Utolérnék a titokzatos csillagközi vándort

Ha a terv megvalósul, a század közepén közelebbről is megismerhetnénk az Oumuamuát.

2017 októberében egy csillagközi térből érkezett égitest haladt át a Naprendszeren, ez volt az Oumuamua, szivar alakúvá faragott szikla, amit egyesek lelkesen minősítettek idegen űrhajónak is. Hogy pontosan mi lehetett, az mindenkinek a fantáziájára bízható, mivel az objektum, ahogy jött, úgy távozott is – mire a Földön észlelték, már gyakorlatilag külső bolygók környékén távolodott.

A hawaii nyelven felderítőt jelentő Oumuamua kínzó kérdéseket hagyott maga után, amelyekre csak akkor kaphatunk választ, ha utolérjük és alaposan megvizsgáljuk. Ennek végrehajtására több javaslat is létezik, az egyik ilyen a Lyra-terv.

Az Institute for Interstellar Studies (I4is) által kitalált menetrend szerint 2028-ig építenének és indítanának el egy újfajta meghajtású szondát, ami egy Jupiter körül végzett gravitációs gyorsítást követően az Oumuamua nyomába eredne, és mintegy 26 év alatt utolérné azt.

Az intézet még 2017 októberében, két héttel az Oumuamua felfedezését követően elindította a Lyra-programot, aminek célja az volt, hogy átgondolják, milyen meghajtással tudnánk utolérni az idegent. Arra jutottak, hogy jelenleg vagy a termonukleáris meghajtás, vagy a fényvitorla a legcélravezetőbb (egy másik kezdeményezés, a Breakthrough Starshot szintén lézervitorlával tervezi 20 év alatt elérni az Alfa Centaurit).

Ugrás a tűzbe

A Max Planck Csillagászati Intézet munkatársa, Coryn Bailer-Jones javaslata szerint a Sundiver szonda a Nap körül végezne gravitációs gyorsítást. Az Oberth-manővernek is nevezett gyorsítás lényege, hogy az űrhajó akkor kezd gyorsítani, amikor a leggyorsabban halad a gravitációs gyorsítást biztosító égitesthez képest. Jelen esetben megpróbálnának olyan közel menni a Naphoz, amennyire csak lehet, hogy elérjék a lehetséges legnagyobb gyorsulást, majd kinyitnák a szonda napvitorláit, hogy a csillagból érkező fény és részecskék nyomásával gyorsuljanak tovább.

A tervezés során azt is át kellett gondolni, hogy az eszköz milyen közel kerülhet a Naphoz. Ebben nagy segítség volt a NASA jelenleg is működő Parker-szondája, ami 2021-ben megérintette a Napot. A Parker hőpajzsa 2,44 méter átmérőjű és 72,5 kilogrammot nyom. A Sundiver esetében körülbelül ugyanekkora pajzsra lenne szükség – ehhez adódna még a napvitorla súlya.

Lassú víz partot mos

A bonyolultság és nagy tömeg már túl sok volt az I4isnál a téma kutatását vezető Adam Hibberdnek, aki végül úgy gondolta, hogy egy Jupiter körül végzett gyorsítás lenne a jó megoldás. Mielőtt a Lyra-programhoz csatlakozott volna, Hibberd az OTIS nevű, optimális bolygóközi pályákat tervező szoftvert fejlesztette, így az Oumuamua megjelenésekor azonnal az elfogópályákat vizsgálta.

A Jupiter körüli gyorsítás nagy előnye különös módon a lassúság lenne. A szonda 30 kilométer helyett csak 18 kilométert tenne meg másodpercenként. Ez nemcsak azt jelentené, hogy az elfogás jóval több időt venne igénybe, hanem azt is, hogy jóval több idő maradna az Oumuamua vizsgálatára.

Ha sikerülne a 2028-ra kitűzött indítást tartani, az I4is szondája 2054-ben közelíthetné meg a titokzatos csillagközi objektumot.

Így akár a század közepére kiderülhetne, hogy jég, vagy kő, vagy idegen technika az Oumuamua. Bármelyik legyen is, ez lenne az első, más csillagrendszerből származó közvetlen felbecsülhetetlen értékű közvetlen ismeretünk.

(index.hu)