Ferenczy Károly története

Létrehozás: 2019.02.01 - 08:23 | Vélemények 0 | Nyomtatom | A+ | A-

Ferenczy Károly festőművész, a nagybányai művésztelep és festőiskola egyik alapítója, a 19. század végi és a 20. század eleji magyar festészet kiemelkedő képviselője.

Ferenczy Károly: Napos délelőtt, 1905

Az impresszionizmus hatása alá kerülő magyar festők közül kiemelkedik Szinyei Merse Pál és Ferenczy Károly életműve. Freund Károly néven anyakönyvezték Bécsben, de a Délvidéken, a Bánátban nőtt fel, nevét 1886-ban magyarosította. (Magyar érzelmű édesapja az eredeti Freund családnevet csak 1886-ban változtatta meg, miután már korábban „ferenczy” előnévvel magyar nemességet kapott.) Édesapja, idősebb Ferenczy Károly a kiegyezés után az első erdélyi vasút vezérigazgatója lett, továbbá volt egy kis birtoka is Gavosdián, Krassó-Szörény megyében. Mivel a kis Károly igen hamar elvesztette édesanyját, született Gränzenstein Idát, egy évvel idősebb bátyjával, Ferenccel együtt, különböző nevelők felügyelete alatt cseperedett fel.

“A portrait körülbelül kész és igen jó; azaz, benne van az én őszinte különlegességem.”

Ferenczy Károly: Önarckép

Budapesten tanult jogot, majd a gazdasági akadémiára járt, rövid ideig a családi birtokon gazdálkodott. 1884-ben rokona, a nála 14 évvel idősebb festőművész, Fialka Olga társaságában – akit nem sokkal később feleségül is vett – külföldre utazott, Münchenben és Nápolyban tanult festészetet. 1887 és 1889 között Párizsban a Julian Akadémiára járt, példaképének azonban tanulótársaival, Csók Istvánnal és Iványi-Grünwald Bélával együtt a plein air első mesterét, Bastien-Lepage francia festőt tartotta. Az ő hatását tükrözik ekkor készült képei, A kavicsot hajigáló fiúk (1890) vagy a Kertészek (1891). Olga (aki 14 évvel idősebb volt férjénél) házasságkötésükkor már kiállító művész volt, arcképeket festett, könyveket illusztrált, ám lemondott saját művészi ambícióiról, ettől fogva férje művészi pályájának kibontakozását segítette és a családnak, három (művésszé cseperedő) gyermekük nevelésének szentelte életét. Ihletőként, ragyogó szellemi társként mindig ott volt a háttérben. Lassan kibontakozó tehetségét a kollégái szinte kezdettől fogva elismerték, művészetét becsülték, de mind a kritika, mind a közönség csak lassan, fokozatosan kezdte elfogadni és megszeretni hűvös eleganciájú, távolságtartó művészetét.

A zajos, szenzációs siker kimaradt Ferenczy Károly életéből, és talán az utóéletéből is. Akárcsak az életben, festményein is kínosan kerülte a közvetlen érzelmi megnyilvánulásokat, és igencsak sokat árul el a festői feladatot egyre zárkózottabb és aszketikusabb módon megközelítő felfogásáról az a félmondat, amelyet az 1890-es évek müncheni időszakáról írt az első gyűjteményes kiállításának rövidke bevezetőjében: “az emberi momentumok még túlságosan érdekeltek”.

Sármány-Parsons Ilona művészettörténész megfogalmazása szerint: “Ferenczy – ez a kortársai közül műveltségével és állandó önkontrolljával is kitűnő, zárkózott és büszke lélek – rendkívül érzékeny és lírai alkat volt, aki sérülékenységét aszketizmusának páncélja mögé rejtette”. Rövid hazai tartózkodás után 1893-ban Münchenbe költözött, hogy tovább képezze magát. Itt alakult ki sajátos festői nyelve, amely kiemeli a természet és az ember mély kapcsolatát. Münchenben ismerkedett meg Hollósy Simonnal és szabadiskolájának tagjaival, körükben fogalmazódott meg a nagybányai festőiskola megalapításának gondolata. Münchenben festette meg szembenéző Önarcképét (1893) és a poétikus vörös ruhás, felfelé néző lányt, aki egy fa törzsébe kapaszkodva lesi a madarak énekét (Madárdal, 1893) és néhány képet gyermekeiről. Korai képein a plein air sajátos magyar változatát teremtette meg.

Ferenczy Károly: Október, 1903 (Magyar Nemzeti Galéria)

“Alakjában, ahogy az eleven előttem, legdominánsabb a fiatalosság, és annak a furcsa, azt kiegészítő ellentéte: a nőies, mimózaszerű érzékenység, amellyel elkerülte, észrevétlenül hagyta az élet csúnyaságait. És internacionális kultúrája, esztétizmusa. Ő maga használta ezt a szót; hiperesztézis. Szinyei-Merse Pál, a Japán-kávéház “Pali bácsi”-ja, egyszer barátságos szemrehányáskép azt mondta: Károly nagyon finnyás. Atyám csakugyan az volt, ösztönszerűleg és amellett tudatosan is kerülte az élet nyersebb aspectusait. Kevés képesség volt benne arra, hogy a realitással szembenézzen; elfordult tőle és ha ez nem sikerült, szenvedett. De általában csodálatos sikerrel tudta keresztülvinni ezt a lelki védvámrendszert. Szép ember volt, szeretetreméltó világfi, és egészben véve minden küzdelmessége mellett is szép élet volt az, amit ki tudott alakítani magának.” (Ferenczy Valér: Ferenczy Károlyról) A millenniumi Magyarország négy híres művésztelepe, a szolnoki, a gödöllői, a kecskeméti és a nagybányai közül az utóbbi esett legtávolabb a fővárostól, de ez vonzotta leginkább a fiatal festőket. E csöndes (ma Romániához tartozó) partiumi kisvárosban 1896-ban telepedett le Hollósy Simon barátaival és tanítványaival, céljuk az új, korszerűbb magyar festészet megteremtése volt.

A művészcsoport vezetője Hollósy volt, a kibontakozó mozgalom másik vezéralakjává Ferenczy vált.

A művész ráérzett a nagybányai táj bibliai jellegére, az esti vagy erdei környezetben ábrázolt bibliai témájú kompozíciói a természet szenvedélyes szeretetét mutatják, sajátos, álomszerű, költői hangulatot sugároznak (A hegyi beszéd, 1896; A három királyok, 1898; Józsefet eladják testvérei, 1900; Ábrahám áldozata, 1901). Megragadja a szemlélőt kisebb képeinek lírai hangulata (Esthangulat lovakkal, 1899; Hazatér favágók, 1899; Napsütés, 1899; Gesztenyefák, 1900), Nagybányán kezdődik pompás arcképeinek sorozata is (Gömöry Olivér, 1898; Herrer Cézár, 1899). Ferenczy a színek minél tökéletesebb és pontosabb ábrázolására törekedett, a tájat minden órában tanulmányozta, követve az árnyalatok hajszálfinom változásait. Mindez az impresszionizmushoz közelítette, megteremtve a plein air sajátos magyar válfaját (Nyári reggel, 1902; Márciusi est, 1902; Keresztlevétel, 1903). A magyar festészet egyik legkiemelkedőbb alkotása az erőteljes fényben úszó Október (1903). A szimmetrikus kompozíció, a ferdén álló, piros mintás terítős asztalon almacsendélet illatozik, s egy plein air festő áll fehér napvédő ernyője alatt. Az egyre erőtlenebb napfény szinte vízszintesen söpri végig a színteret, a háttér dombja már sötétbe vész. A kompozíció leghangsúlyosabb erővonala az ernyő legfelső részétől a jobb alsó sarokba vezető diagonális. A lombokat már rozsdával hinti az október. Kevés ehhez fogható tökéletes kép van a magyar festészetben. Impresszionista jellegű képein a napfény hatása dominál (Festőnő, 1903; Napos délelőtt, 1905; Majális, 1906).

Az impresszionizmus hatása alá kerülő magyar festők közül kiemelkedik Szinyei Merse Pál és Ferenczy Károly életműve. Freund Károly néven anyakönyvezték Bécsben, de a Délvidéken, a Bánátban nőtt fel, nevét 1886-ban magyarosította. (Magyar érzelmű édesapja az eredeti Freund családnevet csak 1886-ban változtatta meg, miután már korábban „ferenczy” előnévvel magyar nemességet kapott.) Édesapja, idősebb Ferenczy Károly a kiegyezés után az első erdélyi vasút vezérigazgatója lett, továbbá volt egy kis birtoka is Gavosdián, Krassó-Szörény megyében. Mivel a kis Károly igen hamar elvesztette édesanyját, született Gränzenstein Idát, egy évvel idősebb bátyjával, Ferenccel együtt, különböző nevelők felügyelete alatt cseperedett fel.

Ferenczy Károly: Majális, 1906

Ferenczy Károlynak 1903-as budapesti kiállítása hozta meg a teljes elismerést. 1905-ben kinevezték a Képzőművészeti Főiskola tanárává, Nagybányára ekkortól már csak ritkábban, nyaranta tért vissza. A MIÉNK alapító tagja volt, Pesten sok időt töltött kávéházakban, csendes megfigyelőként vett részt kollégái, barátai beszélgetéseiben. A tízes években festett képein már a posztimpresszionizmus hatása jelentkezik (Akt zöld háttérrel, 1911; Alvó cigánylány, 1915; Piéta, 1913).

A fővárosban változott műveinek tematikája: a műtermi adottságok között csendéleteket, birkózókat, artistákat, atlétákat, női aktokat és pszichológiailag kitűnően felépített arcképeket festett (Béni arcképe, 1906; Hármas arckép, 1911; Női akt, 1912; Ernst Sándorné, 1916.) Utolsó képét (Parkrészlet Lipikfürdőn, 1916) már nagybetegen vázolta fel. “Egyszer azt is mondta nekem, hogy nem is a megfestés kvalitását, hanem az ideák eredetiségét tartja legnagyobb érdemének. Belső kényszer hozta létre sajátosságát; fejlődésének szerves, következetes voltát biztosította művészi lelkiismeretének integritása. Más festők közt akadt, aki mint a divatjamult ruhát vetette le tegnapi hitét; Ferenczy Károly stílusában a holnap szükségszerű folytatása volt a mának s a tegnapnak.” (Ferenczy Valér: Ferenczy Károlyról) 1917. március 18-án hunyt el Budapesten.

Művészi törekvéseit gyermekei vitték tovább: a festő Valér, a szobrász Béni és a gobelineket, szőnyegeket alkotó Noémi. A négy Ferenczynek 1916-ban, az Ernst-múzeumban nyílt unikális, családi kiállítása.