Menekülni Homéroszhoz – Krasznahorkai László új könyvéről

A „Mindig Homérosznak” egyfelől egy Homérosz-hommage, az európai kultúra egyik alapművének szóló tiszteletteljes főhajtás, másfelől a modern (posztmodern?) ember zavarodottságának, félelmeinek és talán bűntudatának lenyomata. Krasznahorkai László legújabb kötete nem csupán egy irodalmi műről van szó: zene, képzőművészet és irodalom egymást erősíti és járja át ebben az összművészeti projektben. Recenziónk!

Krasznahorkai László írásművészetét talán nem kell bemutatni az olvasónak. Írt néhány nagyszerű regényt (Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó), több zseniális novellát (Borbélykézen, El Bogdanovichtól többek között), illetve forgatókönyveket Tarr Béla filmjeihez (Sátántangó,Werckmeister-harmóniák, A torinói ló). Világszerte az egyik legismertebb magyar író, s egyetlen magyar szerzőként az igen tekintélyes Nemzetközi Man Booker-díj birtokosa.

Krasznahorkai László új regénye nem regény. Hogy akkor micsoda, nem tudnám megmondani. Maradjunk annyiban, hogy új könyve. De még ez sem egészen pontos, mert hiszen nem csupán egy irodalmi mű a Mindig Homérosznak, hanem egy összművészeti projekt. Magyarul a szöveg csupán a mű egyik harmada. Mert

a második harmadát Max Neumann német képzőművész grafikái alkotják, a harmadikat pedig Miklós Szilveszter dob-improvizációi.

A dob-improvizációk tizenkilenc rövid darabból állnak, követve a könyv tizenkilenc fejezetét. (A zenét a könyv végében található linkeken lehet meghallgatni, vagy az egyes fejezetek elején díszelgő QR-kódok segítségével). Lenyűgöző, hogy egyszerre milyen finom és intenzív Miklós Szilveszter játéka, mennyi mindent képes kifejezni egy olyan hangszeren, amit általában észre sem veszünk a zenében.

Maga a szöveg – illetve a szöveg „levegője” – a Krasznahorkai-univerzumból már korábbról ismerős lehet. Egy olyan, névtelen lény beszél itt, aki kísértetiesen emlékeztet például egy korábbi Krasznahorkai-regény, a Háború és háború főhősére, Korim Györgyre. A Mindig Homérosz elbeszélője persze nem Korim György, a vidéki levéltáros, aki egy titokzatos kézirat delejező hatására egyfajta „metafizikus ámokfutásba” kezd, hanem

egy olyan valaki, aki egyszerűen menekül.

Korim György is menekült, ahogy az általa felfedezett kézirat szereplői is folytonos menekülésben voltak. Itt is menekül valaki, nem tudni, miért. Annyi tudható csupán, hogy valakik meg akarják ölni, és addig nem tágítanak, amíg be nem végzik a küldetésüket.

Nem az az érdekes, hogy miért menekül, nem tudjuk meg, van-e bármiféle oka a menekülésének, a szöveg magára a menekülésre koncentrál, a menekülés állapotára, a menekülés pszichológiájára. Arra, hogy mi történik egy menekülő ember fejében.

Krasznahorkai többször is emlegette magával kapcsolatban, hogy folytonos menekülésben van – vagy folytonos mozgásban inkább, mert bárhová is keveredik, egy idő után mindig mehetnékje támad, odébb kell állnia. Fiatal éveiben ezt a folyamatos mozgást a vidéki Magyarországon gyakorolta, ahol dolgozott tehenészetben és kultúrházban is, később aztán az Egyesült Államoktól Japánig, Mongóliától Berlinig sokfelé élt és írt. Nyilván hiba lenne a Mindig Homérosz névtelen elbeszélőjét a szerzővel azonosítani, mégsem kerülhetjük el, hogy – legalábbis részben – ne Krasznahorkait lássuk a hömpölygő mondatok mélyén, az írót, aki valamiféle  - megint csak kénytelen vagyok használni a kifejezést.

metafizikai eredetű nyughatatlanságtól űzve

mozog folyamatosan a világ különböző pontjai között. A Mindig Homérosznak menekülő valakije konkrétan beazonosítható tájban menekül, az Adriai-tenger partvidékén, eleinte Isztrián, Rovinj és Abbázia környékén, végül a dalmáciai Mljet-szigetre vetődik. Nem véletlenül. Mert a könyv egyfajta a tisztelgés Homérosz Odüsszeiája előtt, s ez a dalmáciai sziget, Mljet az Odüsszeia egyik – állítólagos – helyszíne, ahol Odüsszeusz hét éves rabságát töltötte Kalüpszó nimfa „vendégeként”, amíg aztán Kalüpszó – engedve az istenek nyomásának – el nem engedte. Homérosznál persze nem Mljet a szige neve, hanem Ógügié.

Krasznahorkai László (fotó:magyartanarok.wordpress.com)

A mítosz Krasznahorkai könyvében már inkább csak önmaga paródiájaként jelenik meg, Kalüpszó híres barlangjában turisták búvárkodnak, egy öreg idegenvezető pedig hiába próbál győzködni egy idős japán házaspárt – miközben részleteket szaval nekik az Odüsszeiából –, hogy látogassanak el Kalüpszó szigetére, azok alig várják, hogy befejezze és végre eltűnhessenek onnan.

A mítoszoknak vége, a költészet immár pusztába kiáltott szó

– sugallja Krasznahorkai, s ami maradt, az a menekülés valami elől, amiről már beszélni sem lehet. A könyv nyugtalanító, titkos középpontja ez a körvonalazhatatlan, szinte démonikus tabu, ez a megnevezhetetlen fenyegetés, ami elől lehetetlen elrejtőzni. Mindez mégis egy „nagy történet”, az Odüsszeia évezredeket átivelő hatása alatt áll, vagy inkább egyfajta homéroszi atmoszférában, ami talán – olvasóként legalábbis ebben reménykedhetünk – arra utal, hogy még sincs minden elveszve egészen Krasznahorkai világában. A névtelen menekülő egy csupasz,

mindenétől megfosztott lény, akinek már se istene, se hazája,

a mitikustól, az emberiséggel egyidős kultúrától, a szellemtől azonban nem lehet megfosztani, még akkor sem, ha ő maga talán nincs is ennek tudatában.

Krasznahorkai egy interjúban azt mondja, hogy a Mindig Homérosznak egy olyan patak, aminek a vize a szöveg, medrének kövei pedig az illusztrációk és a zene. A szöveg patakszerű hömpölygésével kapcsolatban ezúttal sem lehet semmiféle kifogásunk, hisz' Krasznahorkai igazi mestere a sok esetben több oldalon át indázó mondatoknak. A Mindig Homérosznak egyfelől tehát egy Homérosz-hommage,

az európai kultúra egyik alapművének szóló tiszteletteljes főhajtás,

másfelől a modern – posztmodern? ki tudja már – ember zavarodottságának, félelmeinek és talán bűntudatának lenyomata.
Éjjeliszekrényemen jó ideje fekszik már az Odüsszeia, arra várva, hogy egyszer végre rendesen elolvassam, ne csak szemezgessek belőle. Krasznahorkai könyve most elérte, hogy elkezdjem.    

(mandiner.hu)