Temetése az első tömegtüntetéssé vált az önkényuralom ellen

Létrehozás: 2020.11.19 - 09:49 | Vélemények 0 | Nyomtatom | A+ | A-

Vörösmarty Mihály költő, író, ügyvéd, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a magyar irodalom és romantika egyik legnagyobb alakja 165 éve, 1855. november 19-én hunyt el.

Vörösmarty Mihály 1800. december 1-jén született Fejér megye egyik kis falujában, Kápolnásnyéken. Apja, idősebb Vörösmarty Mihály, gazdatiszt volt gróf Nádasdy Mihály kápolnásnyéki birtokán. Boldog házasságban élt feleségével, a szintén nemesi családból származó Csáthy Annával.

Szülei házasságából kilenc gyermek született, öt fiú és négy lány. Vörösmarty harmadik volt a sorban, de a fiúk közt ő volt a legidősebb.

Ötödik osztályig otthon tanult

Az állandó anyagi gondokkal küszködő családnak különösen a gyermekek taníttatása jelentett szinte megoldhatatlan feladatot. A költő 1811 őszéig otthon tanult.

Vörösmarty apja a legszegényebbeknek járó ösztöndíjat kérvényezte fia számára, hogy iskolai tanulmányait megkezdhesse. A ciszterciek székesfehérvári gimnáziumában iskolázott. Jó előmenetelű, csendes, szelíd gyermek volt, sem szállásadóinak, sem tanárainak nem lehetett rá panaszuk.

Szülei 1816 őszén a kegyesrendiek pesti gimnáziumába vitték, itt végezte a hatodik osztályt. Hogy az otthoniak terhein könnyítsen, elvállalta egy özvegyasszony két fiának tanítását, ezért a munkájáért szállást és ellátást kapott.

A következő évben súlyos csapás érte: apja meghalt, s a család csakhamar érezni kezdte a szegénység minden baját. Megtakarított pénzüket, házukat, szőlőjüket fölemésztették a kiskorú gyermekek nevelésének költségei, az özvegy nyomorogni kezdett, gyermekei szétszóródtak.

Vörösmarty Mihály a maga erejére utalva tanítást vállalt Perczel Sándor családjánál, egyúttal 1817 őszén beiratkozott a pesti egyetemre.

A Perczel családnál töltött évek másik meghatározó élménye a szerelem. Vörösmarty a legidősebb Perczel leány iránt lobbant szerelemre. Perczel Adél (Etelka) iránti szerelme azonban bevallatlan, egyoldalú lángolás volt. Gondolni sem mert arra, hogy érzelmei viszonzásra találnak, a köztük feszülő társadalmi szakadék átjárhatatlan volt.

Hosszú ideig tartó tanítói munkája megérlelte benne a vágyat a független életre, költői tervei visszariasztották az ügyvédi pályától.

Vörösmarty Mihály

1825-ben aratta költői pályájának első diadalát a magyar honfoglalásról szóló hőskölteményével, a Zalán futásával.

Epikai és lírai költeményeit egyaránt magasztalták. Bejutott Kisfaludy Károly, Bajza József, Toldy Ferenc és több más neves férfi bizalmas baráti körébe.

Károlyi István pesti nyomdász, a Tudományos Gyűjtemény kiadója, megbízta a folyóirat szerkesztésével s évi nyolcszáz forint tiszteletdíjat adott számára. 1828 januárjától kezdve öt éven át szerkesztette a folyóiratot.

Mikor a Magyar Tudományos Akadémia 1830-ban megalakult, mindjárt fizetéses rendes taggá választották, Vérnász című romantikus drámájával 1833-ban megnyerte az Akadémia első drámai pályadíját.

Az 1832–36-os pozsonyi országgyűlés feloszlatása ihlette a Szózatot.

Az 1830-as évek vége felé Vörösmarty Mihály úgy állt nemzete előtt, mint a legnagyobb tehetség minden addig fellépő magyar költő között.

Dicsőségével nem járt együtt anyagi jóléte, megélhetéséért erős küzdelmet vívott, a családi élet boldogsága azonban kárpótolta. Vörösmarty 1841-ben ismerkedett meg Bajza sógornőjével, Csajághy Laurával. Az alig húszéves lány iránt fellobbant szerelme új lendületet adott költészetének. A nagy korkülönbség és Vörösmarty visszahúzódó természete miatt a kapcsolat lassan formálódott. A költő csak 1843-ban kérte meg Csajághy Laura kezét, és jegyajándékul A merengőhöz című költeményt írta meg.

1843. május 9-én házasodtak össze. Két fiú és három lány született a házasságból, de a felnőttkort csak Béla nevű fiuk és Ilonka nevű leányuk élte meg.

A megújult az V. kerületi Vörösmarty tér (Fotó: Nemzeti Fotótár/Mohai Balázs)

A szabadságharc eseményei Vörösmarty Mihályt is magukkal ragadták.

Csatlakozott Kossuth Lajos pártjához, képviselőséget vállalt, mindvégig híven támogatta a nemzeti kormányt, a világosi katasztrófa után azonban bujdosni kényszerült.

A sok izgalom tönkretette, megtört lélekkel vonult vissza szülőföldjére, falusi gazda lett, szűkös viszonyok között élt családjával.

Szívbetegsége miatt végül Pestre költözött, hogy állandó orvosi felügyelet alatt állhasson, ám két nappal a költözés után, 55 éves korában összeeset, és többet nem is tért magához, 1855. november 19-én elhunyt.

Húszezer ember kísérte sírjához, temetése, amelyet november 21-én, éppen Kisfaludy Károly halála napján és óráján, délután kettőkor tartottak, az első tömegtüntetéssé vált az önkényuralom ellen.

Sírját a Rákosi-korszakban fel akarták számolni. A költőkirály ma is a Kerepesi temetőben nyugszik.

Három hét múlva mi is Pestre költöztünk, a Kappel-házban volt lakásunk kivéve. Emlékszem a készülődés utolsó napjaira. Hideg, sűrű köd boríta be mindent. Mintha a természet már előre tudta volna, hogy fekete gyásznapok eljöttével a bánat setét köde száll reánk is. Midőn az ember lelkét is egyszínű szürkeség lepi el és nem tud gondolkozni, mert csak egyet érez: hogy az, kit oly forrón szeret, nem tér vissza hozzá, beszédes szemei nem tekintnek reá, oly kedves ajkai nem szólnak hozzá. Még láttam őt ágya mellett kényelmes karszékben ülve, nagy köpeny egyik felébe burkolva, míg a másik része köpenyének hosszan nyúlt végig a padlón. Soká néztem őt szorult szívvel gondolkozva, de nem tudtam, min gondolkozom. Egyszer még felvillant arca, azután már nem láttam őt többé. Magánkívül tették őt az ágyba, s többé nem tért magához. E rövid percnek fölvillant derűje – óh! –, bár a reménynek lett volna felcsillanása és nehéz felhők közül a búcsúzó nap szebb időkre biztató utolsó sugara! A költő látnok is, apám oly igaz költő volt. Mert borzasztó azt hinni, hogy annyi szenvedés után remény nélkül kelljen meghalnia. (...) Elköltözött ama hazába, hol megszűnik a gond. Nagyon szerettem őt, és elszorult szívem elgondolva: hogy most fagyos hideg borult szerető szívére, mély álmaira

– olvasható Vörösmarty Ilona visszaemlékezésében.