Hogyan támogathatjuk a digitális kor gyermekeit?

Hogy a legkisebbek ma egy olyan világban nőnek fel, amelyről egyik korábbi generációnak sincs saját tapasztalata, az tény. Ezért a szülőknek kapóra jöhetnek azok az útmutatók, amelyek kapaszkodókat nyújthatnak a digitális korszakban szocializálódó gyerekek neveléséhez. Erre tett kísérletet a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület Ki segít felnőni az iGenerációnak? című rendezvénye, amelyen magyarországi és hazai szakemberek tartottak tudománynépszerűsítő előadásokat a témában. A találkozó egyik fő következtetése az volt: leselkedjen bármilyen veszély a gyermekekre az online térben, utóvégre csak a szülők azok, akiknél a hatalom van. - a Maszol.ro portálról

Az Életfa Családsegítő Egyesület Szülői klubjának és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média és kommunikáció szakbizottságának eseményén Tőkés Gyöngyvér újmédia-kutató, egyetemi adjunktus, Domonkos Katalin neveléstudományi szakértő, tanító és Fekete Zsombor szociológus, játéktervező tartott előadást a gyermekek médiahasználatáról. 

Tőkés Gyöngyvér elsőként definiálta a rendezvény címében is emlegetett generációt, amelyről a többi előadó is többnyire beszélt. Az iGenerációsok egyszerre születtek az okostelefonokkal, körülbelül a 2010 után születetteket sorolják ide. A kutatók már az 1990-es évek végén (Don Tapscott) gondolkodtak azon, hogy milyenek lesznek a digitális kor gyermekei, azonban 2017-ben Jean M. Twenge klinikai pszichiáter tollából ehhez képest lehangoló kutatás született, mintegy rácáfolva mindazokra a „reményekre”, amelyeket a netgenerációba vetettek húsz évvel korábban. Az egyetemi adjunktus többek között ismertette: például míg Tapscott azt gondolta, hogy a digitális bennszülöttek csak úgy lubickolnak majd a szabadságban és élvezik a lehetőségek végtelen tárházát, kiderült, hogy mindez nem eredményezett mást, mint szociális bizonytalanságot. A kutató azt is feltételezte, hogy ha már adott lesz rá a lehetőség, akkor a digitális bennszülöttek majd alaposan leellenőriznek minden információt, amit az online térben találnak, ám ehelyett az a tapasztalat, hogy vagy kételyek nélkül elfogadják azokat, vagy pedig minden információban kételkednek. Az együttműködés helyett ma a versengés érvényesül, a személyes arculat az online térben mindennél fontosabb lett. Továbbá digitális játszótérnek gondolta Tapscott az internetet a kilencvenes évek végén, de húsz évvel később azt látják, elsősorban unaloműzésre használják. A digitális bennszülöttekről Jean M. Twenge 2017-ben még megállapította, hogy: az okostelefon olyannyira személyes tárggyá vált, hogy már függőséget okoz, az online tér egy buborék lett sokak számára, a közösségi média algoritmusainak hatására bizonyos információk el sem jutnak egyesekhez, lelassult a felnőtté válás, önállósulás folyamata Online zaklatás: segítség nélkül nincs kiút Az online zaklatás (cyberbullying) szándékos, ismétlődő, és az áldozat egyedül nem tud kikerülni belőle – szögezte le a jelenség legfontosabb jellemzőit Domonkos Katalin neveléstudományi szakértő, tanító, hozzátéve, a konfliktustól abban különbözik, hogy a felek között nincs egyenrangú kapcsolat. Érinthet felnőtteket is, de elsősorban a fiatal korosztályra jellemző, az előadó is ez utóbbira fókuszált. 

Az online zaklatás jelenthet például megszégyenítő tartalmat, fenyegető üzeneteket, amellyekkel szemben az áldozat tehetetlennek érzi magát, ezért segítség nélkül nem tud kikerülni belőle. A segítségkérést viszont nagyban gátolja az áldozathibáztatás, ami ráadásul felbátorítja az elkövetőt, tette hozzá Domonkos Katalin.

Szerinte az áldozathibáztatók abból indulnak ki, hogy igazságos világban élünk, amelyben rossz dolgok csak a rossz emberekkel történhetnek, vagy azokkal, akik kiprovokálják a méltatlan viselkedést. Az elkövetők általában névtelenek, viszont a szakember felhívta a figyelmet, hogy a hagyományos, iskolai zaklatás esetében sem ismert mindig a rosszindulatú pletyka forrása. Hogyan csökkenhet az áldozattá válás valószínűsége? A magyarországi előadó szerint a kérdés összefügg többek között a digitális műveltség szintjével, ismerni kell az online kommunikáció sajátosságait, mert a nonverbális jelek hiányában (amit a hangulatjelek csak részben pótolnak) az üzenetek könnyen félreérthetők. Emellett a szülőknek azt tanácsolta, minél többet beszélgessenek gyermekeikkel arról, hogy hol a határ ezeken a felületeken, mit érdemes megosztani, és mit nem.  A fiatalokkal végzett kutatásából egyebek mellett kiderült, hogy esetenként a gyermek már otthon szembesül azzal, hogy a szülei akarata ellenére osztanak meg róla fényképeket a közösségi médiában, és többszöri kérlelés után sem hajlandók letörölni az adott bejegyzést. Ebben az esetben tehát a gyermek már a saját szüleivel szemben is tehetetlennek érzi magát, így valószínűleg egy idegennel szemben sem fog tudni fellépni a saját érdekében.

Domonkos Katalin rámutatott arra is: az online zaklatás által nem érintettek általában őszintén beszéltek a szüleikkel, ha valamilyen probléma felmerült, illetve jellemző volt, hogy esetükben a szülők szabályokhoz kötötték az internetezést. Játékfüggőség és agresszió: „Ne az extrém esetekre figyeljünk!” Fekete Zsombor szociológus, játéktervező elsőként a videojátékok és az erőszakos magatartás közötti kapcsolatot vizsgálta. Következtetései szerint nagyon alacsony a valószínűsége annak, hogy a való életben erőszakossá váljon az, aki sokat játszik. Tény, hogy vannak olyan  bűncselekmények, amelyeknek az elkövetői a videojátékokban látottakat másolták le, de ez nagyon ritka. „Ne az extrém esetekre figyeljünk” – intette higgadtságra a közönséget. Elmondta, brutalitása miatt a Grand Theft Auto (GTA) egyike a legtöbbet kritizált videojátékoknak, ám kutatások szerint 100 millióból 8-10 személyt inspirál valamilyen erőszakos bűncselekmény elkövetésére. A szakember szerint a játékosok érzik a határt a játék és valóság között, képesek a kettőt megkülönböztetni.

De mitől válnak a játékosok mégis feszültté játszás közben? – tette fel a kérdést az előadó.

Fekete Zsombor szerint ha a szülő játszás közben akar valamit a gyermektől, akkor ne csodálkozzon, ha indulatosan válaszol, mert a szülő is ideges lenne, ha evés közben valaki elhúzná előle a finom falatokkal teli tányért. Mindkét esetben megtörik a flow-élmény, amit ezekben a helyzetekben érez az ember, mondta. Frusztrációt okozhat még kicsiknek, nagyoknak egyaránt, ha túl nehéznek bizonyul a teljesítendő feladat, ha akadozik a hálózati játék, vagy ha csaláson kapnak egy játéktársat. Mikor lehet aggódni? Aggodalomra akkor van ok Fekete Zsombor szerint, ha a gyermek túlságosan ráhangolódik a videojátékokra, magányos, és a játszás olyan más érdeklődési körökkel társul, mint a horrorfilmek, metálzene, szélsőséges irodalom. Hangsúlyozta, a játékfüggőség elsősorban nem a játszással eltöltött időben mutatkozik, hanem abban, hogy ezen kívül semmi más nem érdekli. A videójáték ugyanakkor megerősítést és szeretetet ad (pontok, életek, jutalmak), és az időtlenség érzését kelti. Éppen ezért Fekete Zsombor azt javasolja, hogy a játék kerüljön ki a nappaliba a tévéképernyőre, és alakuljon ki egy beszélgetés a szülő és gyermek között arról, ami történik. Másrészt pedig az időtlenség ellen úgy lehet küzdeni, hogy a szülő megszervezi a játék kereteit, úgynevezett exit point-okat szab – például hogy hány pályát játszhat a gyermek egyhuzamban.

(maszol.ro)