Az Erdélyi Művészeti Központ rövid bemutatása

Az Erdélyi Művészeti Központ a Székely Nemzeti Múzeum legfiatalabb belső osztálya, amely 2012 szeptemberében jött létre, azzal a nemes szándékkal, hogy feltérképezze, gyűjtse, feldolgozza, kutathatóvá tegye és kiállítások keretében bemutassa az 1945 után Erdélyben született reprezentatív – elsősorban magyar – képzőművész (élet)műveket.

A kezdeményezők végső célja, hogy az Erdélyi Művészeti Központ önálló gyűjtőkörű múzeummá fejlődjön. Tevékenységét szakmai kuratórium elemzi és irányítja, amely székelyföldi, kolozsvári és partiumi szakemberekből áll.
Az intézmény létrehozatalának terve már a rendszerváltás óta búvópatakként jelen van az erdélyi képzőművészeti életben, működésének komoly előzményeiként kiemelhetjük a kolozsvári székhelyű Barabás Miklós Céh, a csíkszeredai KOKEM, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vagy a sepsiszentgyörgyi Etna Alapítvány működését.
Ezen összerdélyi programban (is) gondolkodó és ható intézmények jó része ma is tevékeny, működésük elsősorban a modern és kortárs képzőművészetre fókuszál. 

Joggal merül fel a kérdés: mi lesz azokkal az erdélyi vagy Erdélyhez kötődő életművekkel, amelyek a második világháború után születtek? Vagy azokkal az alkotókkal, akik az erdélyi művészeti életben meghatározó szerepet töltöttek be, majd a szocializmus alatt, vagy később, külföldre távoztak? 
Nagy művészeink: Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Mattis-Teutsch János, Nagy Imre, Nagy Albert vagy Kós Károly életműve már múzeumi törzsanyag, de kik voltak követőik, akik a diktatúra körülményei között is megpróbáltak modernül gondolkodni és európai mércével mérhető életművet alkotni? Vajon kik által nyerte el mai arcát az erdélyi magyar képzőművészet? Ha mi nem próbáljuk felfedezni, rangsorolni értékeinket, ki fogja ezt megtenni helyettünk? 
Gyakran lehet hallani szétszóródó, elprédált művekről, feledésbe merülő hagyatékokról. Ki figyeli ezek sorsát, ki vállal felelősséget értük?

Az Erdélyi Művészeti Központ célja a második világháború utáni, modern és kortárs erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. 
Feladata továbbá az alkotók hagyatékának szakmai ápolása, művészetük átmentése a jövő generációi számára. Tekintettel kell lennie és érzékenyen kell reagálnia a térség multietnikus adottságaira, befogadónak kell lennie a nem magyar alkotókkal szemben is, hiszen a képi nyelv ezt nemcsak lehetővé teszi, hanem egy-egy irányzat, iskola történetének vizsgálatakor meg is kívánja. 

A Székely Nemzeti Múzeum kezdeményezésére 2011 őszén egy országos „küldöttgyűlés” keretében próbáltunk válaszolni ezekre az égető kérdésekre, Erdély fontos művészeti központjaiból meghívott szakemberek közreműködésével. 
Valamennyien egyetértettünk egy bázisintézmény létrehozásának szükségességében. Mindenki számára világossá vált, hogy ezt a múzeumot csak erős magyar képviseletű önkormányzat(ok) tarthat(ják) fenn, tehát Székelyföldnek mint belső anyaországnak kell vállalnia a kezdeményező szerepet. 
Sepsiszentgyörgyre esett a küldöttek választása, az indokok között szerepelt a Gyárfás Jenő Képtár gazdag modern és kortárs anyaga, a képtár 1980–90-es évekbeli kiemelt szerepe a térség képzőművészeti életében (lásd Medium kiállítások), majd az AnnArt performansz fesztivál, a város jelenlegi pezsgő művészeti élete, amelyet a nemrég létesült Magma kiállítótér vagy a Lábas Ház programjai fémjeleznek. És nagyon sokat nyomott a latban, hogy a Székely Nemzeti Múzeum kezdeményezésére, annak szomszédságában a megyei önkormányzat egy negyvenáras telket vásárolt múzeumbővítési céllal.
Ötletgazdák, mentorok és szervezők egyetértettek abban, hogy egy új múzeum megépítése komoly anyagi erőforrást feltételez, nagyon sok időt igényel, de a szakmai munkát azonnal el lehet kezdeni, már rögtön a 140 éves Székely Nemzeti Múzeum keretein belül. 
Így született meg és kezdte el működését az EMüK, az öreg intézmény legfiatalabb részlege. Kis gyűjteménye egyrészt a Gyárfás Jenő Képtárának törzsanyagából, másrészt az Erdélyi Művészeti Központ megalakulása óta adományként kapott műtárgyakból áll. Világos számunkra, hogy csak adományokból nem lehet egy ilyen fontosságú intézményt kifejleszteni, meg kell találnunk a módját a vásárlásnak is.

Az is fő szándékunk, hogy a készülő programokat, kiállításokat – hálózatban gondolkodva – Erdély fontosabb városaiban is bemutassuk. (Ide elengedhetetlenül szükséges a fogadó városokban korszerű kiállítóterek működtetése, illetve szakavatott személyzet kiképzése.)
Eddig szép adományokat kaptunk Stuttgartból, Budapestről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Nagyváradról; Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma biztosította a működési költséget; az idénre tervezzük az ideiglenes székház tatarozását és igyekszünk a gyűjteményt bemutatni a szakmának és a nagyközönségnek.
Azt kívánjuk, hogy az EMüK megalakulása, működése, a kiállítások és a nyomtatványok szakmai színvonala felkeltse az alkotók, művészetbarátok, mecénások érdeklődését törekvéseink iránt, és segítségükkel a minőség nevében tudjunk erősödni, szépülni, gazdagodni az erdélyi magyar közösség hasznára és épülésére. 

Vargha Mihály