Nyári Krisztián: Embernek lenni az embertelenségben

„Sajnálom apádat! Zsidók parancsnokának lenni napjainkban? Elveszett ember!” A nagybányai laktanya udvarán napok óta vártak sorsukra a frissen behívottak. Volt, akinek ágy sem jutott, és a szabad ég alatt kellett éjszakáznia.

Reviczky Imre ezredes

A X. Közérdekû Munkaszolgálatos Zászlóalj parancsnoka 1500 behívót küldött ki Észak-Erdélyben, az összegyûlt emberek rettegve várták, mi következik. Teleki õrnagy fontos beszédre készült, élvezte a szerepét, harcos antiszemita volt. Lovaglókorbácsot tartott a csizmája szárában, amit használt is, ha érzetetni akarta a hatalmát. Felment az emelvényre és szónokolni kezdett. Széles mosollyal az arcán bejelentette: a behívottakat másnap vonatok viszik a frontra, ahol elõbb-utóbb mindenki megdöglik majd. Nem tudta befejezni a beszédét.

Egy gépkocsi fordult be a laktanya udvarába, és egy kopasz katonatiszt szállt ki belõle, vállán alezredesi rangjelzéssel. Az õrnagyhoz lépett, egy írást mutatott neki, és közölte, hogy azonnal átveszi a parancsokságot, majd õ maga lépett a szónoki emelvényre. Az udvaron felsorakozott tömeg némán nézte a jelenetet. „Reviczky Imre honvéd alezredes vagyok” – mutatkozott be a férfi, és beszélni kezdett. Már azzal megdöbbenést keltett, hogy uraimnak és bajtársaimnak szólított minden jelenlévõt: a katonákat és a munkaszolgálatosokat egyaránt. Elmondta, hogy a háborúban több ezer munkáskézre van szükség, s õ ezt a szerszámokkal végzett munkát „a körülmények következtében” egyenértékûnek veszi a fegyveres szolgálattal. Megparancsolja, hogy mindenki annak tekintse, folytatta emelt hangon, hiszen a munkaszolgálatosokat ugyanaz a tisztelet illeti meg, mint a fegyverrel harcoló honvédeket. A tisztek egy része elfehéredve nézte az új parancsnokot, aki bejelentette, hogy minden visszaélést és panaszt személyesen fog kivizsgálni. Egyértelmû üzenet volt ez az elöljáróik bosszújától tartó munkaszolgálatosoknak. Hozzátette azt is, hogy ha bármelyik tisztnél lovaglókorbácsot lát, azt azonnal áthelyezi a harcoló alakulatokhoz. A 47 éves Reviczky Imre másfél évig volt a munkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka, ezalatt mintegy negyvenezer zsidó, román, ruszin és szerb munkaszolgálatos biztonságáról gondoskodott, közülük legalább tízezren az életüket is neki köszönhették.

Õsi nemesi családból származott, birtokaik többsége a Felvidéken terült el. Az 1896-ban született Reviczky Imre a család bánóci birtokán nõtt fel, ahol édesapja gazdálkodott. Két bátyját követve a nagyváradi Honvéd Hadapródiskolába került, s amikor 1916-ban frissen kinevezett gyalogos hadnagyként letette esküjét, elõzõ évben bevonult bátyja már hõsi halált halt a fronton. Két évvel késõbb Kassán érte az összeomlás híre, itt értesült arról is, hogy a cseh hadsereg a szülõfaluját is elfoglalta. A fiatal katonatiszt 1918 decemberében 16 tiszt és hadapród társával, valamint 30 önkéntessel együtt vakmerõ vállalkozásra szánta el magát: megkísérelték viszszafoglalni Trencsént és környékét az antantcsapatoktól. A kaland tragikusan végzõdött, az elsöprõ túlerõ ellen induló magyarok közül többen meghaltak, sokan megsérültek. Reviczky Imre ezután sem adta fel a harcot: fûtõként helyezkedett el egy határon átjáró vonaton, idehaza pedig hírszerzõként jelentette, hány cseh katonai vonatot számolt össze útja során. Hamar lebukott, ezért örökre kitiltották Csehszlovákiából, soha többé nem térhetett haza a családi birtokra, ahol édesanyja is élt. A Tanácsköztársaság idején sem szerelt le, a Vörös Hadsereg hadnagyaként harcolt a felvidéki hadjáratban, majd román fogságba esett.

A háború után nem sokkal Reviczky Imrének távoznia kellett a hadseregtõl.  [...] Az elbocsátott tisztek egy részének, így Reviczkynek is testnevelõ tanári állást ajánlott fel az állam. [...] A katonából lett „testnevelõ és népgondozó tisztek” többsége megalázónak tartotta, hogy egyenruha nélkül, civil kamaszoknak kell tornagyakorlatokat vezényelnie, de Reviczky komolyan vette ezt a feladatát is. Munkájában a sportra, nem a propagandára helyezte a hangsúlyt, s tanítványai hamarosan kiváló eredményeket értek el az országos sportversenyeken. Csak 1931-ben térhetett vissza a tiszti pályára, amikor a hadseregre vonatkozó nemzetközi korlátozásokat feloldotta´k. A békéscsabai helyõrséghez került századparancsnoknak. A zsidótörvények bevezetése elõtt igen magas, 20% körüli volt a zsidó származású tisztek aránya a hadseregben, ám kirekesztésük már ekkor megkezdõdött. Reviczky azonban jó kapcsolatot ápolt zsidó vallású beosztottaival, szombatonként pedig mentesítette õket a szolgálat alól. Nem nézte jó szemmel azt sem, hogy az úri családból érkezõ tisztek megalázó hangon, „cselédpertuban” beszélnek az alacsony sorból származó bakákkal. Õ mindenkivel barátságos és udvarias volt, amiért a kiskatonák rendkívüli módon tisztelték.

Reviczky örömmel üdvözölte az elsõ bécsi döntést, amelynek következtében a Felvidék egy része ismét Magyarországé lett. Szülõfaluja, Bánóc továbbra is szlovák területen maradt, õ mégis kérte, hogy ifjúsága helyszíneihez közel kapjon új beosztást. Lelkesedését akkor veszítette el, amikor a határmódosításért cserébe a németekkel szövetséges Magyarország 1941-ben hadat üzent a Szovjetuniónak. Kezdettõl õrültségnek tartotta a háborút, és a maga módján megpróbálta mérsékelni az áldozatok számát. Elõször akkor szállt nyíltan szembe a rendszerrel, amikor beosztottjai jelentették neki, hogy a királyhelmeci vasútállomáson egy tehervonat vesztegel, amelynek elzárt vagonjaiból emberek adnak le SOS-jeleket. Azonnal kinyittatta a vonatot, és kiderült, hogy Nyírbátorból elhurcolt zsidó családok vannak benne, akik egy éjszakai razzia során nem tudták igazolni magyar állampolgárságukat, így a hatóságok idegenrendészeti akció keretében kitoloncolták õket a háborús Ukrajnába. Reviczky viszszafordíttatta a szerelvényt, s ezzel megakadályozta a deportálásra várók biztos halálát.

Még ugyanebben az évben alezredessé léptették elõ, és kinevezték a lévai 22. gyalogezred parancsnokának, majd a frontra vezényelték. Hiába ellenezte a háborút, hõsiesen helytállt az ütközetekben. Ádám fia nem messze tõle hadnagyként harcolt. Reviczky Imrét hat héttel késõbb alkalmatlanná nyilvánították, és leváltották parancsnoki tisztségébõl. Nem volt hajlandó betartani ugyanis az úgynevezett „partizánrendeletet”, azaz hogy a partizántámadásokat az ukrán civil lakosságon kell megtorolni. Hazaküldték, vizsgálat indult ellene, de végül felmentették a vádak alól. Minõsítési lapjára azonban mégiscsak ráírták: „baloldali”, s ezzel lényegében lehetetlenné tették minden további elõmenetelét. Olyan posztra vezényelték, ahová egyetlen tiszt sem vágyott. 1943 májusában kinevezték a X. Közérdekû Munkaszolgálatos Zászlóalj parancsnokának, ami 50 munkásszázad irányítását és néhány harcoló alakulat felügyeletét jelentette egész Észak-Erdély területén. Hiába tartozott alá negyvenezer ember, kinevezését mindenki büntetésnek tartotta.

Fia egyik tiszttársa így kommentálta a hírt: „Sajnálom apádat! Zsidók parancsnokának lenni napjainkban? Elveszett ember! Ha kemény kézzel fog bánni a zsidókkal, akkor azért! Azoknak a keze Horthyig-Horthynéig bõven elér, és kitörik a nyakát! De ha az ellenkezõjét teszi, akkor mi fogjuk kitörni!” Reviczky Imre a második lehetõséget választotta.

Amint átvette a parancsnokságot nagybányai állomáshelyén, leállította a kegyetlenkedéseket és a munkaszolgálatosok megszégyenítését. A zsidók mellett megbízhatatlannak tekintett nemzetiségiek, románok, ruszinok és szerbek is alárendeltjei közé tartoztak. Mindanynyian nehéz és veszélyes munkát végeztek: a rendszeresen bombázott területeken utakat és vasutakat építettek, fát vágtak, bányákban és hadiüzemekben dolgoztak, romot takarítottak. Reviczky az elsõ pillanattól kezdve úgy tekintett rájuk, mintha fegyveres honvédek lennének. Megfelelõ ruhát és felszerelést, a katonákéval egyezõ kosztot biztosított nekik. De ennél többet is tett. Az elõdje által behívott 1500 emberbõl 600-at azonnal alkalmatlanná nyilvánított és hazaküldött. A többiek közül a családosokat nem engedte a frontra, és mindent megtett, hogy akit csak lehet, visszarendelhessen az értelmetlen háborúból.

Minden napját a panaszok kivizsgálásával kezdte, s akin csak tudott, megpróbált valamilyen módon segíteni. Amikor tudomására jutott, hogy egy beosztottja pénzért és mûkincsekért cserébe adott kedvezményeket, azonnal vizsgálatot kezdeményezett és frontra küldette a korrupt századost. Az esetnek hamar híre ment, s nem csak a munkaszolgálatosok között. Volt tiszt, aki a háta mögött zsidóbérencnek nevezte a parancsnokot, és árgus szemmel figyelte, hogy valami olyat tegyen, amiért fel lehet jelenteni. Tudta ezt Reviczky is, aki kínosan vigyázott arra, hogy ne fogadjon el ajándékot vagy szívességet senkitõl. Amikor a munkaszolgálatosok családtagjai otthona elõtt ajándékcsomagokkal vártak rá, hazaküldte õket, és ennyit mondott nekik: „Nekem is van katona fiam a fronton. Ha segíteni akarnak, imádkozzanak érte!” Az alezredes közvetlen munkatársa, legfontosabb segítõje is egy zsidó munkaszolgálatos volt: Sica, a vagány nagybányai taxis. Mivel Reviczky egy idõ után nem bízott tiszti beosztottjaiban, Sica intézte a legfontosabb személyes és hivatalos ügyeit. A német megszállás után megváltoztak az ajtaja elõtt sorban állók kérései. A családtagok korábban azt kérték, engedje haza férjüket, gyermeküket. Innentõl kezdve azt, hogy hívja be õket.

1944. május 3-án Nagybányán is egyetlen éjszaka alatt terelték az embereket gettóba a csendõrök. Voltak, akiknek 10 percet sem hagytak értékei öszszeszedésére. Reviczky saját felelõsségére több ezer behívót küldött ki ismeretleneknek, hogy megmentse õket a deportálástól. Sorra megtagadta az embertelen rendelkezések végrehajtását, ezért gyakran támadt konfliktusa a város újonnan kinevezett, antiszemita polgármesterével és a német parancsnoksággal. A csendõrök tiltakozása ellenére éjszakákon át íratta embereivel a behívókat, amelyeket Észak-Erdély több városában egyenesen a gettókba kézbesítettek. Egy ízben katonai menetlevelet adott egy munkaszolgálatosnak, aki a családját látogatta meg egy távoli város gettójában. Az illetõt igazoltatták, és a menetlevél miatt katonai ügyészi vizsgálat indult az alezredes ellen, akit Pestre rendeltek. Ellenségei már a kezüket dörzsölték: „Az a vén zsidó már nem fog visszajönni, és maguk itt fognak elpusztulni” – kiabálta a Reviczkyt helyettesítõ parancsok, aki sorban nyilváníttatta alkalmatlanná a munkaszolgálatosokat, hogy visszavitethesse õket a gettóba. Az alezredes azonban tisztázta magát, és két hét múlva visszatért.

Augusztusban Románia átállt a szövetségesekhez, a szovjet és román csapatok elindultak Észak-Erdély ellen. Nagybányán a román nemzetiségû polgárokat internáló táborba zárták, a fiatalokat pedig leventeszázadokba vonultatták be. Reviczky tudta, hogy ezzel csak a front túloldalán rekedt magyarok helyzetét nehezítik. A román munkásszázadokat a frontvonal közelébe küldte, hadd szökjenek át a sajátjaikhoz, a szökésben lévõk üldözését pedig megtiltotta. Amikor parancsot kapott, hogy a 15-18 éves román leventéket vonatokkal küldje Nyugat-Magyarországra, a rendelkezésére álló vasúti szerelvényeket tûzifával rakatta meg, és azokat indította el, majd jelentette, hogy sajnos nem áll rendelkezésére elég szállítójármû. Hasonlóan járt el az erdélyi zsidó munkaszolgálatosokkal és a székely sorkatonákkal is. Származási helyük szerint, tájegységenként szervezett századokat, majd tudatosan otthonaik felé irányította õket. Többségük hazajutott.

A front már Nagybányához közelített, amikor Budapesten a nyilasok átvették a hatalmat, Horthy Miklós pedig lemondott. Amikor a rádióban felcsendültek az elsõ nyilas indulók, Reviczky rövid beszédet tartott a munkaszolgálatosok elõtt: „Uraim, önök mostantól kezdve szabadon rendelkeznek önmagukkal, önök szabadok, hiszen én a kormányzó úrra esküdtem fel.” A német parancsokság még ezen a napon felszólította, hogy adja át neki a munkásszázadok irányítását. Visszautasította õket. A munkaszolgálatosok többségét egy távoli hegytetõre küldte „fakitermelésre”. Mindannyian megmenekültek. A zászlóalj elindult Budapest felé, gépkocsin velük tartott Reviczky felesége is. Az alezredes maradt: még el akart intézni néhány dolgot.

Tudomására jutott, hogy a visszavonuló németek arra készülnek, hogy felrobbantják maguk mögött a Zazar folyó hídjait, a bányákat és vegyi üzemeket. Sõt, a belvárosi hídra már fel is szerelte a gyújtószerkezetet egy német speciális kommandó. Reviczky maroknyi megmaradt emberével leszedette a robbanófejeket, a németek pedig nem akartak tûzharcba bonyolódni velük, hiszen az oroszok már a város határában voltak. Nagybánya megmenekült az értelmetlen pusztítástól. Néhány nappal késõbb utolérte a menetoszlopot, és átvette a parancsnokságot. A vezérkarral szándékosan nem vette fel a kapcsolatot, lassan, több napos pihenésekkel megszakítva jutottak el a Dunántúlra. Megtudta, hogy a zászlóalj vezetését elvették tõle, de õ még tovább gyártotta a visszadatált nyílt parancsokat, menetleveleket, hogy minél több embert megmenthessen.

Öttevénybe rendelték, hogy vegye át egy sebtében összeállított gyalogezred vezetését. 1945 márciusában itt tartóztatták le a nyilasok. A sopronkõhidai fegyházba zárták, feleségének nem engedték, hogy meglátogassa. Egy hadbíró annyit mondott el neki, hogy a férje elleni vád háborús hûtlenség, Nagybánya kiürítésének elszabotálása, és a frontra rendelt leventék visszatartása. Az eljárás nem tartott sokáig, Reviczky Imrét halálra ítélték. A közeledõ szovjet csapatok miatti fejetlenségnek köszönhette, hogy életben maradt. Sikerült felugrania egy teherautóra, és egy ponyva alatt megbújva kijutott a börtönbõl. Kalandos körülmények között jutott el Budapestre. Felajánlotta szolgálatait az Ideiglenes Nemzeti Kormány Honvédelmi Minisztériumának. A háború befejezése után ezredessé léptették elõ, és kinevezték a mátészalkai hadkiegészítõ parancsokság vezetõjének. Nagyjából eddig tartott méltó megbecsülése.

Elõbb csak a szolgálat alól mentették fel minden indoklás nélkül, majd 1950-ben a honvédségtõl is elbocsátották. A néphadseregnek nem volt szüksége egy „horthysta” katonatisztre. Két évvel késõbb egy kurta levélben arról értesítették, hogy a nyugdíjától is megfosztották. Innentõl segédmunkásként kellett eltartania magát. Elõbb laboránsként, majd a Tüzelõanyag-kereskedelmi Vállalat alkalmazottjaként dolgozott, havi 800 forintért. Az ezredes egy Vörösmarty utcai pincébõl hordott ki szenet a környék lakóinak. Bõrébe beivódott a szénpor, de mindig elegáns volt, és mindenkivel nagyon udvarias. Emelt fõvel viselte ezt is. 1956 nyarán egy romániai magyar újság hosszú cikket írt arról, hogy a hõsként tisztelt embermentõ Budapesten szenesemberként nyomorog. A cikk nyomán Erdélyben aláírásgyûjtés indult Reviczky érdekében. Néhány hónap múlva – bár bocsánatot senki nem kért tõle – visszakapta tiszti nyugdíját. Nem sok ideig élvezhette: 1957 elején, élete 61. évében szívinfarktusban elhunyt.

Csak halála után kapta meg az õt megilletõ elismerést. A Yad Vashem Intézet a Világ Igaza címet adományozta neki, Budapesten és három izraeli városban utca viseli a nevét.

Amikor megmentettjei a háború után köszönetet mondtak neki, csak enynyit válaszolt: „Nem tettem semmi olyat, amiért hála és ünneplés járna. Nekem azért nem jár semmi, hogy ember igyekeztem lenni!”

(facebook)