Hét Oscarra jelölték a Belfast című filmet, amely az író-rendező Kenneth Branagh zaklatott gyerekkoráról szól az északír konfliktus sűrűjében. És ez nem csoda, bár nem azért, mert annyira zseniális lenne a film, hanem mert pont olyan, amit az Amerikai Filmakadémia leginkább szeretni szokott - részletezi a hvg.hu.
A több klasszikus Shakespeare-adaptációról, az első Thor-filmről és az új Poirot-filmekről is ismert Kenneth Branagh Belfastjának főszereplője ő maga, pontosabban egy vele pont egykorú és egy sorsú, szintén Belfastban született, kilenc éves forma kisfiú, aki az első jelenetben rögtön kénytelen átélni, milyen az, ha a játékos harc a grundon igazi csatává válik. Arcukat kendővel eltakaró férfiak rontanak be a környékre, ahol laknak, és a katolikusokat sértegetve, Belfastot a protestánsok otthonául kikiáltva törnek, zúznak és gyújtogatnak, a kisfiú pedig igazi pajzsként használhatja a repülő utcakövek ellen a kukafedőt, amit egy perce még csak fakarddal püföltek. Innentől pedig, a konfliktus állandósulásával az lesz a kérdés: érdemes maradni a tűzfészekben, amely az otthont jelenti, vagy jobb inkább elmenni oda, ahol a béke hívogató, de minden más félelmetes, mert ismeretlen.
© Universal Pictures International Switzerland
A Belfast című film igaz történeteken, megtörtént eseményeken keresztül, egy ma is élő ember – a film író-rendezője – gyerekkoráról szól, de hogy ezt megtudjuk, ahhoz igazából nem is kell megnézni a háttérinfókat, mert a napnál is világosabb. A Belfast ugyanis pont olyan film, amelyen messziről látszik, hogy rettenetesen fontos volt az alkotójának. Csak sajnos nem abból, hogy annyira szenvedélyes, ihletett vagy magával ragadó lenne.
Hanem abból, hogy nem győz meghatódni saját magától, hogy nem riad vissza semmilyen giccstől sem, ahogy a boldogult gyermekkoráról könnybe lábadt szemmel adomázó ember se tenné. És abból, hogy elfelejti azokat is megszólítani, akik esetleg nem kerülnek felfokozott érzelmi állapotba már a puszta téma megemlítésétől is, mondjuk azért, mert ők maguk nem pontosan ezt a gyermekkort élték át.
Félreértés ne essék,
a Belfast abszolút jó szándékú, kedves film: aki nem vár tőle sokat, aki nem veszi túl komolyan a hét Oscar-jelölést, vagy aki hajlamosabb elfogadni a lelkes közhelyességet és a bájos érzelgősséget, azt talán még nem is idegesíti, vagy legalábbis nem annyira.
Hiszen szépen felmondja a leckét, amibe jóérzésű ember, ha akarna, se köthetne bele, de persze nem is akar: hogy valójában nincs semmi különbség protestáns és katolikus között, mert elsősorban mind emberek vagyunk, a lényeg a szeretet, és ha az megvan, a többi már nem is olyan fontos. Még egy kis történelmi igazságtétel is benne van – a végén szép lassan előtűnik az üzenet, hogy „Azoknak, akik maradtak”, aztán szép lassan előtűnik, hogy „Azoknak, akik elmentek”, aztán szép lassan előtűnik, hogy „Azoknak, akiket elveszítettünk”, de szerencsére több kategória nincs –, szóval tényleg minden megvan benne, ami a sok Oscar-jelöléshez kell, és nincs benne semmi, ami ellene szólna. Például nincsenek túl mély rétegei, tényleg mindenki számára érthető, és nem fogalmaz meg olyan állításokat például a politikáról vagy az északír helyzetről, amelyek bárkit is megbánthatnának, vagy amelyek ellentmondásosak, ne adj isten túl bonyolultak lennének.
© Universal Pictures International Switzerland
Ez persze ilyen arcátlanul cinikus hangvételben megfogalmazva gúnynak hangzik, de nem az (na jó, nem csak az): tényleg igaz, hogy a Belfast bár korántsem vállal sokat, azt maradéktalanul teljesíti is, és hogy ezek a vállalások szépek és jók, és mindez máris több, mint amit sok közepes vagy annál kicsit jobb filmről el lehet mondani. Szóval semmi nagy baj nem lesz azzal, ha akárhány Oscart meg is kap a hét jelöléséből, de hogy ez lenne az év egyik legjobb filmje (ahogy az egyik jelölés állítja), az akkor is nagyon erős túlzás: nagyon rossz év lett volna az előző, ha a Belfast a legjobbak közé férhetne.
© Universal Pictures International Switzerland
A legnagyobb probléma talán az vele, hogy valójában semmit nem tud vagy akar megfogalmazni az elsődleges témájáról, az észak-írországi konfliktusról, sem pedig a másodlagos témájáról, a „menjek vagy maradjak” örök kérdéséről. Előbbiről egészen pontosan annyit tudunk meg, hogy a protestánsok valamiért nagyon nem szerették a katolikusokat.
© Universal Pictures International Switzerland
Persze érthető, vagy mondjuk inkább úgy, érezhető az indok: Branagh a saját gyermeki látásmódját akarja visszaadni, és csakis annyit ábrázol, amennyit egy kisgyerek felfoghatott az egészből; hogy ez így van, azt egyszer-kétszer még a gyerekfej szintjén mozgó kamera képeivel és egy-két esetben a gyermeki képzelettel látványosan kiszínezett visszaemlékezésekkel is aláhúzza. De ebből újra csak az sül ki, hogy akit nem konkrétan a kis Kenneth gyerekkora érdekel, az hoppon marad, ahogy a nagypapától se várhatjuk el, hogy a saját ifjúkora helyett az akkori világpolitikai kríziseket elemezze a karácsonyi vacsora után. Csak abból többnyire nem készül a világ minden mozijában bemutatott film.
© Universal Pictures International Switzerland
Branagh ugyanilyen kis igényű a dolog érzelmi oldalának ábrázolásában: abban bízik, hogy a nézőnek elég, ha érzelmileg be tudja vonni őt a kisfiú lelki küzdelmeibe. Ha ez nem sikerül – és hogy miért nem sikerül feltétlenül, arról mindjárt –, akkor viszont annyit látunk a vásznon, hogy otthagyni az otthonunkat bizony szomorú, nehéz döntés. Hát, ez azért talán nem jelent olyan igazán nagy revelációt senkinek, maradjunk abban, bár végül is könnyeket elmorzsolni már ezen is lehet.
© Universal Pictures International Switzerland
Hacsak nem idegenít el a sírástól túlságosan, hogy mennyi mindent bíz az író-rendező a közhelyekre, és ettől szinte szükségszerűen mennyire modorossá válik sok jelenet. Sokszor már az alakok is csak egy-egy sablont hoznak, főképp a nagymama és a nagypapa kettőse: a morgós, a papónak folyton beszólogató nagyi és a róla huncut tréfákat megeresztő papó, akikről idővel kiderül, az évődés ráncossá kérgesedett álcája alatt persze mélységes mélyen izzik a szeretet. Máskor a monológok olyanok, hogy messziről hallatszik rajtuk, ez volt a legelső ötlet, ami az író eszébe jutott, nyilván épp azért, mert ő maga is annyiszor hallotta ugyanannak valamelyik verzióját más, méltán elfeledett filmekben: például ahogy a kisfiú bájos naivitással beszél cukorfalat módon emberi és gyermeki vágyairól a csinos osztálytárs kislánnyal kapcsolatban. Máskor meg a szimbólumokról, metaforákról érződik úgy, hogy túlontúl egyértelműek, ami találó helyett inkább szájbarágóssá teszi őket, mint hogy az iskolai feladat a holdraszálláshoz kötődik, szemben ugye a földhözragadt, belfasti eseményekkel, vagy hogy a kisfiú egészen konkrétan, rajzzal is illusztrálva keresi, hogy melyik is az életben a jó, a becsületes út, amit követni kell.
© Universal Pictures International Switzerland
Ugyanez a csináltság a probléma azzal is, ami egyébként jó a filmben (és amit meglepő módon pont nem jelöltek Oscarra): a képi megoldásokkal, Haris Zambarloukos operatőri munkájával. A majdnem végig fekete-fehér, a színességgel néha ötletesen játszó film rengeteg kompozíciója nagyon szép a szó egyszerű, esztétikai értelmében. Mégis átesik ez is a ló túloldalára: annyira jól meg vannak tervezve ezek a képek, hogy az már magára vonja a figyelmet, noha az operatőri munkának finoman, nem tolakodóan kellene szolgálnia a filmet. (A fekete-fehérségre sem igen találni egyébként más indokot, mint hogy szép, és hogy régen, amikor a történet játszódik, még fekete-fehérek voltak a filmek, ergo nyilván a valóság is.)
© Universal Pictures International Switzerland
Mindezek miatt pedig a színészi játék sem tud igazán átütő lenni, hiába látszik a színészeken, hogy képesek lennének nagy alakításokra: mind az apát játszó Jamie Dornannek, mind a feleségét adó Caitríona Balfe-nek, mind Judi Denchnek és Ciarán Hindsnek a nagyszülők szerepében van legalább egy-egy emlékezetes nagyjelenetük. Kár, hogy emellett a közhelyes és modoros mondatokat ők sem tudják nem úgy elmondani, hogy az embernek erővel kelljen visszatuszkolnia az agyába a „tenyérbemászó” szót.
Olyan film a Belfast, amire nehéz haragudni, de azért lehet.
Olyan film, amiből láttunk már nem egyet: az Oscar-díjakról döntő Akadémia felkaphatja, nyerhet végül akárhány díjat – de két év múlva úgy kell majd előkeresnünk a filmes adatbázisokból, hogy mi is volt az a városos című film, a fickóval A szürke 50 árnyalatából, és ha megtaláljuk, csak hümmögünk majd, hogy ja, igen, a Belfast. Hogy aztán öt perc múlva elfelejtsük megint.
© Universal Pictures International Switzerland
(hvg.hu)
Loan Good day , we are private lenders and We offer urgent personal/commercial loans at affordable (...)
Loan Offer Good day , we are private lenders and We offer urgent personal/commercial loans at affordable (...)
Loan Offer Good day , we are private lenders and We offer urgent personal/commercial loans at affordable (...)
adj fel hirdetést
VÉLEMÉNYEK, cikk kommentek