Magyar énekesnő énekli az új James Bond-dalt

Különös, de amikor január elején arról írtunk, hogy a 25. James Bond-filmre (No Time to Die) még várni kell, nem gondoltuk, hogy az első magyar James Bond-dalt és a klipjét is hamarabb be tudjuk mutatni, mint hogy kiderülne, hány embert tesz el láb alól Daniel Craig, avagy James Bond ezúttal hogyan menti meg a világot. A Leave The Dark című dalból egy részlet tehát már ismertté vált,

MOST AZONBAN TELJES EGÉSZÉBEN HALLHATÓ ÉS LÁTHATÓ.

Elsőként az Index olvasói ismerhetik meg Harmath Szabolcs (zene) és Szabó Ágnes – Szabó Judith (szöveg) dalát, melyet Erdőhegyi Brigitta ad elő. A klip rendezője Tordai István, akit többen a Sportverda műsorvezetőjeként ismernek, s aki a klipben James Bondként fel is tűnik.

A dalt hallva csak sajnálhatunk, hogy nem készült hozzá magyar James Bond-film. Merthogy a brit 007-es ügynökfilmek főcímdalai fontosak: túl a filmen rendre önálló életet élnek. Többnyire azért, mert illeszkednek a Bond-filmek témáihoz (ide kattintva meg is hallgathatja, hogyan született az eredeti Bond-dal-motívum), vagy éppen azért, mert eltávolodnak azoktól.

A Leave the Dark az illeszkedő dalok világába tartozik, a klasszikus Bond-dalok táborát erősíti, hangzását és szövegének mondanivalóját tekintve szólhatna például arról is, hogy a pandémia idején is vannak olyanok, akiket csak a pénz és a hatalom érdekel, így valakinek érdemes volna elhozni a reményt a sötétből. De ne szaladjunk ennyire előre…

Arról nincsenek információink, hogy a közeljövőben Leave the Dark címmel készülne a 26. James Bond-film, vagy a 27., netán a 28. Ám ahogyan Erdőhegyi Brigitta megfogalmazta az Index kérdésére, ilyen esélyekkel ők sem számoltak, amikor a dal elkészítették, csupán arra koncentráltak, hogy az minden szinten méltó legyen az ügynökfilmek témájához.

Erdőhegyi Brigitta szerint a klasszikussá vált James Bond-dalok atmoszférája eleve különleges, erős és kissé borús, ahogyan ez a Leave the Dark esetében is tapasztalható:

Speciális a dallamvezetés, a hangszerelés is jellegzetes, ebből áll össze ez a máshoz nem hasonlítható hangzásvilág. Egyedi hangulatú, és úgy őrzi a régebbi korszak stílusjegyeit, hogy közben friss, és nem poros. Ezért is inspirált annyira a felkérés, mert ez számomra nagyon önazonos. Boldog vagyok, hogy a zeneszerző Harmath Szabolcs tökéletesen ráérzett erre, mert a dallal így zsigeri szinten tudtam azonosulni.

A James Bond-dalok története valóban szorosan összeforrt a filmekkel. Az első két Bond-film nem is kapott éneklős főcímdal, bár az Oroszországból szeretettel című film nyitódalát Matt Monro később olyan bús hangon tálalta elénk, ahogyan egy szalon kínálja hajnalban a tálcára felsorakoztatott martinis koktélokat.

A GOLDFINGERBEN AZONBAN SHIRLEY BASSEY MÁR AZONNAL MEGMUTATTA A BOND-DAL ÉS BOND-FILM SZOROS EGYÜTTMŰKÖDÉSÉNEK LÉNYEGÉT.

A dal modern volt, és harsogósan friss, igaz, ebben nagy szerepet játszott Bassey jellegzetes hangja és előadásmódja is. Nem véletlen, hogy később szintén őt kérték fel a Gyémántok az örökkévalóságnak, valamint a Holdkelte című, erősen tudományos-fantasztikus Bond-film főcímdalának eléneklésére is. Érdekesség, hogy mindkét dal az érzelmes, szenvedélyes Bond zenei illusztrációjaként is értelmezhető, jóllehet a Gyémántok az örökkévalóságnak filmben még a kimért Sean Connery, míg a Holdkeltében már a finomkodó Roger Moore játszotta az ügynököt.  

Shirley Bassey második Bond-dal-felkérése azért is fontos, mert a Gyémántok az örökkévalóságnak előtti film (Őfelsége titkosszolgálatában) sem kapott éneklős főcímdalt. Az alkotók megelégedtek a Bond-téma zenekari interpretálásával, ám úgy tűnik, ez nem vált be, ahogyan az ausztrál modellből 007-es ügynökké avanzsált George Lazenby sem – miközben játékát üdítő szikárság és fádság jellemezte. Lám, a címadó dalok világa milyen messze került a Tűzgolyóban elhangzott Tom Jones-daltól vagy Nancy Sinatra énekétől, amit a Csak kétszer élsz film elején ad elő. 

A Bond-dalok sorból messze kiugrik az 1973-as Élni és élni hagyni (Paul McCartney & Wings), hiszen az a nóta mintha leginkább arról szólt volna, hogy az lehetetlen, hogy a Bond-sagában ne énekeljen legalább egy gombafejű, különösen úgy, hogy a Beatles akkorra már beattörténet volt – igaz, annak legfontosabb szereplője. Az Aranypisztolyos férfi című filmben azonban Lulu már ismét visszatért a kalandfilmek dallamvilágához, amit Carly Simon ugyan elhagyott egy összebújósan simulós, ABBA-áthallásos dal kedvéért (A kém, aki szeretett engem), és ezen a házibulikon egymás vállára borulós érzésen a Sheena Easton-dal sem tudott változtatni a Szigorúan bizalmasban sem; nem beszélve Rita Coolidge romantikus All Time High című daláról a Polipka című Bond-filmben.

A Duran Duran (Halálvágta) és az A-ha (Halálos rémületben), valamint Gladys Knight (A magányos ügynök) totál önálló utat járt a Bond-világban, de nyilván csak azért, hogy előkészítse a terepet valami forradalmian újnak: Tina Turner 1995-ben elemi erővel tért vissza a Bond-dalok birodalmába. A GoldenEye című filmben nemcsak azt mutatta meg, milyen mélységek rejtőznek egy Bond-dalban, hanem arra is felhívta a figyelmet, milyen is az igazi James Bond.

Zeneileg erre sokkal nagyobb szükség volt, mint azt elsőre gondolnánk: a nézőkkel el kellett feledtetni a kissé nárcisztikus, a tesztoszterontól nem éppen túltengő Roger Moore-féle James Bondot. S mivel Timothy Dalton sem kellő erővel lopta be magát a nézők szívébe, Pierce Brosnan bondságát maga Tina Turner alapozta meg. Innentől kezdve a Bond-dalok úgy robogtak, akár a gyorsvonat, s még ha lírai hangzást hordoztak is magukban – ahogyan Sheryl Crow dalában hallható A holnap markában című filmben vagy a Garbage-féle A világ nem elégben.

Persze a Halj meg máskor! Bond-filmben Madonna is külön utakon járó slágert gyártott, Chris Cornell azonban ismét dimenziót ugrott a Casino Royale című moziban: You Know My Name című dalával elénk hozott egy újfajta ügynököt a rezignált Daniel Craig személyében. Adele ugyan a Skyfall című dalával majd arra kényszerül, hogy feledtesse A Quantum csendjében felcsendülő Another Way To Die (Jack White & Alicia Keys) sajátos dallamvilágot, hogy a nézők ne pusztán a gyilkológépet lássák a 007-esben, hanem a lelke mélyén érző férfit.

Igaz, Sam Smith ezt az imázst egyetlen pillanat alatt lerombolta a The Writing's On The Wall című dalával (Spectre), ami túlságosan puha a film témájához képest. Ehhez képest persze Billie Eilish dala sem tépi-szaggatja a dobokat, és a rézfúvósok sem repesztik szét a dobhártyát: a No Time to Die olyan, mintha James Bondnak ideje volna már megpihennie, a Martinit intravénásan kell kapnia, és alighanem bennünket, nézőket kell majd felrázni, nem a koktélt.

Ilyen előzmények után a Leave the Dark című dalról elmondható, hogy alapvetően a Brosnan–Craig Bond-filmek zenei témáját idézi. Igaz, a dalban (2:40-nél hallható) a filmzene rajongói egy zenetörténetileg érdekes elemet is felfedezhetnek, amely, mondhatni, tisztelgés egy nagy zeneszerző életműve előtt.

(index.hu)