Móricz Zsigmond levelei egy nagybányai református lelkészhez (I.)

Az Akadémiai Kiadó 1963-ban adta ki Móricz Zsigmond leveleit. Az elsõ kötetben a XX. századi magyar realista próza kiemelkedõ képviselõjének néhány, nagybányai látogatásával kapcsolatos levelét fedeztem fel.

Az igazságkeresõ, a valóságot szépítés nélkül bemutató író és publicista országjárásai során mindig szorgalmasan jegyzetelt és fényképezett.

1907-ben azért jött Nagybányára, hogy adatokat gyûjtsön a város múltjáról és jelenérõl. Ezeket az adatokat felhasználta a Magyarország vármegyéi és városai címû sorozatban megjelent Nagybánya monográfiájában. Ebben elragadtatással ír a középkori hangulatot árasztó fõtérrõl, a szeszélyesen kanyargó mellékutcákról, a boltíves kapukról, a nehéz tölgyfa ajtókról, Teleki Sándor zazarparti udvarházáról, a Veresvíz kékre, sárgára, zöldre festett bányászházikóiról, a Klastromrét smaragdzöld pázsitjáról, a sétatér platánjairól és az élénk kulturális-társadalmi életrõl. A valóságtisztelõ író azt is megemlíti, hogy az ivóvíz és a talaj több helyen szenynyezett.

Az adatgyûjtéskor találkozott D. Soltész Elemér (1874-1957) nagybányai lelkésszel, aki korábban szintén a debreceni kollégium diákja volt. D. Soltész Elemér 1899-1923. között volt a nagybányai Református Egyházközség lelkésze. A múlt század elsõ évtizedeiben az Igehirdetõ címû folyóiratot szerkesztette. 1911-ben a nagybányai Nánásy István nyomdája adta ki az Ünnepnapok - tíz alkalmi egyházi beszéd címû mûvét. Az egyik beszédet, Az örökkévaló tornácai címût templomszenteléskor mondta el.

A lelkész így idézte fel megismerkedését Móricz Zsigmonddal: „Mindjárt megérkezése után felkeresett, és elsõ találkozásunk alkalmával szívembe zártam ezt a kedves, szellemes fiatalembert, és igyekeztem minden tõlem telhetõ módon kedvébe járni. Feleségem és a három apróság is hamar megszerette a gyerekek nyelvén pompásan beszélõ és velük mesterien bánni tudó fiatal férjet és édesapát. Pláne mikor a Kodak is elõkerült, és Zsiga bácsi nyakra-fõre fényképezte õket, és mindenkit, akinek képe valami okból érdekelte.”

Móricz 1907. augusztus 17. és 1909. július 6. között négy levelet írt D. Soltész Elemérnek.

Az 1907. augusztus 17-én keltezett  levele bevezetõjében az író „üdvözli kedves, öreg barátját, az Igehirdetõ belsõ munkatársát.”

A lelkész három kisgyerekét így idézi fel: „És aztán sorra csókolván a kis pikéket, elárulom, hogy a feleségem azt mondta arra a bizonyos Piké mesére, hogy «nem illik  ilyen leplezetlenül bemutatni a saját életet...»

Az arcképetek itt, azaz ott díszlik az íróasztalom fölött. Sok bókot mondott minden egyes tagjára kis feleségem, de én nem leszek pletykás!”

Móricz a lelkész Pikének nevezett lányát A kis Piké címû meséjében elevenítette fel.

A levél többi része is tréfás hangnemû: „Hát a bányai fürdõ használ-e bizonyos csúzos betegségeknél? Ne komendáljak oda pár ezer fürdõvendéget, esetleg föld körülutazó deákokat? Kívánom, hogy «Dávid bátyó» ruganyos léptekkel járjon, mint Õfelsége szokott. Hát a nagytiszteletû asszonyom csakugyan érdeklõdne a galamb papné kollegina iránt? Hálás vagyok Õnagysága helyett, õ nyilván nagyon viszonozza az érdeklõdést, és még megérhetjük az idõt, hogy nyaralni oda rándul a mi kis papnénk.”

Dávid bátyó, Sátor Dávid Soltész sógora szinérváraljai lelkész volt. A galamb papné címû regényének fõszereplõjét részben feleségérõl mintázta.

Boczor József

(Bányavidéki Új Szó)