161 éve született Hollósy Simon, a Tengerihántás című olajfestmény készítője

161 év – ennyi idős lenne ma a 19. század egyik igazán kiemelkedő festője, Hollósy Simon. Karrierjét a Tengerihántás című olajfestménye alapozta meg, ami a magyar naturalizmus és realizmus egyik legszebb képzőművészeti alkotása, stílusirányzatok jeles képviselője. A festmény a korabeli Münchenben igazán modern alkotásnak számított, és az 1877-ben hasonló címmel megjelent Arany balladát illusztrálja.

Tuba Ferkó és Dalos Eszti története vásznat öltött. Hollósy Simon valami impozánsan egyedit és tökéleteset alkotott, amikor az Arany-balladát szerette volna ecsetvégre fogni. A Tengerihántás című festmény ugyanis tökéletesen visszaadja a ballada képi világát, ami a korabeli népi hiedelmekre épít némi misztikummal és fantáziavilággal megfűszerezve. A képen felfedezhető a vörös kukoricacső, ami nemcsak a festmény, hanem a ballada egyik kiemelt fontosságú motívuma.

“Játékos és jósló jelentősége is van a talált piros csőnek: ha a legény el tudja venni a lánytól, csókért adja vissza. Az a lány, aki 3 piros csövet talált, abban az évben férjhez megy, de a piros csövekből tréfásan jósolnak a születendő gyermek számára, sőt jó szerencsére és a jó termésre is.” – írja Magyar Néprajzi Lexikon.

Persze, mindez nem jöhetett volna létre a mester, Arany János leghíresebb balladája nélkül. A magyar balladák koronázatlan királya Őszikék című kapcsos könyvébe írta a Hollósyt megihlető balladáját, ami azóta talán az irodalmárok és az irodalomtanárok legkedveltebb és a diákok körében is a legismertebb Arany alkotássá nőtte ki magát. Hollósy zsenialitása megkérdőjelezhetetlen, mint ahogy Arány Jánosé se.

A két művész előtt tisztelegve közöljük az ihletet adó (Arany) illetve az ihletből készült (Hollósy) alkotásokat.

Arany János: Tengeri-hántás

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
– Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.

– Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
– Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
– Teli a hold, most buvik fel –
Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
– Aha! rókát hajt a Bodré –
Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’
– Töri a vadkan az „irtást” –
Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…
– Soha, mennyi csillag hull ma! –
Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
– Nagy a harmat, esik egyre –
Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt – csak egy vágyat:
– De suhogjon az a munka! –
Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
– Az a Lombár nagy harangja! –
Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:
– Kuvikol már, az ebanyja! –
„Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,
– Ne aludj, hé! vele álmodsz –
Azt danolja: „gyere! jöszte!”

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?…
– Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. -”

Lohad a tűz; a legények subába –
Összebúnak a leányok csuhába
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.

(1877. július 15.)

Kiemelt kép: Hollósy Simon – Udvar szekérrel

(f21.hu)