Részegh Botond: „Csak jóindulat kell a kortárs művészethez”

A papíron próbál meglepő vonalakat húzni, akárcsak nagy kedvence, a világklasszis jégkorongozó, Sidney Crosby, akit csodálva figyel, amint „rajzol” a pályán. Alkotásaiban erőteljesen „egyensúlytávoli” helyzeteket teremt, és próbál egészen a korlátokig elmenni, ami az életfilozófiáját is illeti. Céltudatos és sikeres – vagy épp azért sikeres, mert céltudatos? Valószínűleg mindkettő igaz a csíkszeredai képzőművészre, Részegh Botondra, az Új Kriterion Galéria művészeti vezetőjére, a BarabásiLab Rejtett mintázatok csíkszeredai kiállításainak kurátorára. (A cikk a Nőileg magazin 2022. júniusi lapszámában jelent meg.)

– Nem sokkal ezelőtt nyílt meg a Rejtett mintázatok címet viselő kiállítás a Csíki Székely Múzeumban és az Új Kriterion Galériában, amelynek te vagy a kurátora. Tulajdonképpen milyen feladatok hárultak rád a BarabásiLAB tudományos-művészeti tárlatában?

– Még 2018-ban megkért Laci (Barabási Albert-László, világhírű hálózatkutató – szerk.megj.), hogy csináljunk egy válogatást, mert volt körülbelül 500 képe, a tudományos munkáinak a lenyomata, és azokat milyen formában lehetne úgy kivitelezni, hogy kiállíthatók legyenek. Ezt itt, a csíkszeredai műtermemben csináltuk, ami szomszédos az Új Kriterion Galériával, innen is jött az ötlet, hogy be is mutatjuk itt. Ez volt az első kísérletezgetés, vagyis kiválogattam azokat, amelyek úgymond művészeti céllal is megmutathatók. Hogy mit tudok, tudunk hozzátenni? Ők azt tudják, hogy hogy néz ki tudományosan, de nem minden tudós vagy kutató képzett esztétikailag, mint Laci, viszont még így is kell egy kis képzőművészi vagy kurátori segítség, hogy esztétikailag is egy kicsit „összepofozza” a dolgot.

– Volt már kiállításod Bostonban és New Yorkban is, mégis itthon maradtál. Hogy nem szívott el a Nyugat?

– Majdnem egy évet voltam New Yorkban, szakaszosan, lehet, még többet, de az nem egy egyszerű történet, csak úgy kimenni, hogy most én ott nagy művész leszek. Először is a megélhetés, az maga alá gyűr. Hiába vagy ott, ha nincs meg az a hálózatod, hogy valaki elvigyen valakihez, aki bemutat egy galériásnak. Lehet, hogy életed végéig azzal kínlódsz, hogy túléljél. És nem haladsz, még annyit sem, mint mondjuk Csíkszeredából, hogy kimész, és talán egzotikus vagy, vagy jókedvvel állnak szóba veled. Egyébként most lesz egy kiállításom november 12-én New Yorkban. Lehet, hogy New Yorkból nem tudnám így intézni a dolgaimat…

– Van-e, ami tematikailag nagyon foglalkoztat most?

– Mialatt karanténban voltunk, született egy sorozatom, a Becsomagolt hétköznapok. Most pedig egy olyan sorozaton dolgozom, ami Hétköznapok címmel fut majd. Ha megfigyeled, próbáljuk levetkőzni a pandémia alatt felvett szokásokat, van, aki még mindig nem fog kezet, állandóan kezet mos. Vagy ha egyet tüsszentesz, akkor tíz ember összerezzen, megfordul, mintha egy gépfegyvert rántottál volna elő. Nagyon erősen belénk idegződött ez a két évvel ezelőtti leállás, kijárási korlátozás, ennek nyoma van, és ez foglalkoztat. Lehet, hogy ezekből is viszek novemberben New Yorkba.

Részegh Botond: Becsomagolt hétköznapok, 2021-2022

– És rád bízzák, bármit vihetsz?

– Van egy kurátor, és ő kiválasztja, hogy mit vigyek. Sokszor kérdezik az itthoni kollégák, hogy minek kurátor egy kiállításhoz, mert az csak egy trendi dolog. Oké, trend, de ki fog írni a kiállításodról, a munkáidról? Vannak kedvenc munkáink, nekem is, de amikor beviszed egy kiállításra, akkor kell egy külső, képzett szem, aki végigviszi a nézőt, úgy, hogy annak legyen egy folyamata, és az ne legyen szentimentális. Másik fontos aspektus, hogy a kiállítás ne maradjon a négy fal között, hanem menjen ki a sajtóba. Ezért kell a kurátor, és a galériával ugyanígy van. Például: próbáltam, hogy a sárga sorozatot vigyem New Yorkba, de azt mondta a galeristám, hogy nem, most mutassuk a fekete-lila sorozatot, majd esetleg a következőre indítsuk el a sárga képeket. Rá bízom, neki van helyismerete ott. 

Részegh Botond: Becsomagolt hétköznapok, 2021

– Jónevű írókkal, költőkkel is dolgoztál együtt, Dragomán Györggyel, Markó Bélával, Egyed Péterrel stb. mint illusztrátor. Ez is tudatos, úgymond „helyezkedés”?

HIRDETÉS

– Ha Kelet-Európában egy művész céltudatos, vagy bárki céltudatos, arra azt mondják, hogy helyezkedő, „nyomulós”. Ez sértő. Én 18 évesen elhatároztam, hogy művész leszek, és csomó mindent feláldoztam, alárendeltem ennek a célnak érdekében. 

Nincs autóm, nagy lakásom, de van ez a szép műtermem, és ennek élek. Hát persze, hogy „nyomulok”. Nyilván az a célom, hogy minél jobb emberekkel dolgozzak együtt.

Tanulok tőlük, például a Dragomán Gyuritól tudom azt – kb. tizenöt éve mondta – hogy ha meghívnak, menni kell, mert másodszor nem hívnak, és elfelejtenek. Volt olyan, hogy meghívtuk őt ide, Kölnből jött, de előtte onnan átrepült Koppenhágába, aztán visszarepült Budapestre, összepakolt, repült Vásárhelyre, majd ment Berlinbe. Megy a könyve után…

– Az átlag kultúrafogyasztó hogyan kellene közelítsen, hogy megértse – vagy kell-e egyáltalán megértse – akár a te alkotásaidat, akár azokat a kortárs műveket, amelyeket az Új Kriterion Galériában kiállítotok?

– Ezt mindig elmondom: csak jóindulattal közelítsen. Ne úgy lépjen be, hogy á, én ezt nem is értem, és már fordul is ki. Például ha most behívom a 9 éves fiam, akkor pontosan megmondja, hogy A rejtett mintázatokkiállításon mi tetszik neki, és mi nem. Azért, mert nyitott, tele empátiával. Ezért hangsúlyozom a kritikusok fontosságát is. Szerintem az nem jó kritikus, aki úgy ír, hogy csak a szakma érti, vagy még az sem. Vegyük például Barabási Albert-Lászlót, nagyszerű tudós, viszont a „világsztár” státusza annak is köszönhető, hogy közérthető módon meg tudja fogalmazni azt, amit kutat, és így sokakhoz eljut. Ha megnézzük a legnagyobbakat, úgy tudnak beszélni, hogy azt megértse mindenki. Ez egy főként kelet-európai szokás, hogy egy előadáson, könyvbemutatón valaki úgy beszél, hogy te feszélyezve érzed magad. Mintha nem az lenne a célja, hogy megvedd a könyvét, hanem hogy szakmai tudását villogtassa, pedig az benne van a könyvben. Visszatérve a kérdéshez, semmi egyéb nem kell, csak jóindulat. Állj meg egy kép előtt, nézzed, ha megszólít jó, ha nem, álljál arrébb. Megszólít később. 

– Úgy tűnik, nem a „meg nem értett zseni” vagy, sokkal inkább a nagyon céltudatos, közlékeny típus – ami nagyon szimpatikus, pláne ebben a szakmában…

– Hidd el, elég nehéz volt ezt megtanulni. Nem jött magától. Ha például valaki képet akar venni, akkor magabiztosságot kell sugározni, nem a szorongást. Amúgy is szorongunk eleget, amíg csináljuk a dolgainkat. És a meg nem értett, elzárkózó zsenire sem kíváncsiak, mert legtöbbször unalmas. A sikeres ember azért sikeres, mert a munkatársait is úgy válogatja meg, hogy nagyon képben legyenek azzal, hogy mit akarnak. Ha te mint művész tárgyalsz, vagy a galériád, ő is úgy kell beszéljen rólad, hogy leríjon, te igenis, hiszel abban, amit csinálsz. Nézd meg a nagy zenészeket. Mindig azt mondják, hogy az épp aktuális a legjobb albumuk. Holott nem biztos, lehet, hogy két- vagy tíz évvel azelőtt sokkal jobbat adtak ki. De mindig ez a szöveg, ez már gyerekkoromban feltűnt. Egyébként ha visszatekintünk, a művészettörténet legnagyobb alkotói, Rembrandt, Velasquez stb. királyokkal ebédeltek, vagy Brâncuși (Constantin Brâncuși, világhírű román szobrász – szerk. megj.) sem csak úgy, véletlenül lett Rodin asszisztense vagy a világhírű műgyűjtő és galériatulajdonos, Peggy Guggenheim szeretője…