Márai, az emigráns író, akinek a szabadság lett a börtöne

„Posilippo. – Minden elveszett, minden. A nyelv, az otthon, a munka értelme, az ifjúság. Végre, szabad vagyok!” Ezeket a gondolatokat jegyezte be Márai Sándor az 1945 és 1957 közötti éveket magába foglaló naplójába. (Napló 1945–1957. Washington, 1968, Occidental Press, 129. o.) A hazájától távol, önkéntes száműzetésben élő író keserű, ironikus szavai ezek. Ismerve immáron életének fordulatait, világképének részletes körvonalait, fel kell tennünk a kérdést:

Móricz Zsigmond, Püski Sándorné, Kemény Jánosné Augusta Paton, Kemény János és Márai Sándor 1940 körül.

– vajon valóban elveszett-e Márai Sándor számára az anyanyelv, számára, aki pedig éppen (írott) anyanyelvében élte meg küldetését, teljesítette ki a szépírói munkásságát?

– vajon valóban elvesztette munkája értelmét az az író, aki hosszú életének felét még száműzetésében is termékeny munkával töltötte?

– vajon valóban azt a szabadságot kapta-e meg anyanyelvi és kulturális közegétől távol rekesztve magát, amit olyannyira vágyott és remélt, amikor a zsarnokság fojtogató öleléséből elmenekült hazájából, Magyarországról?

Ellentétpárként idézzük fel egy ugyancsak politikai emigráns magyar költő, az Argentínában élt Kerecsendi Kiss Márton versét, amiben a következőket írja: „A világot kaptam új hazámul, / Szabadságom lett a börtönöm. / Csak a fájdalom szegődött mellém, / S egyre súgja, hogy magyar vagyok, / Boldog népek között kószálok árván. / Étkük, csókjuk, nyelvük ismerős. / Mi fáj? Mért fáj? Minek magyaráznám…” (In. Némethy Kesserű Judit: „Szabadságom lett a börtönöm”. Az argentínai magyar emigráció története 1948–1968. Budapest, 2003, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, 417. o.)

Ahhoz, hogy a fenti kérdésekre valamennyire is megnyugtató választ kapjunk, röviden végig kell gondolnunk a következőket: Milyen volt Márai Sándor viszonya

1. az anyanyelvhez,

2. az irodalomhoz,

3. hazájához,

4. a mindenkori hatalomhoz,

5. a politikai diktatórikus rendszerekhez,

6. az emigrációhoz.

Ad 1.

Márai Sándort nem véletlenül nevezi az utókor „európai polgárnak”. Mint életrajzi adataiból tudjuk: kitűnő nyelvérzékkel rendelkezett. 1919-től kezdődően Frankfurtban, Berlinben, Párizsban, Lipcsében tanult. 1923 és 1928 között újságíróként dolgozott Franciaországban, ahonnan magyar és német lapokat tudósított. S ahogy életének egyik jó ismerője megállapítja: „Európának jelentős részét közelről ismerte… Nyelvi problémái nem voltak. Ismerte a szokásokat és a hagyományokat. Biztosan és otthonosan mozgott a legtöbb nyugati országban.” (Borbándi Gyula: Márai Sándor és az emigráció. In. „Este nyolckor születtem…” BÁR-Könyvek, Szombathely, 2002, 287. o.) Mindemellett Márai Sándor szinte kizárólagosan anyanyelvét tekintette legfontosabb kifejezési eszközének. Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Elvesztette-e tehát anyanyelvét Márai Sándor, amikor a politikai zsarnokságnak hátat fordítva önkéntes emigrációba vonult? Bizonnyal mondhatjuk, hogy nem. Otthonát elveszthette. Azt az otthont, ahová mindig vágyott, anyanyelvét azonban nem. Mi több, állíthatjuk, a sajátos világképben élő író, aki élete végéig semmilyen politikai, társadalmi kötődéssel nem rendelkezett, ilyen csoportosulásokkal semmilyen kapcsolatot nem tartott, végső soron éppenhogy az anyanyelvben találta meg önkifejezésének megélését.

Ad 2.

Mint mindenben: stílusában, gondolkodásmódjában, emberi kapcsolatainak alakításában, úgy az irodalomhoz való viszonyában is sajátos álláspontot képviselt. „Goethe szava (’az irodalom és a tudomány nem lehet hazafias, vallásos… Mindig csak az emberiség egészéhez szólhat, nem egyes népcsoportokhoz’). Nemzeti nyelven az emberiségnek írni… ez az irodalom.” (Napló 1976–1983. Újváry „Griff” Verlag, München, é. n., 153. o.)

Mai nemzetközi sikere tulajdonképpen ezen nézete következetes alkalmazásának is köszönhető. Regényei és minden egyéb műfajban született írása szinte kivétel nélkül könnyen fordítható bármely más nyelvre, azon veszély nélkül, hogy a fordítónak különösebb nehézséget okozna az adott nyelvhez kötődő szimbolika átültetése egy másik nyelvre.

Miközben tehát Márai Sándor anyanyelvének közegében, annak mestereként alkotta meg irodalmi életművét, ezt úgy tette, hogy aránylag könnyen érthető maradt a fordítás után is, bármely nyelven. Különleges teljesítmény ez egy olyan korban, amelyben – leszámítva a legelterjedtebb világnyelveket – az irodalom nemcsak – legtöbb esetben: legkevésbé – az általános emberi problémákra és kérdésekre kereste/keresi a választ, hanem az adott nemzet specifikus belső világát is tükrözi, amit kívülről megérteni, a nyelv szimbolikáját teljes mélységében értelmezni szinte lehetetlen. Különösen igaz ez Európának a keleti felére, ahol a diktatúra évtizedeiben éppen az irodalom volt az a közeg, amely sokszor magára vállalta az adott ország belső problémáinak alaposan rejtjelezett nyelvi közegben történő érzékeltetését. Fordító legyen a talpán tehát, aki az ezen évtizedekben keletkezett kitűnő verseket és prózai alkotásokat oly módon tudja lefordítani pl. angolra, németre, franciára, hogy az olvasó – eligazító szerkesztői, fordítói jegyzetek nélkül – valóban azt is értse az olvasottakon, amit mondjuk egy magyar, szlovák, cseh, lengyel, orosz, román, szerb író, költő annak idején kódolt szövegében megírt, s amit az adott nyelvi közeghez tartozó olvasók gond nélkül megértettek.

Márai Sándor összteljesítménye éppen ezért is egyedi, mert miközben munkáit a rendkívül szigorú és következetes anyanyelvi igényesség jellemzi, gondolati prózája, esszéi, naplójegyzetei, sajátos műfajú Füves könyve, minden bizonnyal bármely nyelven élvezhető.

Mint mondtuk, Márai Sándor anyanyelvi teljesítménye már csak azért is különleges, mert az annak természetes közegéből kiszakítva lett óriássá. Ez a szellemi aszkézis egész életfelfogására jellemző, és nem feltétlenül a diktatúrától emigrációba menekült író önvigasztalása. „Az emigrációs magyar irodalomnak most – más méretekben, de azonos jelleggel – olyan feladat jutott – írja egy levelében –, mint volt a XVII. század elején az erdélyi értelmiség szerepe: a (török – K. A.) hódoltsági részeken senyvedő ország mellett Erdély viszonylagos függetlenségében módot adott az értelmiségnek, hogy szabadon írjon, nyilatkozzon. Ennek ma is lehet visszaható ereje a magyar szellemiségre.” (Márai Sándor levelezéseiből 1983-1989-ig. In. Palackposta Márai Sándortól. Közzéteszi: Szigeti Jenő. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2001, 129. o.)

Mindezenközben az önmagával szemben gyakorolt szellemi szigorát szinte természetes módon állítja követelményként az általa elhagyott hazában élő irodalom elé: „Nemrégiben átbetűztem egy hazai versantológiát, és sok tehetséges fiatal költő verseiben találtam a kilátástalanság nyögdösése mellett érdekes gondolatokat – de zenét nem leltem ezekben a versekben, azt a hangnélküli melódiát, ami a költészet.” (Márai Sándor levelezéseiből 1983-1989-ig. In: Palackposta Márai Sándortól. Közzéteszi: Szigeti Jenő. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2001, 132. o.) Hazája irodalmát nemcsak műfaji és nyelvi szempontból nézte szinte túlzott kritikus szemmel, hanem politikai, vagy inkább úgy is mondhatnánk, erkölcsi vonatkozásban is. Morális dilemmája alól ugyanis alig kapott bárki felmentést, mivelhogy szerinte a diktatúra korabeli megnyilvánulása eleve lehetetlenné tette bármiféle komoly irodalmi teljesítmény létrejöttét: a hazugság és az erőszak árnyékában nincs mód az igazság bárminemű kimondására, ami pedig az irodalom egyik legfontosabb feltétele. „Fiatal író, aki már a kommunista diktatúrában született. Mintegy ember, aki száj nélkül jött a világra, kézzel és lábbal beszél, ír. Arca normális, szeme, füle, orra, minden a helyén. Csak éppen nincs szája: fintorral közli, amit mondani akar” – írja egyik naplójegyzetében. (Napló 1976–1983. Újváry „Griff” Verlag, München, é. n., 149. o.)

Márainak az volt a véleménye, hogy a diktatúrában élő „igazi írók hallgatnak”. (Márai Sándor: Válasz Tamási Áronnak. Idézi Furkó Zoltán: Magyar író Amerikában. In. „Este nyolckor születtem…” BÁR-könyvek, Szombathely, 2002, 306. o.) Ezt a szigort önmagával szemben is következetesen alkalmazta: „Magyar író vagyok, és számomra mindig nagy tisztesség és megnyugvás lesz, ha valamely írásom eljut a magyar olvasóhoz. Negyven esztendeje múlt e nyáron, hogy elhagytam Magyarországot, mert a szabadságjogokat ott felfüggesztették. Nem tudom, van-e módom megvárni a változásokat, de előbb nem akarok semmiféle publikációt Magyarországon” – írta 1988 decemberében. (Idézi Furkó Zoltán: Magyar író Amerikában. In. „Este nyolckor születtem…” BÁR-könyvek, Szombathely, 2002, 302. o.) Erre aztán így nem is került sor, bár az 1980-as években voltak próbálkozások, hogy rávegyék haza­látogatásra, illetve hazai publikálásra. Ezeket mind elhárította.

Ad 3.

Az „európai polgár” Márai Sándor, aki olyannyira otthonosan mozgott a kontinens nyugati országaiban, a maga, mondhatni szemérmes módján, különleges módon ragaszkodott szülőföldjéhez. Merthogy számára a haza leginkább a szűkebben vett szülőföldet jelentette: „Ami nekem ’otthon’ volt, igazi, valóságos haza, az Kassa volt és Rozsnyó, Lőcse és Besztercebánya… a ’haza’ örökre a Felvidék maradt”. (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Helikon Kiadó, Budapest, é. n., 365. old.)

Amikor tízévi távollét után (az 1920-as évek végén) elszánta magát, hogy visszatér Magyarországra, egyebek között ezt írta döntéséről a sikeressé lett író, akinek nemcsak magyarul, de franciául és németül is jelentek már meg írásai: „Tíz éve ’éltem Európában’, mint valamilyen haladó szorgalmas növendék; s egyszerre groteszknek, hazugnak éreztem helyzetemet. Valahogy nem volt valóságos az életem: mindenből hiányzott az a közvetlen tapintható valóság, tartalom, ami nélkül az élet idegenben idővel feladattá, szereppé változik át. Észre kellett vennem, hogy mindaz, amit ’idekünn’ észlelhetek, távol marad tőlem…” (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Helikon Kiadó, Budapest, é. n., 365. o.)

Az az ember, akit ma oly szeretettel neveznek „európai polgárnak”, tegyük hozzá, hogy a mai értelmezés szerint joggal, magáról azt állította: „Mindenestől vidéki maradtam Európában; a kassai helyi lapot járattam éveken át Párizsba, s az ottani városi politika alakulása vagy egy helybeli műsoros estély leírása közvetlenebbül érdekelt, mint a francia kormány bukása, vagy a párizsi Nemzeti Színház gálaelődásának kulisszatitkai… Haza fogok menni… Közelednem kellett a másik valóság felé, a kis világ felé, a szerepet elszavaltam, s kezdődött helyette a hétköznap dadogása, valamilyen nagyon kezdetleges, örök párbeszéd, az én magánéletem párbeszéde a végzettel; s ezt a párbeszédet otthon tudtam csak elképzelni, magyarul.” (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Helikon Kiadó, Budapest, é. n., 366. old.).

Ezt a mélységes kötődést a szülőföldhöz, a hazához felülbírálta Márai Sándor önmaga elé állított szigorú morális követelménye, amely számára nem tette lehetővé a hazában maradást akkor, ha a haza idegen uralom alá, az igazságtalanság és zsarnokság uralma alá kerül. Így aztán különlegesen érdekes, miként alakul át a hazához való kötődése az emigrációs évtizedek során. Erről talán az egyik Füves könyvben leírt passzus tanúskodik legjobban: „Mindegy, kik beszélnek hazád nevében? Mindegy az is, mit mondanak azok, akik jogosultnak hiszik magukat a haza nevében beszélni? Te hallgass hazádra. Mindig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben. Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.” (Márai Sándor: Füves könyv. 200. A hazáról. Helikon Kiadó, Budapest, 1998, 136. o.)

Ad 4.

Korát messze meghaladva Márai Sándornak a hatalomról is sajátságos véleménye volt: „Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, ’szereted’-e, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te – szóval, ünnepélyesen, írásban és dobogókon – inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha – férfiasan, kidüllesztett mellel – megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melledet vered”. (Márai Sándor: Füves könyv. 38. A hazáról és az államról. Helikon Kiadó, Budapest, 1998, 33. o.)

Amíg tehát Márai Sándor a hazát „végzetnek”, azazhogy a sors különleges adottságának tekintette, amibe az ember beleszületik, s amiből kilépni nem lehet, lakjon, éljen az ember a világ bármely pontján, a nagyon is lokalizálható államot, a mindenkori hatalom gyakorlóját eleve gyanakodva nézte. Olyan intézménynek tartotta, amely ugyan elengedhetetlen része életünknek, ugyanakkor azonban – ellentétben a hazával – önmagában sem tiszteletet, sem egyéb megbecsülést nem érdemel, hanem – miként a polgári demokrácia megkívánja – teljes polgári felügyeletet kíván. Mivel erre semmilyen lehetőség nem kínálkozott, Márai levonta maga számára a morális következtetést: az államot elhagyta, a „hazát” magával vitte száműzetésébe.

A hatalom oly mértékben taszította és olyannyira távol állt tőle, hogy az ember szabadságát, pontosabban az individuum szabadságát végül is a mindenkori hatalomtól való teljes függetlenségben találta meg: „Csak lelkünk van hatalmunkban, semmi más. De ez a hatalom korlátlan. Nem sértheti meg senki, nem veheti el tőlünk senki a lelkünk fölött gyakorolt hatalmat, nincs az a zsarnok, nincs az a társadalmi rendszer, természeti törvény, mely megakadályozhatná, hogy lelkünkben szabadok legyünk. Ez a szabadság föltétlen. S ehhez a szabadsághoz odamérve minden más szabadság, melyet a társadalom, a hatalom és a pénz adhat nekünk, töredékes és viszonylagos”. (Márai Sándor: Füves könyv. 45. A lélekről és a hatalomról. Helikon Kiadó, Budapest, 1998, 38. o.)

Ad 5.

A Márai életmű egyértelműen arról tanúskodik, hogy az író talán semmitől sem irtózott annyira, mint a hatalom erőszakos gyakorlásától, az ideológiák politikai és hatalmi eszközzel történő erőszakos terjesztésétől, egyszóval a diktatórikus rendszertől. Élete végéig elkíséri ez a következetes elzárkózás mindentől, ami a diktatórikus hatalmakhoz köthető. Több prózai írásában és versében találhatunk számos utalást arra a döbbenetre, amely minden esetben erőt vett rajta, amikor közvetve, vagy közvetlenül szembekerült a diktatúrával, bármely oldalról jelentkező politikai szélsőséggel és annak társadalmi megnyilvánulásaival. Iszonyodott a második világháború évei során rohamosan kiszélesedő nemzeti szocializmustól és fasizmustól, annak minden válfajától, és ugyanúgy iszonyodott a sztálini kommunizmus barbarizmusától.

A diktatúra magyarországi erősödésekor 1947–48-ban döntési helyzet elé került: „Itt van a pillanat, amikor dönteni kell. Így döntöttem: amíg valamilyen életlehetőségem van itthon, nem megyek el, itthon maradok, megeszem az utolsó nadrágom és letöröm a plombát a fogamból, de nem megyek el. Mert itthon a helyem. Mert jogom van itt élni. Mert magyar író vagyok. Ha végképp nincs életlehetőségem itthon, útlevelet kérek, és családommal együtt elmegyek. Ha nem adnak útlevelet, elmegyek engedély nélkül. A pártba nem lépek be. Semmiféle kompromisszumot nem kötök.” (Márai Sándor: Napló 1945–1957. Helikon Kiadó, Budapest, 1999.)

Nem kötött kompromisszumot, útlevelet kért és kapott. Családjával együtt elhagyta az államot.

Első olaszországi tartózkodása idején, 1951-ben kötött szerződést a müncheni székhellyel alakult, amerikai támogatással működő Szabad Európa Rádióval. Rendszeres heti jegyzeteiben a reá jellemző szigorú elvi és morális elkötelezettséggel következetesen szállt síkra a diktatórikus hatalom korabeli megjelenítőjével, a Szovjetunióval és a kelet-európai népek sorára erőszakosan kiterjesztett politikai diktatúrával szemben.

Következetességére mi sem jellemzőbb, hogy amikor 1967 nyarán a SZER amerikai igazgatósága azt kívánta tőle, hogy legyen tekintettel az új műsorpolitikára – amely méltányolva Kádár János diktatúrát lazító rezsimjét, árnyaltabb hangot kívánt használni a korábbi stílussal szemben – Márai ennek nem kívánt eleget tenni, és abbahagyta együttműködését a Szabad Európa Rádióval. Tette ezt annak ellenére, hogy egyébként is igen szűkös anyagi helyzetében ez a munka jelentette az egyetlen biztos és rendszeres jövedelmet.

Amikor rádiójegyzetei és érdekes módon egy – igen széles körben nagy hatást kiváltó – verse, a Halotti beszéd (Márai Sándor: Összegyűjtött versek. Helikon Kiadó, Budapest, é. n., 322. o.) nyomán, amely rendkívül erős kritikát mondott a zsarnokság felett, a hírneves erdélyi származású magyarországi író, Tamási Áron – nyilvánvalóan hatalmi sugallatra – a budapesti Magyar Rádióban arra kérte Márai Sándort, hogy szóljon a magyarországi pozitív fejleményekről is, az író határozottan elutasította ezt a kérést. Nem ismert megalkuvást: a zsarnokság, a diktatúra nem közelíthető meg sehogy másként, csak elutasítással. Ehhez a nézetéhez halála pillanatáig hűséges maradt.

Ad 6.

Márai egyénisége komplex és teljes: hazaszeretete, nyelvi elkötelezettsége a zsarnoki rendszerekkel szembeni töretlen és következetes elutasítása, szellemi és anyagi függetlensége emigrációs létét is sajátságosan határozta meg.

Emigránsként még magányosabb volt a kívülálló szemével nézve, mint amilyen szellemi autonómiában élt már korábban is. Minden jel arra mutat – erről legteljesebben Borbándi Gyula ír idézett művében (Borbándi Gyula: Márai Sándor és az emigráció. In. „Este nyolckor születtem…” BÁR-Könyvek, Szombathely, 2002, második, javított kiadás, 287. o.) –, hogy semmilyen kapcsolatot nem tartott, nem ápolt semmilyen emigrációs réteggel. Az emigráns lét, a száműzetés testet, lelket, szellemet próbáló állapot. Márai Sándor számára is az volt. Korabeli naplójegyzetében, 1949-ben ezt írja: „Nincs ’honvágyam’, csak éppen nem ’vagyok’. Felkelek, lefekszem, olvasok. Haza nélkül lehet élni. Csak ez nem valóságos élet.”

Mélyen felrázta az 1956-os magyar forradalom. Annak bukása nemcsak szokványos értelemben rendítette meg. Mint rendkívül tájékozott ember, pontosan érzékelte a helyzet politikai fonákságát is, aminek jellemző módon nemcsak prózában, de legárnyaltabban a Mennyből az angyal című versben adott hangot: „Mennyből az angyal – menj sietve / Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. / Ahol nem csillog a karácsony. / Nincsen arany dió a fákon, / Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. / Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. / Szólj hangosan az éjszakából: / Angyal, vigyél hírt a csodáról. (…) Mondd el, mert ez világ csodája: / Egy szegény nép karácsonyfája / A Csendes Éjben égni kezdett – / És sokan vetnek most keresztet. / Földrészek népe nézi, nézi, / Egyik érti, másik nem érti. / Fejük csóválják, sok ez, sokaknak. / Imádkoznak vagy iszonyodnak, / Mert más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország. (…)” (Márai Sándor: Összegyűjtött versek. Helikon Kiadó, Budapest, é. n., 325. o.)

Számára egyértelmű volt, hogy el kellett hagynia Magyarországot. Ugyanakkor azt is tudta, ki is mondta már emigrációs létének kezdetén, hogy a száműzetés szörnyű szükségállapot: „Förtelmes, ami otthon történik, förtelmes, ami idekünn vár reánk. Az emigráció vár reánk. A hónapos szoba. A magunkkal hozott tárgyak gyors elkopása, kótyavetyéje. A gyanakvás, megtűrtség. Aztán az, hogy nem tűrnek meg, vagy más okból odébb kell állni. És mégis ez a jobb. Nem is jobb: az egyetlen lehetséges… Szótlanul kell bírni, alázattal. Nem panaszkodni, befele sem. Semmit nem kérni, mindent megérteni. Nem akarni bosszút.” (Idézi: Borbándi Gyula: Márai Sándor és az emigráció. In. „Este nyolckor születtem…” BÁR-Könyvek, Szombathely, 2002, második, javított kiadás, 291. o.)

Természetesen ezzel a nézetével messze kimagaslott az emigráció csoportjai és személyei közül, akik közül bizony nem szégyelltek sem kérni, és napjaikat is sokszor a bosszúvágy éltette.

Márai Sándor, aki konok elszántsággal, pontosabban az elhívottak elkötelezett következetességével írta könyveit, vetette papírra sajátos világképének gondolatait anyanyelvén, messze fölébe emelkedett saját szorult helyzetének Svájcban, Olaszországban, az Amerikai Egyesült Államokban. Vállalva azt, hogy különcnek tartják, és szellemi eleganciája, távlatos gondolkodása miatt is, legjobb esetben is csak távoli tisztelet övezi, gyakorlatilag a teljes elszigeteltségben élt.

Néhány, igen kevés számú ismerősével tartott levelező kapcsolatot, és egy-két kiadóval próbálta több-kevesebb sikerrel megjelentetni igen alacsony példányszámban azon műveit, amelyek ma egyre inkább a közgondolkodás figyelmébe kerülnek. „A legnagyobb névtelenségben s magányban élek, semmiféle politikai frakcióhoz nincs közöm, sem kapcsolatom, nincs semmiféle megbízásom, nevem, szerepem az emigrációban, s minden közöm a világhoz még annyi, hogy magyar nyelven, a teljes reménytelenségben, Odysseusról írok regényt itt, a Posilippón” – írja még olaszországi emigrációs éveinek elején. És ez az állapot volt reá jellemző 1989-ig, amikor szeretett fogadott fiát, majd feleségét is eltemette, s önkezével vetett véget életének.

Összegzés

Térjünk vissza most már kezdeti kérdéseinkhez:

1. Vajon valóban elveszett-e Márai Sándor számára az anyanyelv? Minden bizonnyal mondhatjuk: nem. Sőt ellenkezőleg: mint láttuk, éppen (írott) anyanyelvében élte meg küldetését, teljesítette ki gondolkodói, szépírói munkásságát.

2. Vajon valóban elveszette munkája értelmét? Minden bizonnyal mondhatjuk: nem. Hosszú életének száműzetésben eltöltött felét igen termékeny munkával töltötte. Naplói, regényei, drámái, esszéi, rádiós jegyzetei (ezek közül még több munkája kéziratban, kiadásra várva fekszik a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum dobozaiban) arról tanúskodnak, hogy az író minden visszahúzó körülmény ellenére (emigráció, magány, betegség, öregség, szeretteinek elvesztése) teljes alkotói életet élt.

3. Vajon száműzetésében valóban azt a szabadságot kapta-e meg anyanyelvi és kulturális közegétől távol rekesztve magát, amit olyannyira vágyott és remélt, amikor a zsarnokság fojtogató öleléséből elmenekült hazájából, Magyarországról? Erre a kérdésre már azt kell mondanunk, hogy feltehetően nem.

a. Elveszett számára az az anyanyelvi közeg, amiben egy író a dolgok természetes rendjében kifejezi, elveszett az író számára ennek az anyanyelvi közegnek a munkáit fogadó olvasói visszhangja, fogadtatása.

b. Elveszett a kritika – még akkor is fontos ez, ha maga az író, jelen esetben Márai Sándor erre világképéből fakadóan expressis verbis soha nem tartott igényt.

c. Elveszett az öröm is, amely pozitív fogadtatás esetén (ebben a ’20-as, ’30-as években volt része Márai Sándornak) minden embernek, feltehetően igen nagy mértékben az írónak az életében is fontos mozzanat.

d. Elveszett a tanítás öröme is: Márai Sándor egyéniségétől ugyan távol állott bármiféle más közlésforma az íráson kívül. Nem engedett közel magához szinte senkit emigrációs évtizedei alatt szűken vett családi körén kívül. De vajon azért történt-e így, mert egyénisége eleve ilyen volt, s nem azért, mert a számkivetettség évtizedeiben nem is nagyon volt alkalma találkozni hozzá méltó tehetséges tanítvánnyal? Mi több: maga is formálódott, alakult – izolálódott, egyre inkább befelé fordult.

e. És elveszett a szümpatheia, az enyémekkel való együttszenvedés keserves, de magasztos, Márai Sándor világképéhez méltó emberi élménye – abban a mérhetetlen (politikai) szabadságban, amelynek határai szinte a semmibe vesztek a rajta túl élő szeretett néppel együtt… A néppel, amely ha nem is hős egy diktatúrában, de szüksége van vele sorsközösséget vállaló szellemi-lelki hősökre, példaképekre. S ha mindezen kívül rekesztjük magunkat, vajon nem a szabadság falak nélküli börtönében találjuk magunkat?

Az a szabadság, amit világképében Márai Sándor szabadságnak tartott és nevezett – egy teljes belső mentális rezerváció – (politikai) rendszerfüggetlen. Tudománytalan megközelítés, de ennek ellenére itt kunkorodik az emberben a kísértő kérdés: mi történt volna, ha Márai Sándor azt az utat választja, amit a magyar írók többsége: itthon marad…

[Komlós Attila cikke a Nyelvünk és Kultúránk című folyóirat 2004. évi 131. számában jelent meg. A Művelődésszerkesztősége ezzel az írással emlékezik Márai Sándorra (1900–1989), születésének 120. évfordulóján.]

(muvelodes.net)