Guten Tag, Herr Präsident!

KLAUS JOHANNIS SZAVAIVAL MEGMÉRGEZTE MINDEN MAGYAR EMBER KOLLEKTÍV EMLÉKEZETÉT.

Az emlékezés nem ismer könyörületet.

Elég egy hang, egy gesztus, egy női vádli, egy illat, és vége a jelen időnek. Nem a múlt terhe nyom maga alá ilyenkor. Az álmok, a létezés örökkévalósága, a soha el nem múló elmúlás édes érzete kerít hatalmába, és engedem, hadd vigyen. A születésen és a halálon kívül talán a szerelem az egyetlen őszinte állapot. Ez a mi Szentháromságunk. Ilyenkor nem lehet spekulálni, nincs kamu, kibúvó, haladék. Ezeket nem lehet megúszni. Egy egész életre lebontva, bizony ez nem sok az őszinteségből, az igazságból. Az emlékek és az álmok teszik elviselhetővé a köztes időt. Mert az emlékek idővel álmokká válnak. Ha nem így lenne, az emlékek is agyonnyomnának.

Álmodom és emlékszem. És ilyenkor minden olyan egyszerűnek és igaznak tűnik.

A minap egy férfihang szakított fel bennem emlékeket. Románul beszélt. És gúnyosan néhány magyar szót használt.

És akkor elindult a film.

Emlékszem egy országra. Román Szocialista Köztársaság volt a neve. Hetvenes, nyolcvanas évek. Gyerek- és serdülőkorban voltam ekkor ebben az országban. És oly természetesnek tűnt minden. Már az óvodában magától értetődő volt, hogy rögtön két nyelven beszélünk. Az anyanyelv természetes módon vált az identitásunk alapjává. Hiszen ez az anyánk nyelve. És az apánké is, és több mint egymillió emberé Románia-szerte. Aztán ott volt a román nyelv, amely a szomszéd, a barát, a bajtárs és az első édes kislány anyanyelve volt. Gyerek- és serdülőkorban ez a teljes harmónia világa. Később az iskolában megtanultunk még két nyelvet, az angolt és a franciát, új barátaink lettek, köztük zsidó, német és cigány származású pajtások. És ez oly természetes volt. Együtt éltünk, egy volt a sorsunk. Gyerekkori balhék, veszekedések alkalmával az utolsó utáni érv volt a másikkal szemben, hogy „te büdös magyar, román stb.”. Amikor már kifogytak a felmenők és azok felmenői, Árpádtól Decebálig. Kizárólag ekkor jött elő a másik származása. De másnap kibékültünk, és ment minden tovább. Oda se neki, ahogy Cheyenne (Jason Robards) veti oda flegmán Jillnek (Claudia Cardinale) a Volt egyszer egy Vadnyugatban, amikor a megfáradt vasútépítő munkások a fenekére csapnak, mikor is ételt visz neki.

Oda se neki. Ez csak egy seggrepacsi. Ártatlan, mint a gyerekkori veszekedés.

Emlékszem egy városra. Váradra. Mindenki Nagyváradnak hívja, de nekünk csak Várad. Azon belül egy Körös-parti lakótelepre, ahol felnőttem. Azon belül a grundra, ahol megállás nélkül fociztunk. És voltak bajnokságok. A „magyarok” csapata külön, a „románoké” külön. Indultunk kerületi és városi bajnokságban. De mindig kiestünk, mint manapság a magyar profi csapatok az európai színtéren. Aztán, egy szép nap, az egyik barátunk – Cosinus volt a beceneve, mert piszok jó tanuló volt, de focizni nem tudott, csak a pálya széléről nézett minket – azt találta mondani: „Nézlek benneteket, de nem értem. Miért nem csináltok egy csapatot? Akkor a legjobbak játszanának csak mindkét csapatból, és nyernétek.” Az okostojás megszólalt. De igaza lett. Egy csapat lettünk, és nyertünk.

Emlékszem arra a folyópartra. Nyugaton a vasúti híd, keleten az úgynevezett Decebal-híd fogta közre. Sokszor néztük a horizontot. Főleg a nyugati vasúti hidat, amely nyolc kilométerre volt csupán az országhatártól. Aztán visszanéztünk a keleti hídra, és megállapítottuk, hogy ez a mi igazi hazánk. Ez az alig három kilométeres partszakasz. Ami a két hídon túl volt, az már külföld. Tehát nem is Románia, nem is Várad a hazánk. Hanem ez a partszakasz.

Emlékszem egy diktatúrára. Egy igazira, nem olyanra, amiről manapság beszélnek összevissza, olyan szerencsések, akik nem éltek soha igazi önkényuralom alatt. Ez bizony 24 karátos diktatúra volt. És arra, hogy a líceumi évek azzal teltek, hogy innen el kell menni. El kell menni az országból, el kell menni Váradról, el kell hagyni a hazánkat, a folyópartot. A többség ebben az érzésben nőtt fel. Magyarok és románok egyaránt. A diktatúra sem válogatott, pont mint manapság a vírus. Mindenkit először belső emigrációba kényszerített, majd jó néhányunkat igazi elvándorlásra.

Emlékszem Erdélyre. Az elszalasztott lehetőségre, hogy tényleg kelet Svájca legyen. Pedig minden adottsága megvolt. Hiszen először Európában itt ismerték el hivatalosan – már 1557-ben! – a tordai országgyűlésen a protestáns egyházat, majd az 1568-as országgyűlésen hirdették ki a szabad vallásgyakorlást a felekezetek számára. Ehhez képest Párizsban négy évre rá, 1572-ben, Szent Bertalan éjszakáján mészárolták le a protestánsokat. Ha másra nem, erre kellene gondolnia a hazai ellenzéknek, amikor „a határon túliak miért magyar állampolgárok, mi közük van az ügyeinkhez?” típusú retorikát szajkózzák fáradhatatlanul. Több közük van hozzá, mint nektek, barátaim.
És emlékszem 1990 Marosvásárhelyére. Emlékszem Sütő András fél szemére. Emlékszem Kincses Előd elüldözésére. Emlékszem rád is,

Gheorghe Funar. És rád is, Vadim Tudor.

Nem csak a szépre emlékszem.

De nem emlékszem olyan szavakra, amit a minap Klaus Johannis román államelnök mondott. Sem miniszterelnök, sem államelnök nem mondott még hivatalban ilyen mondatokat Romániában. Tudatosan, a Cotroceni-palota mikrofonjába fröcsögve országnak-világnak. Gúnnyal és megvetéssel köszönt magyarul, utálattal és gyűlölettel beszélt a magyarokról, a magyar nyelvről. Johannis, aki mindkét ágon, sok generációra visszamenőleg erdélyi szász származású. Azaz kisebbségi. Szülei 1992-ben Németországba költöztek, nyilván sok-sok év fentebb említett belső emigrációs érzését követően. Klaus Johannis nem ment el. Ő maradt. Sajnos. Azt kell megérteni, hogy itt nem egy román politikus szidta és fenyegette a magyarokat. Hanem egy erdélyi kisebbségi német ember. Aki románabb akar lenni a románoknál, és a legaljasabb módon akarja megszólítani a nacionalista szavazóbázist, amely éppen az általa említett, magyarokkal úgymond összejátszó, „Erdélyt ellopó” PSD fő bázisa hosszú évek óta.

Johannis kirívóan ostoba és rosszindulatú. Ez most világossá vált. Nincs helye semmilyen felelős pozícióban, nemhogy államelnökiben.
Sokan mondhatják most, és mondják is: oda se neki. Nem kell vele foglalkozni, komolyan venni.

Nincs igazuk. Mert ez nem egy seggrepacsi volt.

Persze Brüsszel és a „demokratikus” sajtó külföldön valószínűleg meg sem említi ezt az incidenst. Nincs itt semmi látnivaló, ez csak egy politikai beszéd. Pont. Aha, elképzelem, ha mindez Magyarországon hangzik el, Orbán Viktor szájából a románoknak! Breaking news a CNN-en, azonnal.

Johannis belerondított az álmaimba, az emlékeimbe. Ordas szavaival megmérgezte minden magyar ember kollektív emlékezetét. És amit nem tud és nem érzékel, mert a buta embernél kevés veszélyesebb van: a román embereket is megalázta, mert Erdély a román embereké is, és az ő nevükben szólalt meg.

Erdélyt nem kell ellopni, mert Erdély a miénk. Mindannyiunké. Magyaroké, románoké, szászoké, zsidóké, cigányoké. Mindenkié. Sajnos a tied is, Johannis. Csak te szégyene lettél az erdélyi eszmének, az erdélyi sorsnak. Téged innentől kezdve csak a megvetés hangján lehet emlegetni. Úgyhogy, ha még egy kis becsület és lelkiismeret maradt benned, Johannis, akkor tudod, mi a dolgod.

Auf Wiedersehen, Herr Präsident!

Bereczki Csaba - filmrendező, producer

(magyarnemzet.hu)