A magánéletébe enged bepillantást Arany János egy előkerült, közel 150 éves interjúban

"Nem jön hozzám senki, mert már évek óta én sem látogatok meg senkit. Legföllebb a Dunaparton sétálok egy kicsit déli órákban" – így nyilatkozik az idős Arany János egy 1879-es interjúban, melyre Császtvay Tünde, a BTK Irodalomtudományi Intézet Bibliográfiai Osztályának vezetője talált rá. Az interjú a visszavonultan élő költő pesti lakásában készült.

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont oldalán tette közzé Császtvay Tünde annak az interjúnak egy részletét, melyre a Pesti Hírlap 1879. november 15-i számában talált rá. A kutató az első magyar interjúkat közlő és bemutató, készülő kötete munkálatai közben bukkant a ritka forrásra, az interjú pedig azért is számít különlegesnek, mert Arany János egyébként kifejezetten zárkózottan élt, a magánéletéről jóformán semmit sem osztott meg korábban a nyilvánossággal.

Sturm Albertnek, a Buda halála német fordítójának és a Neues Pester Journal tudósítójának mégis sikerült szóra bírnia az akkor 62 éves költőt. "Az Arany Jánossal folytatott beszélgetés a legkorábbi modern értelemben vett interjúk egyike" – írja a forrásról Császtvay.

Bár ma 62 évesen még nem számít az ember kifejezetten idősnek, Arany ebben a korban már igen sokat betegeskedett (és erre maga is utal az interjúban), és az újságíró is úgy beszél róla, mint egy öregúrról.

Császtvay Tünde kiemeli, hogy a cikk megjelenésének évében, 1879 májusában fogadták el végül Arany lemondását is az akadémiai főtitkári székről, amit betegségeire hivatkozva ő többször is benyújtott. "Az Akadémia méltányos volt vele szemben: az alapszabályok szerint megkapta volna főtitkári fizetését (amelyet azonban nem volt hajlandó felvenni felmentése után), örökös igazgatótaggá választották, és továbbra is a volt főtitkári lakásból kialakított otthonában élhetett családjával. Itt látogatta meg Sturm Albert" – írja a kutató.

Sturm részletesen leírja a cikkben Arany lakását, amelynek „ablakai az akadémia utcára néznek, szemben a Wahrmann Mór lakásával”. A közzétett interjúrészletből kiderül, hogy "Arany úr" egy zsöllyeszékben ülve várta az újságírót, és kifejezetten jól esett neki a figyelem. "Csodáltam és örültem, hogy jó színben s humoros kedélyben van. Teli szakállt visel, mely hófehér; hasonló színű fürtök fedik a nagy dalnok fejét is. Miután a költő az ő szívélyes, vonzó modorában megköszönte, hogy felkeresem, mit ő figyelemnek nevezett, áttértünk mostani munkásságára" – fogalmaz az interjú szerzője.

Arany elmondja, hogy többé már nem dolgozik, mert amit akart, mindent megírt: "most már nem tudok semmit, tárgyam nincs; hisz oly távol élek a világtól, hogy azt se tudom, várnak-e még tőlem valamit." Kitér az Aristofanes-féle vígjátékfordításokra is, mondván, hogy bizonyos "sikamlósságokat" benne kellett hagynia a szövegekben. "Igyekeztem ugyan — úgymond — erőmhöz képest enyhíteni, leplezni rajta, de egyes részeket egészen el kellett vón hagynom, ha a szöveget finom olvasmánnyá akartam volna változtatni, de erre önkényesen nem vállalkozhattam".

Arany János az interjúban elmondja, hogy egész nap a kis szobájában ül, néha lemegy sétálni ugyan a Duna-partra egy rövid időre, de már azt sem bírja sokáig, mert a "lábai dagadnak". A költő szenvedélyesen szeretett pipázni is, és erre is van utalás az interjúban. Bár az orvosa eltiltotta őt a dohányzástól, Arany nem akart leszokni. "Reggelenkint megkönnyebbülök általa s aztán a kék, gomolygó füst elő is segíti gondolataim összpontosulását. És végre mit árthat már a dohányzás egy öreg embernek?" – fogalmaz.

Arany János sokat betegeskedett élete második felében, máj- és bélgyulladást állapítottak meg nála, később romlott a látása és a hallása is, a kiújuló heveny hörgőgyulladása miatt sokat fulladozott. Az interjú elkészülte után még három évet élt.

(hvg.hu)