LÁSZLÓ NOÉMI: Béke és nyugalom hava – Kányádi Sándor halhatatlanságára

Fekete pohárban sárga kankalin. Egy szállal több most már, bár a sokasodó halottak virágszálai mellé régóta úgy tűnt, egy sem fér többé. Nem fér a pohárba már a kankalin. Az árván hagyott csikó és az életben hagyott kutyakölyök után az ösvényen, melyet a vele egy napon születettek már ismernek, ő is elindult. A költő, aki emberként nem egyszer elmondta, hogy versfaragó nem nevezheti nyugodt lélekkel költőnek magát, hiába tetszik ideig-óráig neki a szép szópár, jó sor, nagyszerű strófa, ami keze alól kikerekedett. Sőt, kortársai sem nevezhetik igazán költőnek a jótollú poétát, életében semmi esetre sem, mert a költőség az alkotó halála után, az idő ellenében, az unokák idején dől el, amikor kitetszik: forgatják-e még olvasók a verses lapokat. Boldog szomorú szívvel forgatjuk most a verses lapokat, mert immár nyugodt lélekkel nevezhetjük költőnknek a verselő Kányádi Sándort, míg kezet az emberrel többé nem foghatunk. Elvégezte, mit elvégezhetett és elvégeztetett. Sír a sár, didereg a kökénybokor, árva vadkörte integet, mindenfelől elétolulnak takaróruhában megőrzött igaz szavak, rezge nyárfa, elszisszent út, dérverte sarjúrendek, kidőlt-bedőlt idő, bim-bam bim-bam mindenütt csak sír van. A hold, a nyelv, a halál nőnemű, ezek vonzásában teljesedik költővé a lélek. Kányádi Sándor versvilága a magyar nyelvből bomlik ki és oda hajlik vissza, köti, rügyezi, virágozza mondataink rejtett muzsikáját, amit gyakran csak azok hallanak igazán, akiktől a természet megvonta az éneklés örömét, tehetségét, s akikben emiatt fokozott hangerővel zúgnak, dobolnak, dalolnak, dúdolnak a szavak. A zene, mondják, kifejezi mindazt, amit szavakkal képtelen elmondani az ember. Kányádi Sándor soraiban kórusba állnak, zenekarba ülnek a szavak, görnyedt asszony, sokat látott ember vesz lélegzetet, fölcsendül a nyelv zenéje, és kirajzanak az érthetőn, az elgondolhatón túli varázslatos üzenetek. És költővé avatják az őket megálmodót.

Ki a megmondhatója: kell-e, lehet-e, szabad-e költőt és embert egymástól elválasztani. Ilyenformán a költő talán nem is ember. A verseit meglehetősen szűk marokkal mérő alkotót nehezen egyeztetem össze a szót elképesztő bőkezűséggel osztó, világjáró Kányádi Sándorral. Tudom én verséből is, hogy mindig fehér ingben járt, s hogy miért, de az indoklásra mégsem a versből emlékszem. Az indoklás Kányádi Sándor emberhangján szól, kétezertizenháromban, Göteborgban, egy éttermi asztal mellől, ahol a fehér inget viselő, pirospozsgás, nyolcvanon túl járó úr fehér bort rendel a halszelethez. Erre emlékszem, de már a nyolcvanas évek derekáról, egy monostori általános iskola osztályterméből: a fehér ingre, őszes hajra, piros orcára s a mosolyban is szigorúságot rejtő sezöld, seszürke szempárra. A megrovón rámvillanó világvízszín szempárra a Napsugár szerkesztőségében, a kétezres évek elején, amikor elhangzik, hogy rendes költő megrendelésre nem ír verset. Nem. Nem ez hangzik el, de rendes költő valahogy úgy, olyan szűkmarkúan méri mondandóját, mint az embertől elválasztandó s talán mégsem elválasztható Kányádi Sándor. Pedig a költőt embertől mégis elválasztjuk, mert eljön a pillanat, amikor az ember eltávozik s a költő belép a halhatatanok közé, az egyetemes költészet koronás főinek köztársaságába. Belépésének záloga pedig pont a már említett szűkmarkúság versben, bőkezűség emberek között. Ha már belépésről esett szó, eszembe jut például Kányádi Sándor kilépő öltönye, mellyel körülbelül akkor léphet ki a Romániai Írók Szövetségének kötelékéből, amikor a monostori osztályteremben elmondja, hogy elment Péter tököt venni, elfelejtett pénzzel menni. Kilép, mert nem engedik ki a nagyvilágba, emberek közé. És erre az állítólagos kilépő öltönyre a kilencvenes évek derekán a Kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezett irodalmi árverésen licitál a műértő közönség. Az öltönyös kilép, a költő belép, a gyászoló olvasóközönség csendben toporog a határon, egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv.

Ki döntheti el: kell-e, lehet-e, szabad-e lábat többé be nem tenni Kolozsvárra. A Malomárok és a Telefonpalota közötti járdaszigetre nem lépni többet, a Házsongárdban lakókhoz nem menni többet, miután bizonyos ablakból bizonyos járdára nem leshet már az ember. Miután oly sok évig áll terepjáró égő féklámpával éjjel a ház előtt. Miután oly sokan megmondták, mit meddig s mennyire szabad, tárgytalan erről beszélni, mint ahogyan az embertől elváló költő esetében is teljesen más dimenziókban mutatkozik meg a szabadság. A visszafogott költő, aki metaforáiban volt szabad, a költő, aki a nyelvébe vágó lánc dacára képes beszédben volt szabad, aki az úgynevezett rendszerváltás után majdnem tét nélkül didereg a versben, emberként miért ne vetné el a sulykot. Anyatej, hangyatej, ecet. A kivetett város nagy múltú iskoláinak folyosóin sétálva majd minden második érettségi tablóról Kányádi Sándor sorai köszönnek vissza. Persze, így van ez Erdélyország minden magyar alma materében, és nagy dolog lesz, de egyelőre elég fájdalmas elképzelni, hogyan sétálunk majd Kányádi Sándor utcákon, lakunk Kányádi Sándor tereken, járatjuk gyermekeink Kányádi Sándor iskolákba. Főleg nekünk, hajdani kisiskolásoknak, akik találkoztunk vele magyarórán, versmondó versenyen, színházteremben, Kaláka-koncerten, irodalmi díjátadón, könyvvásáron, akik az embert ismertük, hallottuk, akiket megríkatott, megnevettetett, és nekünk, szülőknek, nagyszülőknek, akik együtt dúdoljuk csemetéinkkel, unokáinkkal, hogy fából volt faragva a föld is alatta. Nehéz az urat, urambátyámat, Sándor bácsit a halhatatlantól elválasztani, pedig éppen ez a feladat vár ránk, felkészületlenekre, akik titokban reménykedtünk még abban, hogy megenyhül és visszatér hozzánk az ember, de íme, már csak a láthatár fölé magasodó költőóriást mondhatja magáénak a tíz, húsz, harminc, negyven, ötven, hatvan év előtti Kolozsvár, kis rodostó, miközben nagy rodostó Budapest talán föl sem éri ésszel, hogy többé nem járja utcáit, tereit az, aki túlról integet. Ott áll, nyelvünk magányos márvány-tenger partján. Ő ott, mi itt, ez már béke és nyugalom hava, halljuk a csengőt s benne a tengert és minden rodostóban zágont.

(Helikon, 2018. augusztus)