Harc a nyelvért – ezért lázadnak a katalánok

A spanyol–katalán konfliktus egyik fő oka a nyelvkérdés. A tét azonban nem a kisebbség asszimilációja, hanem a többségé – bár ez közép-európai szemmel nehezen érthető.

A katalóniai válság megint veszedelmesen közeledik ahhoz a ponthoz, amikor az indulatok elszabadulhatnak, és a nyilatkozatháború tényleges összecsapásokba torkollhat. Most éppen úgy állunk, hogy a spanyol kormány döntött: alkalmazza az alkotmány 155. cikkelyét, és átmenetileg – legfeljebb fél évre – magához vonja a régió autonómiáját. A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy a katalán miniszterek helyett egy időre a madridi minisztériumok irányítanák a tárcákat, Carles Puigdemont függetlenségpárti elnök mandátuma megszűnne, és zendülés szítása miatt talán le is tartóztatnák, mint ahogy a két nagy szeparatista civil szervezet, az ANC és az Òmnium vezetője, Jordi Sànchez és Jordi Cuixart már előzetes letartóztatásban várnak a tárgyalásukra.

A „két Jordi” a katalán közvélemény szemében máris politikai fogolynak számít, Carles Puigdemont pedig kijelentette, hogy a mostani „a legsúlyosabb támadás a katalán intézmények ellen Franco diktatúrája óta”, és a katalán nép ellen fog állni a madridi kormány „demokráciaellenes” akciójának. A spanyol bejelentés után 450 ezer függetlenségpárti tüntető vonult utcára Barcelonában. Ha tényleg kísérletet tesz a spanyol állam a katalán kormánytagok letartóztatására vagy a minisztériumok átvételére, és ennek a tömegnek akár csak tíz százaléka körülveszi az intézményeket – akkor teljesen megjósolhatatlan, mi következik. De itt még nem tartunk, a spanyol Szenátusnak pénteken kellene jóváhagynia az intézkedést, és előtte Puigdemontnak még van egy utolsó esélye, hogy megjelenjen a felsőházban, és tegyen egy ígéretet „az alkotmányossághoz való visszatérésre”. Ha ezt megteszi, az autonómia felfüggesztése is elmarad, és az ütközést sikerül elkerülni ugyanúgy, ahogy a népszavazás utáni katalán parlamenti ülésnapon sem került sor a függetlenség kikiáltására.

Hogyan jutottak el a spanyolok és a katalánok eddig a példátlanul súlyos politikai válságig, ami már most is nagyon súlyos gazdasági károkat okozott az ország leggazdagabb régiójának? Miért bukott meg az 1978-as demokratikus alkotmánnyal létrehozott autonómiarendszer, ami évtizedekig sikertörténetnek látszott?

Az okok összetettek, de egyet érdemes kiemelni közülük: a nyelvi kérdést. Nekünk, magyaroknak végképp nem kell azt elmagyarázni, mit jelent, hogy nyelvében él a nemzet, különösen kisebbségi sorban. A katalán nyelv története számtalan hasonlóságot mutat a határon túli magyarság nyelvi küzdelmeivel. A katalán nyelv a 18. században vesztette el hivatalos státusát, amikor a Spanyol Királyságon belül addig széles belső autonómiát élvező tartományt központi irányítás alá helyezték. (A katalán nyelv visszaszorulása valójában már a 16. században megkezdődött). A 250 évig tartó elnyomás legsötétebb korszaka a Franco-éra volt, amikor a katalánt betiltották, az iskolákban, a médiában, a hivatali ügyintézés során mindenhol csak a spanyol (kasztíliai) nyelvet lehetett használni. A nyelv rohamosan szorult vissza, és ezzel együtt halványult a katalán identitás. A nyelv halálát pedig törvényszerűen követi a nemzet eltűnése: a teljes felolvadás a spanyolságban. 1978 azonban ebben is fordulatot hozott. Katalónia (és a másik két hagyományosan katalán nyelvű régió, Valencia és a Baleár-szigetek) nemcsak politikai önrendelkezést, vagyis saját kormányt, parlamentet és rendőrséget kapott, hanem a lehető legszélesebb nyelvhasználati jogokat is. Az 1979-es autonómia statútum a spanyol mellett a katalánt hivatalos nyelvvé tette, a régió kormánya, valamint önkormányzatai szinte kizárólag a katalánt használják minden hivatalos kommunikációban, virágzik a katalán média, a könyv- és az újságkiadás.

Hogy áll most, negyven évvel később a nyelvi helyzet Katalóniában? Messze nem olyan fényesen, mint gondolnánk.

A régióban utoljára 2013-ban végeztek nyelvi cenzust. Ez kimutatta, hogy a 7,5 milliós Katalóniában gyakorlatilag mindenki tud katalánul (a nyelvi értés 94%-os, beszélni 80%, olvasni 82%, írni 60% tud katalánul). Ez annak köszönhető, hogy 1979 óta a teljes iskolarendszer katalán, és mindjárt az autonómia létrehozása után bevezették az ún. nyelvi immerzió módszerét, vagyis a szaktárgyakat a gyerekek anyanyelvétől függetlenül kizárólag katalánul oktatják. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a nemzeti kisebbséghez tartozók kapnak anyanyelvi oktatást, hanem mindenkit ezen a nyelven tanítanak, aki a területen él. Ugyanez a Székelyföldön vagy Szlovákia vegyes lakosságú részein elképzelhetetlen lenne, ami jól mutatja az ottani autonómia nagyvonalúságát.

Ugyanakkor a katalán csak a lakosság 31%-ának anyanyelve, ráadásul ez az arány az elmúlt tíz évben még csökkent is (36%-ról). 55% a spanyolt nevezi az anyanyelvének, 10,6% egy harmadik nyelvet, 2,4% teljesen kétnyelvű. A mindennapokban 36% használja a katalánt és 50,7% a spanyolt. A legnagyobb harmadik nyelvű csoport az araboké 152 ezer fővel.

Rákérdeztek a családon belüli nyelvhasználatra is, és kiderült, hogy jelentős különbség van abban, milyen nyelven beszélnek az emberek a szüleikkel, illetve a gyerekeikkel. A Franco-érában szocializálódott szülőkkel és nagyszülőkkel a többség inkább spanyolul kommunikál (55%), a katalán iskolarendszerben felnőtt gyerekekkel viszont már egész sokan katalánul (44%). Nem meglepő módon a katalán nyelvtudás aránya a társadalomban a 30 éves kor alatti fiatalok körében a legmagasabb. Jelentős a területi különbség is, mivel Barcelonában rengeteg a spanyolajkú, ezzel szemben a vidéki területeken, a kisvárosokban szinte homogén katalán nyelvi környezet alakult ki. (A függetlenségnek is a vidék a bázisa.)

A számok tehát azt mutatják, az 1978-ig halálra ítélt, marginalizált nyelvet sikerült negyven év alatt megerősíteni, már nem fenyegeti az eltűnés, relatív pozíciója javult, a fiatalok körében mért magasabb számok reményt adnak rá, hogy a jövőben még inkább javulni fog. Ugyanakkor nem teljesültek a legvérmesebb remények: a katalán negyven év autonómia után sem lett a régió kizárólagos nemzeti nyelve. Ez az egyik oka annak, hogy sokan csak a teljes függetlenségben látják a megoldást, úgy érzik, el kell szakadni Spanyolországtól ahhoz, hogy Katalónia tényleg a katalánoké legyen.

Most azonban jöjjön egy nagy „de”. A katalán nyelv egyáltalán nem az asszimiláció miatt van továbbra is kisebbségi helyzetben Katalóniában. A hasonlóság a határon túli magyarsággal ezen a ponton véget ér.

Katalóniában egyszerűen kevés a tősgyökeres katalán és rengeteg a bevándorló.

A régió lakossága 1900-ban 1,9 millió fő volt, 1970-re meghaladta az 5 milliót, mára túllépte a 7,5 milliót. Ez a növekedés elsősorban nem a természetes szaporodásból, hanem a bevándorlásból fakadt, a kutatók becslése szerint a 20. század eleji, nevezzük így, eredeti népesség bevándorlás nélkül legfeljebb 2,5 millió főre nőtt volna a század végére. Katalónia azonban az egész 20. században Spanyolország legiparosodottabb, legfejlettebb tartománya volt, ami vonzotta a munkát és jobb életet kereső embereket a szegény, fejletlen régiókból. A mai katalóniaiak jelentős részének legalább az egyik szülője máshonnan, Andalúziából, Estremadurából vagy Kasztíliából költözött a régióba. Ha a nagyszülőket néznénk, az arány még magasabb lenne.

Az 1978-ban kezdődött demokratikus korszak a bevándorlás felgyorsulását hozta. Már nemcsak más spanyol régiókból jöttek az emberek Katalóniába, hanem az egész spanyol világból, Dél- és Közép-Amerikából, majd az 1990-es évektől az Európai Unió más területeiről és egyre többen Ázsiából, Észak-Afrikából is. Az említett cenzus szerint a mai lakosságból kevesebb mint 5 millió ember született Katalóniában, egymillióan Spanyolország más régióiban, másfél millióan pedig külföldön. A nyelvi immerzió módszere természetesen a friss bevándorlók katalánosításában is segít. Kissé cinikusan felidézhetjük az idei nagy barcelonai iszlamista merényletet elkövető terrorista sejt esetét, amelynek marokkói születésű tagjai mind tökéletesen beszéltek katalánul. A Spanyolországon kívüli bevándorlás manapság annyira gyors, hogy 2003 és 2013 között évente 70 ezren érkeztek a régióba. A katalán nacionalisták – ez is meglepő lehet Közép-Európából – a nem spanyol bevándorlást kifejezetten szeretik és bátorítják, mert abban bíznak, hogy az új bevándorlók hozzájuk asszimilálódnak, és nem a spanyolajkúak arányát növelik.

A lényeg tehát az, hogy Katalóniában ahhoz, hogy a régió megőrizhesse katalán jellegét, spanyol és nem spanyol bevándorlók millióit kellene katalánná tenni. Erre az autonómia megteremtette a kereteket, de az előző évtizedek hatásait nehéz „kinőni”, és természetesen a Spanyolországhoz tartozás is rontja az asszimiláció hatásfokát. A katalánok negyven éve versenyt futnak az idővel – vagy magukhoz integrálják a hozzájuk érkezőket, vagy kisebbségbe szorulnak, és a hegyi falvak és kisvárosok romantikus, furcsa nyelvet beszélő kisebbségévé töpörödnek. Nem csoda, hogy sokan közülük úgy érzik, csak a függetlenség tudná az évszázadok óta tartó, nagy nyelvi meccset végleg és egyértelműen eldönteni a katalán javára.

(valasz.hu)