A természet pokoli erejétől a környezetbarát vulkánig kereshetjük az izlandi írók népszerűsége okát

Ha csak azt nézzük, hogy idén négy szerzőnek öt könyve jelent meg magyarul, akár új divatról is beszélhetnénk. De milyen is az izlandi irodalom idei kínálata? Van ez is akkora áttörés, mint amilyet a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokságon ért el az alig 350 ezres lakosú szigetország? Az irodalmi válogatott egy-két előretolt és gólerős csatárát mindenképp érdemes megjegyezni, mert izgalmas műveikkel bizony helyet követelnek maguknak a világirodalom élmezőnyében.

Kis túlzással, de sokunk számára Izland 1992 júniusában érkezett meg igazán a térképre, amikor a vébéselejtezőn, a két csapat első tétmérkőzésén máig borzongató vereséget mért a magyar válogatottra. Mindezt a Népstadionban, az 1–0-és vezetésünk után. (Azt, hogy egy évre rá otthon is megvertek minket, szinte már fásultan vettük tudomásul.) Kijózanító pillanat volt, hiszen a mi szempontunkból akkor indult a hosszú lejtmenet, nekik pedig a lassú felemelkedés, ami végül a 2016-os Európa-bajnokságon csúcsosodott ki, amikor Angliát legyőzve bejutottak a legjobb nyolc közé.

Adná magát a fordulat, hogy már az irodalomban is maguk mögé utasították az angolszászokat, ám ahhoz nem is csodának kellene történnie, hanem valóságos földindulásnak. Valami olyasminek, mint amikor 2010-ben az Eyjafjallajökull nevű tűzhányó hat napra megbénította az európai légiforgalmat, amelyet amúgy Andri Snaer Magnason az első környezetbarát vulkánkitörésnek nevezett. Bár az izlandi irodalomnak (még) nincs ehhez mérhető hatása, ám a 350 ezres szigetország egyre nagyobb súllyal van jelen a világirodalmi kínálatban. Főként nálunk, hiszen az idén négy szerző öt könyve kerülhetett fel a magyar olvasók polcára.

A műveltebbek eddig jobbára az egyetlen izlandi Nobel-díjas, Halldór Laxness nevével azonosították a szigetországot: az ötvenes, hatvanas években öt könyve is megjelent magyarul. Azt persze már csak a rossznyelvek találgatták, hogy ez inkább a svéd akadémia kitüntetésének (1955) vagy inkább a Sztálin-békedíjnak (1952) volt-e köszönhető. Bármi is adta a kezdő lökést, jelenleg neki van a legtöbb magyar nyelvű könyve az izlandi szerzők közül,

ám már feltűnt a trónkövetelő (olyan értelemben is, hogy őt is a komoly esélyesek között tartják számon a Nobellel kapcsolatban), Jón Kalman Stefánsson személyében, aki az idén ősszel már visszatérő vendégként érkezett Budapestre.

Ő még azt is elmondhatja magáról, hogy egyszerre két magyar kiadó gondozza a műveit: így jelenhetett meg idén az Ásta című regénye a Jelenkornál és a Nyári fény, aztán leszál az éj című novellafüzér a Typotexnél.

Stefánsson, aki regénye hősnőjének nevét egyébként Laxness leghíresebb művéből, a Független emberekből vette kölcsön, egyszerre testesíti meg mindazt, amit az izlandi irodalom védjegyének gondolunk, illetve haladja meg. A világirodalmi belépőt jelentő Menny és pokol trilógiájában csak úgy tombol a természet ereje, az ember a szelídíthetetlen tenger, a viharok, a jég és a fagy birodalmában próbál boldogulni. A szöveget pedig áthatja a letisztult költőiség, lassan építkező történet és az időtlen egyszerűség megfejelve sok-sok lételméleti töprengéssel és jól formált alakkal. Az Ásta viszont már kicsivel több ennél: a családregény ugyanis szinte már fecsegősen bőbeszédű, a tempó is gyorsabb, élesebbek a vágások, de a regényszerkezet is összetettebb, és számos szociografikus leírás, illetve tragikus szerelem tarkítja. Kicsit olyan, mintha Móricz Zsigmond izlandi reinkarnációját olvasnánk modernebb nyelven.

Halldor Laxness

Még ennél is elevenebb és vérbő történetek tarkítják a novellafüzér (vagy regény?) darabjait, amely egy négyszáz fős falu mindennapi életét tárja elénk – ha már a magyar példáknál tartunk, akkor ez leginkább Tar Sándor A mi utcánk kevésbé frivol változata. Vannak itt kísértetek, kiugrott igazgató, aki egy álom hatására hagyja ott biztos egzisztenciáját a Kötöttárugyárban és a végtelen kozmoszt kezdi vizsgálni vagy köddé vált politikus. Ugyanis ezeket a szövegeket is az empátia, a sajátos humor, a fülledt erotika és a nyers tragikum alakítja. Tán itt a legkevésbé izlandi Stefánsson, bár úgy, hogy a sajátos ízeit mindvégig megőrzi.

Interjúiban arra is magyarázatot adott, hogy mi okozhatja az izlandi irodalom felívelését. Az izlandi kultúra alapja a nyelv, vagyis az irodalom, a képzőművészet vagy a zene viszonylag új jelenségnek számít (még egy zeneszerzőjük sem volt, amikor már tele voltak költőkkel):

Nem építettünk katedrálisokat, a mi katedrálisunk a nyelv.

Tudják ezt a hatalmon lévők is, ezért is hoztak létre egy állami irodalmi alapot, amely nem kevés fizetést ad az íróknak, hogy nyugodt körülmények között dolgozhassanak. És természetesen az Irodalmi Központ révén jelentős forrás jut a művek külföldi népszerűsítésére és a fordítások támogatására. Arról nem beszélve, hogy olvasók is akadnak: bár e tekintetben itt is volt visszaesés, de tény, hogy náluk kétszer annyi krimi fogy el, mint bármelyik másik északi országban. A keresletből természetesen az irodalom is profitál.

Bár elsőre nehezen megjegyezhető az izlandi írónő teljes neve: Sigrídur Hagalín Björnsdóttir, mégis érdemes megpróbálni, hiszen jelenleg ő a szigetország irodalmának egyik legszínesebb foltja. A két évvel korábban megjelent első magyar nyelvű regényében (A sziget) azt mutatja be, hogy miként süllyed a farkastörvények közé az ország, miután valamilyen megmagyarázhatatlan véletlen folytán megszűnik minden kapcsolat a külvilággal: mintha egyedül maradtak volna a világban. A disztópia olyan éles logikával és kíméletlen következetességgel ábrázolja a szétesést, ahogy arra Saramago volt képes a Vakságban vagy Butler A magvető példázatában.

A regény igen komoly vitákat is gerjesztett Izlandon, de ne legyenek kétségeink: a szinte hűvös fegyelemmel megírt, fiktív újságcikkekkel alátámasztott összeomlás nagyon is valósághű.

Idén megjelent regénye, a Szent szó is sajátos provokáció. Egy rendhagyó család történetének elmesélése ürügyén fejtegeti, hogy Szókratész nem véletlenül ódzkodott attól, hogy írásban rögzítse a műveit. Az írás megjelenése ugyanis – az adók kiszámítása, nyilvántartása és behajtása révén – az elnyomás és a kizsákmányolás hathatós eszköze lett. Arról nem beszélve, hogy az ábécé megjelenésekor, úgy 2400 éve az addig szóbeli információátadásra berendezkedett agyunkban is végzetes változások következtek be: a kreatív emlékezet helyét az írás megingathatatlansága vette át. Igazi kihívás eldönteni, hogy Björnsdottir mindezt mennyire veszi komolyan a gondolatkísérletét, s mennyire ironikus, újra vitára ingerlő fricska mindezt egy regény – az írások kultúra kiemelt produktuma – révén bizonygatni.

A már említett Magnason is különleges művel jelentkezett, bár az ő esetében a rendhagyó könyvek egyáltalán nem jelentenek meglepetést. Eddigi két könyvét is mintha két különböző író hozta volna össze: a LoveStar groteszk sci-fi és szatíra, míg az Időláda meseszerű fantasy. Az Időről és vízről még gyökeresebben különbözik ezektől: a felmenői története révén, az ismeretterjesztés legjobb hagyományait követve nem kevés íróniával beszél a klímaváltozás mostani és lehetséges hatásairól.

Több figyelmeztető, sokkoló és borongós könyvet olvastunk már e témában, ám az izlandi szerző műve messze kiemelkedik ezek közül, mert sajátos szemléletével és akasztófahumorával képes beszélni erről az égető problémáról. Pompásan ötvözi az útikönyvek stílusát a tudományos ismeretekkel, a mitológiát a családregény hömpölygésével.

És igen, ő állítja azt is, hogy a már említett Eyjafjallajökull nevű tűzhányó igenis környezetbarát jelenség volt: egyszerűen kivonta a vulkán napi CO2-kibocsátását a légiforgalom okozta szennyezésből, és bizony kijött hogy a leállás idején a felére csökkent az üvegházhatásért nagyban felelős kibocsátás. De ő az, aki igen érzékletesen magyarázza el, hogy ahelyett hogy újabb és újabb nagy vízigényű alumíniumgyárakat hoznánk létre, egyszerűen hasznosíthatnánk a szemétbe dobott üdítős- és sörös dobozokat. Ezekből évente annyi kerül a szemétlerakókba, amelyből az amerikai légiflotta négyszeresét lehetne legyártani. Meg az sem ártana, ha Kim Kardashian idomai helyett inkább a tengerek savasodására keresnénk rá az interneten, mert mégiscsak ez az utóbbi 30-50 millió év legjelentősebb változása a bolygó természetében és kémiájában.

A szintén nem ismeretlen Bergsveinn Birgisson év elején megjelent történelmi regénye (Elevenélet-patak) is marad a vulkán témánál: az 1783 nyarától 1784 elejéig tartó vulkánkitörés cseppet sem humoros, sőt inkább katasztrófának beillő következményeiről mesél. Ennek nyomán Európában és Észak-Amerikában is csökkent a hőmérséklet, a termés java részét elvitték a fagyok. A szigeten pedig több ezer ember és több tízezernyi állat pusztult el, a füstös ködre pedig egy új szó született: Móðuharðindin. Még az is felmerül, hogy kiürítik a szigetet, és a túlélőket, az összes munkára fogható izlandi alattvalót – a sziget akkoriban és még elég hosszú ideig a Dán Királyság része volt – Dániába telepítik át. Ám a felmérést végző izlandi származású tudós a föld feltérképezése helyett egyre inkább az ottani emberekkel kezd el törődni. A regény különös vegyüléke a szépséges tájleírásoknak a dokumentarista jelleggel ábrázolt történelmi eseményeknek, a pokolbéli szellemlények kísértethistóriáinak és a szomorú szerelemnek.

Bergsveinn Birgisson

S bár az idei termést elolvasva közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük – a korábbi évtizedek cseh vagy dél-amerikai divathulláma után –, miért lett hirtelen kedvelt az izlandi irodalom a nemzetközi porondon, mégsem kapunk minden kérdésünkre egyértelmű választ. Némiképp vakarjuk a fejünket, mert kicsi, némiképp savanykás, és nem a miénk. Pedig az is lehetne.

(24.hu)