Vekerdy Tamás: „El nem tudom képzelni, hogy a halál után kész, vége. És a gyerekek sem így képzelik el.”

„Hagyni kell, hogy a gyerek gyerek lehessen.” Milyen egyszerű mondat, ugye? Mégsem hittük el soha senkinek annyira, mint neki. Fontos gondolataival búcsúzunk minden szülő tanítójától, dr. Vekerdy Tamás pszichológustól.

Vekerdy Tamás (1935-2019) (forrás: nlc.hu)

Túlterhelés

Az utóbbi néhány évben jellegzetes problémává vált, hogy a gyerekek érdeklődését nagyon nehéz lekötni – a figyelmük néhány perc alatt kimerül, folyamatosan újabb meg újabb intenzív ingereket követelnek, különben elunják magukat. Mi pedig izgatottan visszük a gyereket egyik programról a másikra, szaladgálunk vele gyerekkoncertről játszóházba, onnan esetleg valami »fejlesztő« programra, ha pedig éppen nem érünk rá, akkor a kezébe nyomjuk a tabletet. Azt hisszük, folyamatosan szórakoztatnunk kell.

Teljesítményelvű világban élünk, amelyben már az óvodások is „topmenedzserképzést” kapnak. Tanulnak idegennyelvet, számítógép-használatot, karatézni, lovagolni, teniszezni viszik őket. Mi, aggódó szülők mindent meg akarunk adni a gyerekünknek, de rosszul mérjük fel, hogy mi az, amire szüksége van – a sok különórára, a „tanuld meg ezt, tanuld meg azt” típusú parancsokra biztosan nincs.

Fontos lenne, hogy megengedjük a gyerekeinknek azt az érzéki örömöt, amit az egyszerű, hétköznapi tevékenységekben való elmélyülés nyújt. „Félreértés ne essék: a programokról szólva sem azt mondom, hogy soha és tilos! Csak azt, hogy mértékkel, mert a már sokszor emlegetett sarazás, homokozás, vizezés, csúszkálás, futkározás mind sokkal jobb dolgok a gyerek számára, mint a »program«, és sokkal jobban meghagyják neki az önmagában való elmélyedés alapvetően fontos lehetőségét”

Ne vegyük el a gyerekkort a gyerekektől! Hiába van egyre kevesebb idejük a felnőtteknek, nem jó, ha sürgetik a gyerekük felnőtté válását.

Elkényeztetés márpedig nem létezik

A rossz lelkiismeretű szülő egyik alapreakciója az, hogy vásárol, tárgyakkal halmozza el a gyereket, ha teheti. Leterhelt, elfoglalják a saját dolgai, fogalma sincs, hogy mit is kezdjen a gyerekkel, de szereti és bűntudata van, hát megvesz neki mindent. Nem képes elég érzelmet nyújtani – sokszor azért nem, mert nem tudja, hogy ennek mennyire egyszerű formái is vannak: az ember leül mesélni, vagy ütögeti a gyerekkel a labdát, és ezzel máris érzelmeket közvetít.

Valójában nem a tárgyak felhalmozása jár negatív következményekkel – a csilingelő vödör és a nyolcadik matchbox önmagában még nem rongál. Az rongál, ami mögötte van, nevezetesen hogy a szülő nem tud megfelelő módon, vagyis játékban és mesében – mondókában, dögönyözésben, csiklandozásban, simogatásban és puszikban –, személyes érzelmet kommunikálni. Ha van dögönyözés, mondókázás, lovagoltatás, testi-lelki ölelés, akkor akár a csilingelő vödör is jöhet, és nem fog ártani. De ha helyette jön, az káros.

Egy gyereket nem lehet elkényeztetni azzal, hogy szoros, bensőséges érzelmi kapcsolatban vagyunk vele, és szeretjük egymást.

Ez a biztonságos kötődés a gyereknek nagyon jó, sőt: a lehető legjobb. Ilyenkor legfeljebb féltékeny családtagok és ismerősök mondják, hogy kényeztetjük, mert ők esetleg csak vágynak egy hasonlóan meghitt kapcsolatra.

Ha autonóm lényekként, szeretetben, melegségben, kellemesen élünk együtt, akkor reálisan tudom mérlegelni a gyerek kinyilvánított vágyait, és amit helyénvalónak tartok, arra igent mondok, amit viszont túlzásnak, időszerűtlennek, feleslegesnek érzek, vagy egyszerűen nincs rá pénzem, arra nemet. A gyerek pedig, ha egyébként jó állapotban van – és érzelmi kapcsolatunk szabad áramlásban jól működik –, akkor ezt el is fogadja.

Tinédzserkor

Tinédzsereket csak serdülőkoruk előtt lehet nevelni – ha egyáltalán van ilyen, hogy nevelés. Nagyon korán dőlnek el a dolgok.

Azt világosan kell látni, hogy a serdülő elszakad a szüleitől. Második születés korának is szokták nevezni ezt a kort: létrejön benne egy szuverén személyiség. Tehát leválik rólam, kritizál engem, vitatkozik velem, vaskalaposnak tart, ezt érezteti is, másnap a keresztapjával száll szembe, és az én érveimet mondja, mert a tinédzser mindenkiből ki akarja hozni az igazi véleményét.

Ha a kamasz hazajön, és köszönés nélkül elvonul a szobájába, nem az a megoldás, hogy feltépem az ajtót, és számon kérem. Ha nem megyek utána, valószínűleg 15-20 perc múlva kicsámborog, és azt mondja: mama, nincs valami kaja? És esetleg mesélni kezd – ha nem faggatom. A faggatott kamasz viszont hazudik, mert védi önmagát, az éppen formálódó személyiségét.

Nem szabad megijednünk attól, ha a tinédzser teljesen más irányba indul el, mint mi. Az egészséges lelkületű kamasz igenis szembeszáll a szülővel.

Mit lehet ilyenkor tanácsolni a kétségbeesett szülőnek? Röviden azt, hogy nyugi! Ha jó közöttünk az érzelmi kapcsolat, ha voltak és vannak közös étkezések, beszélgetések, programok, játékok, akkor ez a dolog is be fog állni. Akár úgy, hogy a gyerek legbelül a miénkkel azonos értékrendet vall… Nyugodtak lehetünk: felnőttkorában sok olyan értékhez vissza fog térni, amelyekről nemcsak papoltunk neki, hanem amelyek szerint őszintén is éltünk.

Példamutatás

Nem úgy kellene elképzelni az etikai értékekre nevelést, hogy feladjuk a gyerekeknek leckeként a jó erkölcsöt, amit ők aztán szépen elfelelnek, és attól jó emberek lesznek. „Ne hazudj, kisfiam, mert könnyebb utolérni a hazug embert, mint a sánta kutyát!” Egész jó kép, de vajon hatásos? Ettől tényleg nem fog majd hazudni? Tudomásul kell vennünk, hogy a gyerek arra van ráhangolva, amilyenek vagyunk, nem pedig arra, amit mondunk neki. Tehát ha felszólítom őt, hogy ne lopjon, de jómagam rendszeresen elhozom a munkahelyemről mindazt, amit szívesen használok otthon, akkor megjósolható, hogy az erkölcsi intelmeim csekély hatásúak lesznek. Sőt.

Iskolarendszer

A felnőttek szorongnak saját egzisztenciájuk, életük miatt, és ezt átviszik a gyerekekre is: ők is teljesítsenek, és akkor jó lesz nekik. Az iskolarendszert pedig áthatja az a téves gondolat, hogy a jó tanulóból lesz a jól boldoguló ember.

A mindenből kitűnő, szorgalmas kislányok ritkán emelkednek ki a felnőtt életben a társaik közül. A tehetségről ma sem tudjuk, hogy micsoda, de az biztos, hogy deviáns. Egy kiemelkedően tehetséges gyerek nem kitűnő, inkább egy-két tárgyból jó, ami érdekli, a többiből meg esetleg bukdácsol. A mai iskolarendszer ember- és tehetségellenes.

A kritikai érzéket a magyar iskola egyelőre szemtelenségnek nevezi, és általában nem tolerálja. Pedig általánosan elfogadott alaptétel a nyugati fejlett társadalmakban, hogy a kreativitás és a kritikai érzék lesz a legfontosabb a következő évtizedekben, a többi információt a gyerekek összeszedik a netről.

A mai iskola nemcsak a gyerekeknek rossz, hanem a tanároknak, sőt a szülőknek is.

A jelmondatom: „Szard le az iskolát!” Az élethez való hozzáállás egyáltalán nincs összefüggésben azzal, hogy a gyerek hogyan teljesít az iskolában.

Mi, szülők

Az a jó szülő, aki maga is jól érzi magát a bőrében. Igen, szabad elmenni, és rábízni a gyerekeket másra, és kikapcsolódni, mert azt is kell! Az teljesen normális, ha valakit nagyon idegesít a gyereke, mert halál fáradt. Ilyenkor ő türelmetlen, a gyerek ezt megérzi, és még idegesítőbb lesz… Szabadulj meg tőle egy időre! És az is nagyon fontos, hogy amikor eljön az ideje, a gyerekek barátai is jöhessenek, kapjanak egy szelet zsíros kenyeret, meg egy szörpöt…

Ha neked arra van szükséged, hogy dolgozz, akkor mehet oviba, semmi baja sem lesz, és dolgozz nyugodtan. Ha szeretnél otthon maradni, és anyagilag megengedheted, akkor tedd azt. Tök mindegy, hogy mások mit mondanak, az egyáltalán nem fontos. Ehhez persze nem árt némi önismeret sem.

Nők és férfiak

Aki valamilyen ostoba macsó tempóból fakadóan azt mondja, hogy nem is tudja, merre van a konyha, „én egy pohár vizet sem tudok magamnak behozni”… Az ilyen haljon szomjan! Ma már nem élünk nagycsaládban, ahol mindig akad segítség, vagy nem élünk népes cselédséggel, ezért természetes, hogy mindenki bevállal valamit a munkából.

A gyereknek az lenne a jó, ha úgy viselkednénk, mint egymást szerető, normális emberek, akik nem akarnak állandóan előnyökhöz jutni a másik által, hanem az egymás iránti érzelmeken alapuló, kellemes és örömteli együttélés lehetséges útjait keresik.

Amit leginkább tisztelek a nőkben, az a kiterjesztett jelenlét. A legértékesebb nők tényleg itt vannak, egész személyiségükkel. Sőt! A kozmosszal is összekötnek minket, ők még jobban benne élnek a természetben, például tudnak szülni. Számukra természetesebb a transzcendens világgal való kapcsolat.

Én, Vekerdy Tamás

A felnőttek untatnak, zavarba hoznak, nem tudok velük mit kezdeni, nem veszem komolyan a gondjaikat, magam is infantilis vagyok, ilyen vénséges vénen is. A gyerek bejön, és azonnal érzek valamit, vagy érezni vélek.

A mi lett volna, ha… típusú visszatekintő nyavalygás idegesít. Ami nem áll ellentétben azzal, hogy időnként visszanézünk és felmérjük a dolgokat.

A válásaim megviseltek, de a kudarcainkból meg kell tanulnunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, és ezt ki kell bírnunk. Fel kell vállalnunk magunkat…

Hogy életem melyik pillanatát élném újra? Erre természetesen nem lehet válaszolni. Minél öregebb az ember, annál kevésbé. És én már vénséges vén vagyok. Mi villan be az agyamba mégis? Az, hogy a Jókai Lóri barátomtól kölcsönkapott albérleti szobában hajnali négy órakor törülközőket vasalok. És egyszer csak csöng a telefon, és értesít engem a doktor úr, hogy megszületett a fiam: Dani, első gyermekünk.

Búcsú

Hiszek a halál utáni életben. Mást nem is tudok elképzelni. Bár maximálisan világi embernek tartom magam. Egyszer réges-rég, egy mélyen hívő barátommal ültünk egy éjszakai járatú villamoson, és arról beszélgettünk, hogy van-e halál utáni lét. Ő azt mondta, elképzelhetetlennek tartja. Én, a szkeptikus viszont: másképp elképzelni sem tudom, evidencia, hogy van! Azóta is így vagyok ezzel. El nem tudom képzelni, hogy a halál után kész, vége. És a gyerekek sem így képzelik el. Ők is el tudják fogadni, hogy visszatérünk: víz lesz belőlünk, patak, felhő…

(nlc.hu)