Kevés olyan ország van, amely saját nemzeti ünnepén egy másik állam lobogóját emeli a magasba. Őszintén, szívből jövő lelkesedéssel. Tíz évvel azután, hogy Koszovó kikiáltotta függetlenségét, egyre világosabban látszik: a kis balkáni országot magára hagyták mentorai, az egykori szerbiai tartomány egyedül keresi az útját. És úgy tűnik, ez az út Albánia felé vezet.
Csomagok érkeztek a kaszárnyába. A titói Jugoszláviában járunk, ahol a kommunista rezsim a katonai egységekbe különböző nemzetiségű fiatalokat válogatott össze, hogy azzal is tartalmat adjon az ország egyik fő jelszavának, a testvériségnek-egységnek. Ahogy a szerb, a horvát, a bosnyák, a szlovén, a macedón, a montenegrói és a magyar kiskatonák átveszik az otthonról kapott pakkjaikat, mindenki elvonul, hogy megnézze, mit küldtek neki szerettei. A levél elolvasása után aztán előveszik távoli szülőhelyük jellegzetes ételeit és süteményeit, majd csendben elfogyasztják. Közben az otthonuk jár az eszükben.
Egyedül az albán katonák viselkednek másként. Pontosan tudják, merre találják a földijeiket. Összecsődítik őket, és nem magukban, hanem saját nemzettársaikkal együtt fogyasztják el az otthonról kapott finomságokat. Annak is mindig jut valami, aki semmit nem kapott.
Amikor először hallottam ezt a történetet, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, mondván, nem lehet ebből következtetni nemzeti karakterünkre. Aztán egyre több magyar, szerb, horvát és bosnyák ismerősöm mesélt nekem erről, én pedig lassan megbizonyosodtam róla, hogy mégis ott lehet a cseppben a tenger. Ma, sok-sok évtizeddel a titóizmus után, a pristinai Teréz anya sugárút zászlótengerében úgy tűnik, hogy a soknemzetiségű kaszárnyákban az albán kiskatonák közös falatozásának nem is lehetett más a vége, mint Koszovó függetlenedése.
– Az én családom is harcolt a háborúban – mondja Arben, egy harminc körüli fiatalember, akit a pristinai függetlenség napi ünnepségen, a Teréz anya téren ismertünk meg. Hatalmas albán zászlót terített a hátára, amelyen a kétfejű, fekete sas látható vörös alapon. 1999-ben, mielőtt a szerb hadsereg betört volna a városába, Vushtrriba, a nagyapjával és négy testvérével a környező hegyekbe mentek egy szál vadászpuskával. Onnan nézték a menekültek Albánia felé tartó konvoját.
Ez már a szerb–albán ellentét csúcspontján történt. Bár a koszovói albánok korábban világossá tették nemzeti törekvéseiket, ellenállási mozgalmukat a legtöbben 1989-től eredeztetik, amikor Szlobodan Milosevics a szerb köztársasági alkotmány módosításával visszavonta Koszovó (és ezzel egyidejűleg Vajdaság) autonóm státuszát. A helyi albán értelmiséget elhallgattatták, a gyerekek nem tanulhattak anyanyelvükön. Sokévi küzdelem után, 1992-ben az albánok úgy döntöttek, kikiáltják a független koszovói köztársaságot, de ez nem vezetett eredményre. Ekkor Ibrahim Rugova mérsékelt albán vezető passzív ellenállási mozgalmat hirdetett. A koszovóiak kiépítették saját párhuzamos intézményeiket, kezdve az oktatástól egészen az egészségügyi ellátásig. A fiatalok azonban gyorsabb változást akartak, ezért 1996-ban létrehozták a Koszovói Felszabadítási Hadsereget, és fegyveres harcot indítottak a tartomány függetlenségének kivívásáért. Kapóra jött ehhez az 1996–1997-es albániai piramisjáték-válság is, amelynek nyomán zavargások törtek ki, így rengeteg fegyver áramlott a tartományba. A koszovói háború 1998-ban kezdődött, majd a NATO 1999-es beavatkozása vetett neki véget. Eközben 800 ezernél is több albánnak kellett elmenekülnie a szerb hadsereg elől, nagy részük a közeli Albániában vészelte át a háborút. A harcok 13 ezernél is több halálos áldozatot követeltek.
Arben azonban már ritkán gondol ezekre a napokra. Azt mondja, sajnos a nagyapja már nem érte meg Koszovó függetlenségének kikiáltását, mert 2005-ben meghalt. Ezen a napon rá emlékezik.
„Mi az, hogy Koszovó? Hol van Koszovó? Kié Koszovó? Van valaki köztünk, aki nem koszovói? Van köztünk olyan, aki úgy gondolja, hogy Koszovó nem az övé? Koszovó – ez Szerbia első neve! Koszovó Szerbiához tartozik! Koszovó a szerb néphez tartozik! Ez így volt, és mindig is így lesz!” – ezekkel a mondatokkal tüzelte az egybegyűlt kétmilliós tömeget Vojislav Kostunica szerb miniszterelnök néhány nappal azután, hogy Koszovó kikiáltotta a függetlenségét 2008-ban.
Minden idők legnagyobb belgrádi tömegrendezvénye után az emberek a Szent Száva-templomhoz vonultak közös imára. A gyújtó hangú beszédek azonban megtették a hatásukat. Miközben a hangszórókból érzelmes szerb népdalok szóltak, a nacionalista huligánok megostromolták és felgyújtották az Egyesült Államok nagykövetségét és két amerikai gyorséttermet. Ekkor már listákat osztogattak az ellenséges cégek és üzletek neveivel, melyek közt a magyar OTP is szerepelt, hiszen hazánk is elismerte Koszovó függetlenségét. Több külföldi újságíróhoz hasonlóan a Magyar Nemzet fotóriportere, Máté Péter is kapott egy óriási pofont a tomboló huligánoktól. Nem azért ütötték meg, mert magyar – ezt nem is tudhatták róla –, hanem mert a jelenlévőknek nem tetszett, hogy megörökíti, amint éppen felgyújtják a McDonald’s éttermet.
Belgrád ma csendes. Koszovó függetlenségének tizedik évfordulóján nincsenek már tüntetések, a terep inkább a politikusoké, akik ilyenkor is üzengetnek egymásnak. Nem is akárhogyan. A szerb külügyminiszter, Ivica Dacic ünnepélyesen jelentette be a szerb diplomácia erőfeszítéseinek új gyümölcsét: Burundi visszavonta Koszovó elismerését. Idén ez volt Szerbia ajándéka Pristinának.
A koszovói albánoknak persze kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a távoli, kis kelet-afrikai ország diplomáciai manőverei miatt aggódjanak. Egyre nagyobb a kiábrándultság azért, mert teljesen elakadt az ország európai integrációja. Míg Brüsszel néhány hete ígéretet tett Szerbiának a közeli csatlakozásra, velük szemben továbbra sem törlik el a vízumkényszert.
Naim és barátja, Besim is erre panaszkodik. Őket is az ünnepségen szólítottuk meg, miután kiszálltak az ünnepi körtáncból. Az utóbbi fiú Németországban dolgozik, így a szülei csak nagy nehézségek árán tudják őt meglátogatni. Hozzá hasonlóan rengeteg kortársa szerzett munkát nyugaton, mert Koszovóban szinte semmi esélyük nincs erre. A munkanélküliség továbbra is 30 százalék feletti, a fiatalok körében még rosszabb, 50 százalék feletti ez az arány. Keserűen mondják: most ugyan eljöttek ünnepelni, de aztán ugyanolyan csalódottan mennek majd haza, mint a múlt évben.
Rengetegen vannak, akik a két fiúhoz hasonlóan többet vártak 2008-ban. Az utca emberéből gyorsan előtörnek a panaszok, amikor az ország jövőjéről kérdezzük őket. Talán egyedül az Egyesült Államok tekintélye töretlen errefelé, hihetetlenül sok amerikai zászlót látni a nemzeti ünnepen. George Bushról és Bill Clintonról utcákat neveztek el, utóbbinak még szobrot is emeltek Pristinában.
MAJLÁTH RONALD (PRISTINA)
2018. február 28., szerda 14:01, frissítve: csütörtök 11:20
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
Kevés olyan ország van, amely saját nemzeti ünnepén egy másik állam lobogóját emeli a magasba. Őszintén, szívből jövő lelkesedéssel. Tíz évvel azután, hogy Koszovó kikiáltotta függetlenségét, egyre világosabban látszik: a kis balkáni országot magára hagyták mentorai, az egykori szerbiai tartomány egyedül keresi az útját. És úgy tűnik, ez az út Albánia felé vezet.
Csomagok érkeztek a kaszárnyába. A titói Jugoszláviában járunk, ahol a kommunista rezsim a katonai egységekbe különböző nemzetiségű fiatalokat válogatott össze, hogy azzal is tartalmat adjon az ország egyik fő jelszavának, a testvériségnek-egységnek. Ahogy a szerb, a horvát, a bosnyák, a szlovén, a macedón, a montenegrói és a magyar kiskatonák átveszik az otthonról kapott pakkjaikat, mindenki elvonul, hogy megnézze, mit küldtek neki szerettei. A levél elolvasása után aztán előveszik távoli szülőhelyük jellegzetes ételeit és süteményeit, majd csendben elfogyasztják. Közben az otthonuk jár az eszükben.
hirdetés
Egyedül az albán katonák viselkednek másként. Pontosan tudják, merre találják a földijeiket. Összecsődítik őket, és nem magukban, hanem saját nemzettársaikkal együtt fogyasztják el az otthonról kapott finomságokat. Annak is mindig jut valami, aki semmit nem kapott.
Amikor először hallottam ezt a történetet, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, mondván, nem lehet ebből következtetni nemzeti karakterünkre. Aztán egyre több magyar, szerb, horvát és bosnyák ismerősöm mesélt nekem erről, én pedig lassan megbizonyosodtam róla, hogy mégis ott lehet a cseppben a tenger. Ma, sok-sok évtizeddel a titóizmus után, a pristinai Teréz anya sugárút zászlótengerében úgy tűnik, hogy a soknemzetiségű kaszárnyákban az albán kiskatonák közös falatozásának nem is lehetett más a vége, mint Koszovó függetlenedése.
Utcai ünnepség az önállóság 10. évfordulóján
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Az én családom is harcolt a háborúban – mondja Arben, egy harminc körüli fiatalember, akit a pristinai függetlenség napi ünnepségen, a Teréz anya téren ismertünk meg. Hatalmas albán zászlót terített a hátára, amelyen a kétfejű, fekete sas látható vörös alapon. 1999-ben, mielőtt a szerb hadsereg betört volna a városába, Vushtrriba, a nagyapjával és négy testvérével a környező hegyekbe mentek egy szál vadászpuskával. Onnan nézték a menekültek Albánia felé tartó konvoját.
Ez már a szerb–albán ellentét csúcspontján történt. Bár a koszovói albánok korábban világossá tették nemzeti törekvéseiket, ellenállási mozgalmukat a legtöbben 1989-től eredeztetik, amikor Szlobodan Milosevics a szerb köztársasági alkotmány módosításával visszavonta Koszovó (és ezzel egyidejűleg Vajdaság) autonóm státuszát. A helyi albán értelmiséget elhallgattatták, a gyerekek nem tanulhattak anyanyelvükön. Sokévi küzdelem után, 1992-ben az albánok úgy döntöttek, kikiáltják a független koszovói köztársaságot, de ez nem vezetett eredményre. Ekkor Ibrahim Rugova mérsékelt albán vezető passzív ellenállási mozgalmat hirdetett. A koszovóiak kiépítették saját párhuzamos intézményeiket, kezdve az oktatástól egészen az egészségügyi ellátásig. A fiatalok azonban gyorsabb változást akartak, ezért 1996-ban létrehozták a Koszovói Felszabadítási Hadsereget, és fegyveres harcot indítottak a tartomány függetlenségének kivívásáért. Kapóra jött ehhez az 1996–1997-es albániai piramisjáték-válság is, amelynek nyomán zavargások törtek ki, így rengeteg fegyver áramlott a tartományba. A koszovói háború 1998-ban kezdődött, majd a NATO 1999-es beavatkozása vetett neki véget. Eközben 800 ezernél is több albánnak kellett elmenekülnie a szerb hadsereg elől, nagy részük a közeli Albániában vészelte át a háborút. A harcok 13 ezernél is több halálos áldozatot követeltek.
Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!
FELIRATKOZÁS
A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.
Arben azonban már ritkán gondol ezekre a napokra. Azt mondja, sajnos a nagyapja már nem érte meg Koszovó függetlenségének kikiáltását, mert 2005-ben meghalt. Ezen a napon rá emlékezik.
„Mi az, hogy Koszovó? Hol van Koszovó? Kié Koszovó? Van valaki köztünk, aki nem koszovói? Van köztünk olyan, aki úgy gondolja, hogy Koszovó nem az övé? Koszovó – ez Szerbia első neve! Koszovó Szerbiához tartozik! Koszovó a szerb néphez tartozik! Ez így volt, és mindig is így lesz!” – ezekkel a mondatokkal tüzelte az egybegyűlt kétmilliós tömeget Vojislav Kostunica szerb miniszterelnök néhány nappal azután, hogy Koszovó kikiáltotta a függetlenségét 2008-ban.
Minden idők legnagyobb belgrádi tömegrendezvénye után az emberek a Szent Száva-templomhoz vonultak közös imára. A gyújtó hangú beszédek azonban megtették a hatásukat. Miközben a hangszórókból érzelmes szerb népdalok szóltak, a nacionalista huligánok megostromolták és felgyújtották az Egyesült Államok nagykövetségét és két amerikai gyorséttermet. Ekkor már listákat osztogattak az ellenséges cégek és üzletek neveivel, melyek közt a magyar OTP is szerepelt, hiszen hazánk is elismerte Koszovó függetlenségét. Több külföldi újságíróhoz hasonlóan a Magyar Nemzet fotóriportere, Máté Péter is kapott egy óriási pofont a tomboló huligánoktól. Nem azért ütötték meg, mert magyar – ezt nem is tudhatták róla –, hanem mert a jelenlévőknek nem tetszett, hogy megörökíti, amint éppen felgyújtják a McDonald’s éttermet.
Belgrád ma csendes. Koszovó függetlenségének tizedik évfordulóján nincsenek már tüntetések, a terep inkább a politikusoké, akik ilyenkor is üzengetnek egymásnak. Nem is akárhogyan. A szerb külügyminiszter, Ivica Dacic ünnepélyesen jelentette be a szerb diplomácia erőfeszítéseinek új gyümölcsét: Burundi visszavonta Koszovó elismerését. Idén ez volt Szerbia ajándéka Pristinának.
A koszovói albánoknak persze kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a távoli, kis kelet-afrikai ország diplomáciai manőverei miatt aggódjanak. Egyre nagyobb a kiábrándultság azért, mert teljesen elakadt az ország európai integrációja. Míg Brüsszel néhány hete ígéretet tett Szerbiának a közeli csatlakozásra, velük szemben továbbra sem törlik el a vízumkényszert.
Naim és barátja, Besim is erre panaszkodik. Őket is az ünnepségen szólítottuk meg, miután kiszálltak az ünnepi körtáncból. Az utóbbi fiú Németországban dolgozik, így a szülei csak nagy nehézségek árán tudják őt meglátogatni. Hozzá hasonlóan rengeteg kortársa szerzett munkát nyugaton, mert Koszovóban szinte semmi esélyük nincs erre. A munkanélküliség továbbra is 30 százalék feletti, a fiatalok körében még rosszabb, 50 százalék feletti ez az arány. Keserűen mondják: most ugyan eljöttek ünnepelni, de aztán ugyanolyan csalódottan mennek majd haza, mint a múlt évben.
Rengetegen vannak, akik a két fiúhoz hasonlóan többet vártak 2008-ban. Az utca emberéből gyorsan előtörnek a panaszok, amikor az ország jövőjéről kérdezzük őket. Talán egyedül az Egyesült Államok tekintélye töretlen errefelé, hihetetlenül sok amerikai zászlót látni a nemzeti ünnepen. George Bushról és Bill Clintonról utcákat neveztek el, utóbbinak még szobrot is emeltek Pristinában.
Bill Clinton szobra Pristinában
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
Az ország uniós csatlakozását azonban mindez egy hajszálnyival sem hozta közelebb. Ami a vízumliberalizációt illeti, a fő probléma abban áll, hogy az országnak továbbra sem sikerült véglegesen rendeznie határvitáit Montenegróval. A koszovói ellenzék éveken át hátráltatta a 2015-ben Podgoricával megkötött egyezség becikkelyezését, amely nyolcezer hektárnyi terület hovatartozásáról rendelkezett. Úgy látszik azonban, hogy a vízumkérdés végül mégis felülírja a koszovói belpolitikai ellentéteket. A jelenlegi évforduló előtti napon a vezető koszovói pártok megállapodtak, hogy ratifikálják a Montenegróval kötött határmegállapodást.
– Hogyan érzi magát az az ember, akinek amputálják egy testrészét? – kérdez vissza Ljubisa Stojmirovic, a Szerb Haladó Párt parlamenti képviselője, amikor a szerb szkupstinában arról kérdezzük, mit érzett tíz éve ilyenkor, amikor a nyugati nagyhatalmak elismerték Koszovó függetlenségét. A politikus egyáltalán nincs egyedül a véleményével Szerbiában. Azt mondja, Koszovó a szerb nép bölcsője, örök melengető tűzhelye és szent földje. Nem csak akkor, ma is bosszúságot érez azok iránt, akik kitervelték és lehetővé tették ezt az „aljas cselekedetet”. Szerinte Koszovó csak játékszer azoknak a nagyhatalmaknak a kezében, akiknek nem felel meg a béke és stabilitás ebben a térségben.
Ám nem azért jöttünk Belgrádba, hogy felszakítsuk a szerbek sebeit. Megteszik ők ezt nélkülünk is nap mint nap. Helyette arról érdeklődünk a haladó párti politikustól, mi a terve a szerb kormánynak Koszovóval. A Belgrád és Pristina közti párbeszéd ugyanis csak részeredményeket hozott az elmúlt években. Szerbiában viszont egyre aktívabban foglalkoznak mostanában ezzel a kérdéssel. Aleksandar Vucic szerb köztársasági elnök múlt év júliusában belső párbeszédet kezdeményezett Koszovó jövőjéről. Leszögezte, Szerbiának rendeznie kell a Koszovóval fenntartott viszonyt, hogy ezt a terhet ne kelljen tovább cipelnie a jövő generációinak, és Szerbia is tovább tudjon lépni.
Kérdésünkre, az elmúlt tíz évben mennyire sikerült javítani a kapcsolatokat Pristinával, Stojmirovic azt mondja, egyértelmű a javulás, azonban látni lehet azt is, hogy az együttműködés mértékét a nagyhatalmak ellenőrzik.
– Hamis reményeket táplálnak az albánokban Nagy-Albánia megteremtését illetően, és támogatják őket a szerb féllel való megegyezés akadályozásában – panaszolja a politikus, aki úgy látja, Pristina éppen emiatt nem teljesíti vállalt kötelezettségeit. Ám akkor mi lehet a megoldás a kapcsolatok rendezésére? A politikus szerint csakis olyan megállapodás fogadható el, amely nem sérti Szerbia szuverenitását.
– Koszovónak a szerb állam keretein belül lehet autonómiája – teszi hozzá Stojmirovic.
Ezek a mondatok a pristinai Uck utcában és Koszovó más részein is a tudományos fantasztikum körébe sorolhatók. Az albánok már kész tényként kezelik az ország függetlenségét, és ebből nem engednek. Legutóbb Hashim Thaci koszovói elnök jelentette ki, szó sem lehet arról, hogy a szerbek autonómiát kapjanak Koszovóban, ahogy arról sem, hogy felosszák a területét. Sőt, még területcseréről sem akarnak hallani.
Népi hangszerek
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
Talán semmi sem szimbolizálja jobban a fiatal koszovói állam kettősségét, mint az ország lobogója. Mivel Koszovó függetlenségének egyik feltétele az volt, hogy Pristina nem vehet át albán állami jelképeket, a hivatalos zászlót nemzetközi pályázat keretében terveztették meg. A győztes pályamunka kék alapon ábrázolja Koszovó területét, a felette lévő hat csillag pedig a hat legnagyobb etnikai csoportot, az albánokat, a szerbeket, a bosnyákokat, a cigányokat, a törököket és a gorániakat szimbolizálja.
A koszovói utcákon rengeteg helyen látni ezt a zászlót, ám valami azonnal feltűnik a szemlélőnek: ha nem az előírt, hivatalos díszletekről van szó, az emberek szívesebben használják az albán nemzeti zászlót, a tiltott gyümölcsöt, amely egy másik állam felségjelvénye. Ahogy a fiatalok a kétfejű sast ábrázoló fekete-vörös lobogókba burkolózva sétálnak haza a világhírű koszovói énekesnő, Rita Ora koncertjéről, nem nehéz észrevenni, melyik szimbólum áll közelebb a szívükhöz.
Háttérben a Nemzeti Könyvtár épülete
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
Tudja ezt Edi Rama albán miniszterelnök is, aki Koszovó születésnapján szoros politikai unió kialakítását javasolta a két ország között. A cél az, hogy a két tagállamnak a „nemzeti egység jelképeként” egy elnöke legyen. A koszovói parlamentben megemlítette a közös kül- és biztonságpolitika, a vámunió, illetve az egységes oktatási rendszer létrehozásának lehetőségét is. Ezek a tervek nem állnak távol az albán közvélemény elképzeléseitől: a közvélemény-kutatások szerint Koszovó és Albánia lakosságának túlnyomó többsége támogatná a két terület egyesítését. Sokan úgy érzik, a nagyhatalmak magára hagyták a legfiatalabb európai országot, ezért egyre vonzóbbá válik számukra egy másik alternatíva, a nemzeti egység. Ha csak az albán fiatalokon múlna, nem kétséges, hogy a nemzeti függetlenség után a következő lépés a nemzetegyesítés lenne.
(mno.hu)
Loan Good day , we are private lenders and We offer urgent personal/commercial loans at affordable (...)
Loan Offer Good day , we are private lenders and We offer urgent personal/commercial loans at affordable (...)
Loan Offer Good day , we are private lenders and We offer urgent personal/commercial loans at affordable (...)
adj fel hirdetést
VÉLEMÉNYEK, cikk kommentek