Telt ház előtt mutatták be Fábri Sándor költő posztumusz kötetét Máramarosszigeten

A Szájaszály című verseskötet a 2012-ben elhunyt máramarosszigeti költőnek, Fábri Sándornak a fennmaradt verseit tartalmazza. Ez azonban csak egy töredéke annak, amit Fábri Sándor alkotott. A könyv a Hollósy Simon Művelődési Egylet kiadásában jelent meg 2020-ban, és a magyar kormány, a Bethlen Gábor Alap támogatta.

Fábri Sándor írásai közül eddig csak néhány maradt meg nyomtatott változatban. Köztük a 2006-ban kiadott Jó bort iszunk verseskötet. Ugyanakkor néhány újság, folyóirat, hetilap rovataiban is megjelentek az alkotásai. Elektronikus felületen megtalálható néhány verse a Magyar Elektronikus Könyvtár (mek.oszk.hu) Erdélyi és csángó költészet gyűjteményében.

Három romániai kortárs költő verseskötetét fordította magyarra, majd 2011-ben Nichita Stănescu-díjas lett.

A könyvet Gotha Róbert Milán szerkesztette, Zahoránszki Brigitta gondozta, a könyvtervet és a borítót pedig Pintér Zsolt tervezte.

A bemutatón a szerkesztő, Gotha Róbert Milán költő Demény Péter költő, író, műfordítóval beszélgetett. Alább szerkesztett formában közöljük a beszélgetést.

Gotha Róbert Milán: Az igazság az, hogy Sándor nagyon sok versét elégette. így kicsit nehéz volt összeszedni az összes alkotásait, de nagyon élveztem. A Havasok ciklus régi verseivel indul, melyek a Máramarosi Havasok antológiákban jelentek meg. Ez a kezdetleges líra a ciklus végére már egy bizonyos szövegevolúciót sejtet. Utána a Jó bort iszunk, ez az első kötete, amit saját maga szerkesztett, majd az Echim kiadónál nyomtatták. Itt már egy bizonyos formaművészetben tapasztalt költőről beszélünk, amikor már megtalálta magát az epigrammában, mely lényegében Sándor költészetének korpuszát jellemzi. A Gipsz volt az az egyedüli ciklus-cím, amit jómagam adtam meg, mert itt már inkább azokról a versekről beszélünk, amelyek egyrészt vagy nem láttak napvilágot, vagy olyan tematikájúak, mint az elmúlás, az életnek a misztériuma, az élet-halál konfliktusa és itt csoportosultak.

Demény Péter: Én nagyon szerettem ezeket a verseket, még mielőtt ez a kötet megjelent volna. Az életem úgy alakult, hogy '95-ben végeztem a Kolozsvári Egyetemen, és a Kriterion könyvkiadóhoz kerültem. Egy adott pillanatban a Kriterionhoz került egy Fábri Sándor kézirat. Ilyen poénjaira a mai napig emlékszem: Négy tehenünk van, de köztük egy szamár. Tehát egy nagyon üde hang jelentkezett, és az külön örömöt szerzett, hogy nem Kolozsvárról, nem híres központból származott, ami ott van körülöttem. Máramarossziget számomra beláthatatlan távolságra volt. Onnan jelentkezett tehát ez az ember. Írtam neki aztán levelet. Egy zárójelet nyitnék itt. ’90 előtt nem volt kérdés, hogy megjelenik a verseskötet – ha csak a cenzor bele nem köpött a levesbe, ami természetesen valós és jelentős kockázat volt –, de az állam támogatta a kötetek megjelenését, terjesztését.

Gotha Róbert Milán: Az egy más korszak volt. 

Demény Péter: Teljesen másik korszak. Nem akarom én a kommunizmust dicsérni, vagy a diktatúrát, de ilyen ügyben valahogy emberibb volt, vagy jelen volt.

Gotha Róbert Milán: A művészetet, a társművészeteket finanszírozták annak idején?

Demény Péter: Akkor igen. Aztán a forradalom után, a ’90-es években már nem úgy volt, hogy ha az ember jónak talált egy kötetet, az biztosan meg is jelent. Mert a pályázatokon esetleg elbukhatott. Szóval nem lett akkor Fábri kötet, de említette egy úr, hogy jól estek neki a leveleim, az én szavaim. Soha nem válaszolt a költő, hogy köszöni szépen, vagy nem emlékszem erre, de az én szavaim mégiscsak révbe értek. A kötet nem jelent meg, de valamiképpen mégiscsak született valami, ami az ő önbizalmához hozzájárult.

Gotha Róbert Milán: Szerintem ez létfontosságú egy alkotó számára. Ez az egyedüli dolog, ami kisvárosi körökben nem működhet, mert nagyvárosban vannak az irodalmi körök, könyvbemutatók, slam poetry estek, és akkor van az instant visszajelzés is a közönségtől, a költő- vagy írótársaktól.

Demény Péter: Most jöttem A Költészet tavasza nevű zilahi rendezvényről. Ott az asztaltársaságnál arról beszéltünk, amit pedzegetsz, hogy mit csináljon a kezdő költő. Muszáj kapcsolatokat keresnie, mert különben nem fog közölni, nem jut oda. Én akkor tényleg egy tejfölös szájú valaki voltam, 18-22 éves lehettem, de rendelkeztem azzal a tekintéllyel, hogy én a legendás Kriterion könyvkiadó szerkesztője vagyok. Semmi közöm nem volt a legendákhoz, mert Dávid Gyula legendás, vagy Egyed Péter, tehát egy másik nemzedék. De az intézményhez közöm volt, azt senki nem tagadhatta. És akkor hozzám érkeztek a szépirodalmi kötetek, így találkoztam a Fábri Sándor kéziratával is. A közegnek őrült szerepe van az alkotó létrejöttében és megkapaszkodásában a világban. Meg a szerencsének. De nem csak a közvetlen közeg van, hogy Kolozsváron, itt Máramarosszigeten hány ember van körülöttem, akivel versről tudok beszélgetni, hanem a távolabbi közeg is. Soha nem találkoztunk, mégis bizonyos értelemben közeg voltam a számára.

Van egy költői látásmód. Hogy tud beszélni arról, amit meglátott. Hogy tudja azt lezárni? Hogy tudja egyáltalán kiemelni? Kosztolányi azt mondja, hogy az egész alkotás semmi más, minthogy kiemelünk a világ milliárdnyi jelenségéből egyvalamit. Miért azt emeltem ki? Erre nincsen válasz. Illetve csak az a válasz, hogyha igazolják a versek az én választásomat. És itt igazolva van egy látásmód. Hogy még egy példát említsek: a napraforgó. Mi a napraforgó? Egy szép virág. De ha ránézek a Van Gogh képre, már egész más, sokkal több, mint egy napraforgó.

Gotha Róbert Milán: Így van. Erről jut eszembe, Sándor mesélte, hogy leült egy székre, nézett egy asztalt, vagy egy csészét, és elképzelte azt a tárgyat, majd többször kifordította, amíg papírra került. Így születtek lényegében a szövegei.

Demény Péter: Úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd. Azt mondja József Attila, nem? Ki képzeli el rajta kívül, hogy mi is egy darab csönd? A költő meglát egy kilincset, és már nem kilincs, az ezerszer megfogott kilincs már egészen más. „Vérzik a nyele, vérzik a vasa”, megint csak József Attila. Hát mi a kapanyél, ne vicceljünk. De egy költő látta meg azt a kapanyelet, egy költő írta le, és akkor azért más. Tehát nem mindegy, hogy ki bánik az irodalmi nyelvvel. 

Gotha Róbert Milán: Említetted József Attilát. Észrevettem néhány Petőfi rájátszást pár szövegben, meg ott vannak a Karinthy szójátékok, lezárások, és még néhány ilyen technika. Ez nem azt jelenti, hogy azt a bizonyos költőt szeretné utánozni, csak hogy rájátszik néhány irodalmi stilisztikára.

Demény Péter: Ez megint a közeg felől megközelíthető. Nyilván van olyan, hogy epigonizmus, de nem csak epigonok viszonyulnak az elődökhöz, hanem mindenki. Hát ők voltak előttük, valamit kezdeniük kell azzal, hogy elhull a világ, eliramlik az élet. Mit csinált ez a csávó, aki nagyon fiatalon meghalt, és egyszer csak egy ilyet tudott odatenni. 

Gotha Róbert Milán: Például ezekben a korábbi versekben is jelen van a halál.

Demény Péter: A költészet felfokozott élet, bizonyos értelemben. Akit nem érint meg semmi, az nem lesz költő. Minden anyag a költő számára, csak persze mindenki másra érzékeny, hogyha a havasok között nő fel, akkor a havasokra, hogyha neki probléma a halál, akkor a halálra. 

Gotha Róbert Milán: Meg az is, hogy nem az számít, hogy halunk meg, hanem az számít, hogy élünk. Erre is fény derül az utolsó ciklusban, ahol már eléggé sok ilyen szöveggel találkozunk. Szinte áttér egy picit az egzisztencializmusba. De hát manapság már nincsenek ilyen irodalmi formák. Ma már a posztmodernt is rég meghaladtuk. Azt mondják, metamodernizmus van. És akkor kérdezzük, hogy mégis mi az? Röviden, megírsz egy szöveget, ez keveredik a társművészetekkel és a technológiával együtt fejlődik tovább. Szerinted Sándor miért pont a formaverset választotta?

Demény Péter: Érezte valamiképpen, hogy ez a rövid forma az Ő hangja. Ott van Horváth Imre, négysoros verseket írt többnyire. Vagy Fodor Ákos. Ez tényleg az a terület, ahol nem a méret számít, nem rőffel mérik a teljességet. Úgyhogy azt gondolom, hogy neki ez a rövid forma volt az igazi formája. A hosszú verseiben is azt érzem, hogy ilyen lezárt egységek vannak.

Gotha Róbert Milán: Ezt én is észleltem, mintha a hosszú verseiben limitálná magát. Az epigramma lenne az a műfaj, ahol tényleg otthonosan érezte magát.

Demény Péter: Van egy kettősség aközött, hogy valaki mit nyomtat ki, tehát hogy az nem csak teljesítmény, hanem az a költőnek az élete is valamiképpen. Ő azzal dolgozik, azzal küszködik, hogy megtalálja a formáját. És akkor nem fogja csak a remekműveit közölni, mert nem is tudhatja, hogy mik a remekművek, azok az időben érnek meg. Összeállít egy kötetet, amihez az olvasónak megértéssel kell viszonyulnia. A művészet az kiváltképpen az a terület, ahol nem tudod, hogy hova fogsz eljutni. És különösen egy ilyen embernek, egy ilyen alkotónak, aki nem volt folyton egy nagy kiadói műhely mellett. 

Gotha Róbert Milán: Persze, hát az is szerintem egy büszkeség volt számára.

Demény Péter: Így van. A művészet egy kaland. Aztán persze vannak utak meg írások, a szövegnek a megírása.

Gotha Róbert Milán: Igen, az tényleg élvezet.

Demény Péter: Kit érdekel, hogy Kolumbusz hova indult, hova érkezett meg? Ő akkor is Kolumbusz, pedig fogalma se volt, hogy hol fog kikötni.

Gotha Róbert Milán: A formaversnél maradva, az ókori irodalomban már megjelenik az epigramma, mint versműfaj, például Catullus és Anakreón rövid verseinél. Aztán persze jelen van a klasszicizmusban, humanizmusban, Goethe és Schiller verseiben. Arra akartam kitérni, hogy itt Máramarosban a szaploncai vidám temető is tele van sírversekkel. Szóval minden költő írt ilyet, Dsida is: „Felejtsd el arcom romló földi mását”.

Demény Péter: Lényegében mindegyik költő írt ilyen rövideket, csak Horváth Imrénél jellegzetes ez a forma. Van, akinél ez játék vagy az elkeseredés terméke, a halál küszöbén írott vers, de van, akinél létforma. Egyszer láttam egy interjút Alessandro Baricco-val, akinek a könyvéből készült Az óceánjáró zongorista legendája című film. És hogy mi a regény? Hát az a regény, ami akkor marad, amikor a történetről minden fölösleg lehull. Ez meg is látszik a könyvein. Ugyanez van szerintem például Fábrinál is, hogy mikor minden fölösleg lehull, ami marad, az a vers. Megemésztette, megszűrte, derítette, mint a borászok. Éppen Fodor Ákos nyilatkozta, hogy meg lehet tölteni egy kádat is pezsgővel, de hát miért kell? Ott egy pohár pezsgő, tessék. Nyilván mindenki megindokolja, hogy miért ír hosszú verseket, vagy miért ír rövid verseket, de én azt gondolom, hogy az ember ül, megvárja, amíg az a négy sor, az az öt sor, az az akárhány sor marad. Azt érzem, hogy nagyon sok pajkosság, koboldság volt benne.

Gotha Róbert Milán: Igen, van benne egy kis huncutság. Tehát én úgy észleltem, hogy a humor felszíne mellett ott van még valami, ami egy kicsit talán fontosabb, vegyük például a családot vagy a természetet.

Demény Péter: Mindenki gondolkozik azon, hogy miért azt szereti, akit szeret, mert lélekből vagyunk, hogy ilyen nagy szavakat mondjak, és az a lélek megsebződik, és nem tud mindig olyan lenni, mint egy lapító, egyenletes, kemény. Hanem küszködünk magunkkal. Ez is a költészet. De az, hogy valakinek humora van hozzá, az számomra még plusz tíz pont.

Gotha Róbert Milán: Igen, így van. Nem mindenki tud humoros szövegeket produkálni. Ez szerintem a költőnek is szórakoztató folyamat, nevetés közben minden bánat eltűnik. Tehát van egy bizonyos rezonancia az írási folyamat és az olvasó együttérzésében. Szerencsém volt személyesen megismerni Kinde Annamária költőt. Ő mondta, hogy abszolút nem az számít, hol élsz, az számít, hogy írjál. Ezt Sándornál is ugyanúgy észleltem. Mennyivel jobb lett volna, hogyha még élt volna. 

Demény Péter: Nyilván jó lett volna. Meg van egy olyan dolog is, azt Vajda János mondja, az ő versében van, hogy „Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, Az el nem nyert éden fájdalma van.” Ami megtörtént, arról tudjuk, hogy milyen volt. Később azt gondoljuk, hogy másmilyen volt, de mindenképpen van egy viszonyítási pontunk. De, ami nem történt meg, arról mindig felfele gondolkozunk. Mi lett volna, ha e-mailek vannak '93-ban, amikor én leveleztem vele. Sokkal hamarabb fordul minden, tudja csatolni a kötetét, nem kell azon gondolkoznia, hogy tegye össze, hogy tegye postára, sokkal egyszerűbb lett volna. Mi lett volna, ha? Ez egy olyan kérdés, amit a történészek szeretnek, csak azt mondják, hogy nem szeretik, de az ember mindenképpen szeret ezzel a kérdéssel foglalkozni: Mi lett volna, ha? Ezt nem fogjuk megtudni. Azt mondja Zelk Zoltán egy beszélgetésben József Attiláról, hogy a mennyországban ugyanannál az asztalnál ülnek mindazok a költők, akik nemes anyagból dolgoztak, például Berda József is, és akárhogy veszekedtek életükben, ott jól beszélgetnek egymással. Hát ott ül Fábri Sándor is, és beszélget azokkal, akiket szeretett. Ennél szebbet nem lehet elképzelni, és mivel úgyse tudjuk, hogy mi van, hát akkor legyen ez.

Gotha Róbert Milán: Én is nagyon kedveltem a humoros verseket, mert egyszerűen felvidítják az embert. Nagyon sokat kacagtam például a Halálos tavaszon: „számba tettem ujjamat, és meghúztam a ravaszt.” Van néhány családról szóló versei, ami talán csak nekem tűntek autentikusabbaknak, mint a többi vers, mert a családhoz közel álltam. Ez mennyire jött át neked, vagy mennyire állná meg a helyét akár Pesten, Kolozsváron vagy Vásárhelyen?

Demény Péter: Szerintem megállná a helyét. Nézd, vannak lépcsőházak. Az egyikben az egyik költő lakik, a másikban a másik, a harmadikban sokan. Megtanultam azt az évek alatt, hogy meg kell várni, amíg az ember kiadja magából a legjobbat, és akkor kell vagy szabad arról beszélni, hogy milyen ez a költő. Másfelől a költészet mégiscsak az, hogy mit tudok én József Attilának a szerelmeiről, vagy mit tudok én Szendrey Júliáról? Akármit írt Nyáry Krisztián, akkor se tudom, hogy hogyan beszélgettek Petőfivel. Nem is voltam ott a szobában. Vagy Adyról és Lédáról látok egy képet. Nagyon szép, de nem ültem ott. Ugyanígy nem ültem sok helyen és még sok helyen nem fogok ülni, de verset mindig fogok olvasni, mert a költészet más, mint egy puszta tudósítás arról a világról, amelyben X vagy Y ismerős. Az persze nagyon jó, hogyha ismerős, mert az hozzáad, de mégiscsak az a költészet, ami nem csak arról szól, amiről én mindent tudok. A költészet pont, hogy nem arról szól. Nem csak életrajz pontosan, és a legkevésbé önéletrajz bizonyos szempontból, mert ez a látásmód borítja be, vagy világítja meg. Szóval nem akarok nagyon lila lenni, de azt gondolom, hogy a költészet nem egy konkrét családról vagy kilincsről szól.