Szatmáriak a világ végén: Bertici Attila és fia Daciával utazta körbe Szibériát

Kalandjaikról közvetlenül a hazaérkezés előtt számoltak be Főtér.ro portálnak.

A közel 30 ezer km utolsó szakaszán értük utol telefonon Bertici Attilát és fiát, Bertici Norbertet, akik 40 nappal ezelőtt egy Dacia Logannal keltek útra Szatmárnémetiből, hogy 17 országon át, Szibéria legkeletibb vidékéig, Vlagyivosztokig eljussanak.

A rendhagyó expedíciót a Facebookos bejelentkezéseknek, fotóknak és beszámolóknak köszönhetően mi is végig követhettük és drukkolhattunk az apa-fia párosnak a cél teljesítéséhez. Bertici Attila a fáradtságtól kimerülten, de a a sikeres hazaérkezéstől fellelkesülve válaszolt kérdéseinkre.

Attilát sokan ismerik a Partium és Magyarország mulatós zenei világában, hiszen testvérével önálló zenei műsorral rendelkezik a Muzsika TV-n, emellett hangtechnikusként is tevékenykedik. Most azonban nem erről kérdeztük, inkább arra voltunk kíváncsiak, mi motiválta abban, hogy ilyen hosszú utat tegyen meg. Elmondta: nagyapja két és fél évig volt hadifogoly Szibériában, és sokat mesélt arról, milyen rendkívüli emberekkel találkozott ott. Az előtte való tisztelgés jegyében, pár évvel ezelőtt Attila eldöntötte, hogy személyesen is meggyőződik az általa meséltekről.

Egy éven át gyűjtötte az információkat az útba ejtendő országokról, fórumokat böngészett, és mindent elolvasott, amit csak az interneten megtalált az utazás előkészítéséhez. Minden ország időjárását és útviszonyait külön tanulmányozta, és beszerezte a megfelelő felszerelést, például olyan hálózsákot, ami a kemény mínuszokban is melegít. Az autót is felkészítették: a hátsó székeket eltávolították, felső csomagtartót szereltek fel, hogy a járműben is tudjanak aludni és elférjen a felszerelés.

Amikor hírre ment annak, hogy mire készülnek, különösebb megkeresés nélkül, sorra jelentkeztek a támogatók, és rengeteg bátorítást kaptak. Mivel egyszerűbb volt Budapesten intézni a vízumokat, mint Bukarestben, magyar útlevéllel utazták körbe Szibériát.

Az október 10-i induláskor a terv még az volt, hogy a 30 ezer km-t 50 nap alatt teszik meg, de kevesebb nehézséggel kellett szembenézniük, mint amennyire számítottak, így belefértek 40 napba. Naponta átlagosan 750 km-t tettek meg, mintha minden nap Szatmár és a Fekete-tenger között „ingáztak” volna.

Attila elmondásából megtudtuk, gázrezsón főztek, ha lehetett, máskor útszéli éttermekben ebédeltek. Minden harmadik napon panzióban, szállodában vagy magánszállásokon szálltak meg, a többi napon az autóban aludtak. Nem volt kényelmes, de a fáradtság miatt mindegy volt, hol alszanak, magyarázta. A diktatórikus Üzbegisztán volt a kivétel, itt csak szállodákban szállhattak meg, mivel a vízumhoz le kellett adni a szállodai regisztrációs papírokat is.

Az emberek vendégszeretét, előzékenységét jól mutatja, hogy vadidegenek fogadták be őket, ha váratlan akadályokba ütköztek, vagy a -24 fok miatt nem akartak az autóban éjszakázni. Volt, hogy az út mentén ismerkedtek meg helyiekkel, akik befogadták őket, és még csak pénzt sem fogadtak el a vendéglátásért.

Sőt, amikor az autó karbantartása miatt szerelőkhöz fordultak, 2-3 óra szervizért sem kellett fizetniük. Az Üzbegisztán és Kirgizisztán közötti határátkelőnél előre engedték őket, hogy ne kelljen kiállniuk a több mint 8 órás sort. Még a rendőrök és a határőrök is kedvesek voltak, pedig az angol nyelv ismeretének hiányában csak az internetes fordítóprogrammal tudtak kommunikálni – sorolta pozitív tapasztalatait Attila.

A 17 ország közül leginkább Mongólia és Oroszország szépsége ragadta meg és töltötte fel lelkileg őket. Az orosz utak jó minőségűek, igazi felüdülést jelentettek például Kazahsztánhoz képest, ahol utak sem voltak. Az egyik legnehezebb szakasz Mongóliában volt, ahol mintegy 800 km-t GPS nélkül, kizárólag egy iránytűre hagyatkozva tettek meg 2000-2500 méter magas hegyi utakon keresztül. Előfordult, hogy éjszaka tűzgyújtással próbálták távol tartani a környék farkasait a parkolóban, ahol megpihentek, miután a jégen megcsúszott az autójuk.

Üzbegisztánban azért keveredtek bajba, mert lefotóztak egy alagutat, holott az állami létesítménynek minősült, ezért tilos megörökíteni. A letartóztatást végül egy fél doboz cigiért sikerült megúszni. Az üres üzletek, elszegényedett, de még vasárnap is dolgozó emberek, a történelmi városok kinézete a `80-as évek Romániáját idézte. Minden azt üzente, hogy itt boldogtalan emberek élnek, fogalmazott interjúalanyunk.

Az izgalmak útban hazafelé, a Kaukázus, illetve a Kaszpi-tenger mentén található, tisztázatlan státuszú területeken átkelve fokozódtak, ahol állig felfegyverzett katonák figyelték minden léptüket. Az egyetlen olyan vidék, amelyikről kevesebbet olvastak, így nem készültek fel arra, ami ott várta őket. A környéken gyakoriak a merényletek, szerencséjük volt, hogy nem esett bántódásuk, jegyezte meg Attila, aki számára tanulságos volt ez a kaland.

Attila nagyon örül annak, hogy a szatmári vállalkozások azonosulni tudtak a célkitűzésével, az expedíció sikerét így az egész város magáénak érezheti. Első alkalom ugyanis, hogy Szatmárról szibériai körút indult, ráadásul egy Dacia Logannal.

És hogyan szuperált a Dacia Logan a 30 ezer kilométeren? Meglepően jól, kizárólag olyan jellegű problémák adódtak a járgánnyal, melyek otthon is előfordulhatnak a nagyobb igénybevétel miatt. Bár erre a megállapításra a Dacia Logan egy egész reklámot is építhetne, a vállalat romániai marketingesei nem látták meg a lehetőséget Bertici-ék vállalásában, és azon kívül, hogy jó utat kívántak, nem fűztek mást hozzá.

Azt is megkérdeztük, mit tanácsolnak azoknak, akik hasonló expedícióra indulnának a mesés Keletre. Attila elmondta: a legfontosabb, hogy tegyék félre az egójukat, és körülményektől függetlenül őrizzék meg nyugalmukat, mert ez az alapfeltétele annak, hogy zökkenőmentesen végigjárják az utat. Maradjanak türelmesek akkor is, ha 8 órát kell rostokolni a vámnál.

El kell fogadni azt, hogy keleten másképpen élnek mint mi, és mivel vendégek vagyunk, nekünk kell alkalmazkodnunk hozzájuk, és nem fordítva. Attila egy gyakorlatiasabb baráti tanácsot is adott: új kocsival ne induljon senki se hosszú távú útra keletre, mert bár olcsó, de rendkívül rossz minőségű az üzemanyag, ami károkat okozhat az autóban.

Szatmár felé közeledve megkérdeztük, mi az ami leginkább hiányzott Attilának, aki elmondta: a felesége után a rántott hús és a töltött káposzta. Az utolsó pár száz kilométeren az enyhítette a már-már hallucinációkat okozó fáradtságot, hogy arra gondolt, felesége csülkös bablevessel várja.

A legnehezebb pillanatokban nagyon sok erőt adott a Facebookon érkező sok bátorítás. „Őszintén mondom, soha nem gondoltam volna, hogy ez ilyen sok erőt tud adni a nehéz helyzetekben”, fogalmazott.

Míg ez a cikk elkészült, Bertici-ék megérkeztek Szatmárra, ahol a régi Főtéren fogadták őket azok, akik a 40 nap során tartották bennük a lelket.

(foter.ro)