Krasznahorkai: „Éjjeliőr is voltam, háromszáz tehenet őriztem. Ez volt a kedvenc munkahelyem”

Második magyar íróként – Kertész Imre után fél évtizeddel – Krasznahorkai Lászlóval készített nagyinterjút az eddig 35 irodalmi Nobel-díjast megszólaltató, nagy presztízsű amerikai The Paris Review.

„Mi is volt még? Éjjeliőr is voltam, háromszáz tehenet őriztem. Ez volt a kedvenc munkahelyem – egy istálló a senkiföldjén. Nem volt se falu, se kisváros, se nagyváros a közelben. Csóró élet, egyik zsebben Malcolm Lowry, a Vulkán alatt, a másikban Dosztojevszkij.”

Krasznahorkai László a rangos amerikai irodalmi folyóirat, a The Paris Reviewnemrég megjelent számában beszél magáról és műveiről – 240. íróként abban a sorban, amelyet az angol E. M. Forster nyitott a 65 évvel ezelőtti első számban.

A negyedéves kiadványt Párizsban élő amerikaiak – Harold L. Humes, Peter Matthiessen és George Plimpton – alapították 1953 tavaszán. Magyar írót először 2013-ban szólaltattak meg. Kertész Imre 2002-es Nobel-díja után kevéssé volt meglepő, hogy ő is bekerült a The Paris Review „válogatottjába”, noha a svéd akadémia „visszaigazolása” a legkevésbé sem jelent automatikus érdeklődést a szerkesztők részéről. A lap indulása óta 64-szer osztottak Nobelt, de „csak” 35 díjazottal olvasható interjú a folyóiratban.

Krasznahorkai beszél a New York-i időszakáról, amikor Allen Ginsbergnél, a beatköltő-fejedelemnél – korábbi bálványánál – lakott. „Allen nagyon barátságos ember volt. A lakásán az ajtó és a zár teljesen fölöslegesnek bizonyult. Folyamatosan jöttek-mentek az emberek. Fantasztikus volt ott lakni, de feszélyezett is, hogy Ginsberg köréhez tartozom. Nappal írhattam, éjszaka meg, amikor Allen leginkább elemében volt, részese lehettem a buliknak, a beszélgetéseknek, a zenélésnek. Soha nem árultam el, hogy Gyuláról származom, de állandóan éreztem, hogy ugyanaz a vidéki fickó vagyok, csak kevesebb a hajam meg a fogam. Szabályosan sokkolt, hogy ott ülök a konyhájában, és jönnek ezek a zenészek, költők, festők – csupa halhatatlan” – idézi fel ezt az időszakot a The Paris Review 225. számában megjelent interjúban.

A lap a pályakezdő író irodalmi áttörését hozó Sátántangó csodaszámba menő 1985-ös megjelenéséről is kérdezősködött. Krasznahorkai maga is furcsállotta, hogy annak idején kiadták. Feltételezése szerint Kardos György, a Magvető Könyvkiadó akkori igazgatója, aki 1956 előtt a katonai hírszerzés  ezredese volt, „talán azt akarta bizonyítani, hogy még mindig mekkora a hatalma – ha kedve tartja, akár még ezt a regényt is kiadhatja”.

A beszélgetés zárásaként a kérdező korábbi kijelentésével szembesítette magyar kollégáját: „Tényleg azt gondolod, hogy nem írsz már több regényt?” „Regényt? Azt nem. Ha elolvasod, megérted, miért mondtam, hogy csak a Báró Wenckheim hazatér lehet az utolsó.”

(hvg.hu)