„A színház nekem a csoda volt” – szatmáriak vallanak a színházszeretetről

Ma van a Színházi Világnap! Ebből az alkalomból hat helyi közismert személyiséget kérdeztünk arról, hogy honnan fakad a lelkesedésük a színház iránt, megtorpantak-e valamikor színházi pályájuk során, és ha igen, mi segítette át őket a nehézségeken, mi a kedvenc műfajuk illetve, hogy szerintük mi a színház feladata, küldetése.

 KOVÁCS ÉVA, Poór Lili-díjas színművésznő

„Kolozsváron születtem, ahol a kultúra és művészetek különböző műfajai sokszínűen és erőteljesen jelen voltak: „Terítve az asztal, lakni tessék” – kínálta a város a szellemi étkeket, csemegéket. És mi természetesen és rendszeresen fogyasztottunk belőle születésemtől fogva. Bábszínház, mesejáték, balett, opera, operett, komolyzene és maga a nagybetűs színházi előadások. Számos, maradandó élmény úgyszólván minden műfajból. Nem is volt kérdés, hogy hova, hogyan tovább majd az életben. A színház nekem a csoda volt. Sorsokat megmutatni, különböző élethelyzeteket átélni és folyamatosan más emberré válni, estéről-estére a színpadon. Egy ilyen csodában élni, megteremteni azt, ami feltehetően megérinti a játszótársakat, a nézőt és a színészt. Színház egyik nélkül sem születhet meg. Egymásra vagyunk utalva. A mágneses tér csak akkor jön létre, ha mindkettő jelen van. És akkor izzik föl a varázs és bűvöli a lelket, erősíti a szívet, fogva tartja, megbabonázza érzékeinket. Mindannyiunkét, akik ott, akkor, őszintén örömöt akarunk átélni és átadni. Kínt, keservet, félelmet, szorongást, sírást, nevetést és feloldozó nyugalmat szeretnénk érezni. Kiapadhatatlan és újra megújuló kíváncsiság hajtja egymás felé a nézőt és a színészt. És ez sohasem múlik el. Élő művészet, egyszeri és megismételhetetlen minden alkalommal, ezért pótolhatatlan és semmi sem helyettesítheti. Fontos része az ember életének a lélek leplezetlen kitárulkozása, pőrén, fájdalmas megmutatása, majd szégyenlősen suta rejtőzködése. Ezek az érzések talán nem konkrétan érezve, de erőteljesen jelen vannak életünkben. Gyermekkorunkban, de inkább kamaszkorunkban terelgetnek bennünket álmaink felé. És azután az egyetemi évek, a színiakadémia nekem egy gyönyörűséges, gondtalan négy esztendő volt. Boldogan éltem meg a vívódásokat és a sikeres pillanatokat. A tanulást, a játékra nevelést, a lelket és testet gyötrő gyakorló órákat. Soha sem jutott eszembe, hogy mást kellene csinálnom. Nem volt megtorpanás a pályámon. Én természetesnek érzem azt a szellemi és fizikai megterhelést, ami egy-egy újabb előadás létrehozásakor a színészt próbára teszi. Mi a lelkünkkel, szívünkkel, idegrendszerünkkel dolgozunk. Törekszünk arra, hogy a csoda bűvöletében a csodára nyitott néző megkapja azt az éltető balzsamot, ami a lelkét, szívét, érzékeit ápolja. Érezze azt a megnyugtató, felkavaró, szórakoztató állapotot, amit az élő művészet nyújt. Ezt az élményt semmi sem pótolhatja. A színész és a közönség együtt a Színház. Ez vitathatatlan és maradjon is így ez a boldogságos egymásra utaltság!”

CSIRÁK CSABA színháztörténész

„Sohasem gondolkoztam azon, hogy honnan jött a színház iránti lelkesedésem, mint ahogy azon sem, hogy miért szeretem a friss levegőt. Lehet, hogy egyszerűen életszükséglet számomra. Emlékeimben derengnek apró gyermekkori színházi képek, amikor Nagykárolyban az orkeszterbe kapaszkodva bámultam a csodát, a fényt, a ruhákat, a díszleteket. Ma azt mondanám több a színházzal való kapcsolódásom, mint lelkesedés, inkább szeretem a színházat, még akkor is, ha gyakran megcsal. Van ilyen szerelem. Nincs kiválasztott színházi műfajom, számomra színház van. Az a színház, amelyik megsirat vagy megkacagtat, az a színház, amelyik rádöbbent, az a színház, amelyik nem enged el üres kézzel, az a színház, amelyik meg tud változtatni, ha csak egy percre, de meg tud változtatni, az a színház, amelyik nyomot hagy bennem. Lehet ma már sokan nem értenek egyet velem, amikor azt állítom, hogy önazonosságvédő, nyelvvédő szerepet szánok a színháznak. Itt Szatmárnémetiben már 1919-ben nemzetmegtartó szerep is hárult a színházra, és ezt a ráruházott terhes feladatot ma is kötelessége továbbvinni, mindaddig, amíg a nemzeti tudat és a nyelv veszélyben van. Itt és most mindkettő veszélyben forog. E mellett – és nem másodsorban – a színháznak köze van az örökkévaló emberhez, és az elkárhozó emberhez is, az örökkévalóságra törő lélekhez és az elkárhozást is vállaló lélekhez, kettejük töltéskülönbségéből sül ki a villám, a színház energiája, ami az előadáson átvezetődik belém, nézőbe. Valószínű ezért szokták mondani egy-egy jó előadás után: feltöltődtem!”

KISS ZITA, a Nagykárolyi Kulturális Központ előadója

„Vizuális ember vagyok és az exhibicionizmus is komoly hendikepem. Gyermekkorom óta szeretek látni és láttatni. Előbbi szinte predesztinált arra, hogy szeressem, utóbbi pedig, hogy – amatőr szinten – ilyen vagy olyan formában, de megmutassam a színházat. Az abszurd dráma a kedvenc műfajom. Leginkább azért, mert az abszurd groteszksége és keserű cinizmusa minden esetben ráigazítható az életemnek valamelyik szegmensére, vagyis megtalálom magam benne. Puritán vagyok talán, de nekem elég, ha gondolatokat ébreszt bennem a színház. Akkor már van létjogosultsága! Akkor már jó, hogy van! Persze, az sem baj, ha olykor „csak” szórakoztat!”

 PÉTER ATTILA ZSOLT, a Harag György Társulat színművésze

„Gyermekkoromban mindig vonzott a színpad, mindig jól éreztem magam, amikor szerepelni kellett. Édesanyám műkedvelősködött és néptáncolt, édesapám zenélt és néptáncolt, valószínű, hogy tőlük örököltem a színpad iránti szeretetet. Igen, volt olyan, amikor megtorpantam. Életünk, pályánk során csalódunk emberekben, helyzetekben, ilyenkor két lehetőség van: összeszeded magad és mész tovább, vagy feladod. Rövid pályám során párszor engem is ért ilyen csalódás, de hála Istennek vannak szebb pillanatai az életnek és ezek mindig átsegítenek a kellemetlen pillanatokon. A technika korában és ebben a rohanó világban, ahol mindenkit hajtanak és mindenki hajt a megélhetésért, nagyon nehéz a színház feladata, a küldetése. A templom, az iskola és a család mellett a színház a magyar kultúra mécsese kell hogy legyen! A nemzeti kultúránk zászlóvivője!”

 KERESKÉNYI GÁBOR parlamenti képviselő

„A színház szeretete a családból ered, az első komoly darabot 10 évesen tekintettem meg, Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámája volt. Ezután rendszeres színházjáró lettem, bérletes, amit annak is köszönhetek, hogy osztályfőnökeim és magyartanáraim mindig fontosnak tartották Thália világának népszerűsítését a diákság körében. Nem mellékesen az elmúlt negyedszázadban édesapám és a húgom is munkatársa volt a Harag György Társulatnak irodalmi titkári, illetve dramaturgi minőségben. Gyakorlatilag mindenevő vagyok, a drámától a kabaréig bármit szívesen megnézek, mert úgy vélem, az igazi élményt nem feltétlenül a műfaj, hanem a színészi alakítások, és a rendezés minősége adja. Különösen kedvelem az operett műfaját, kedvencem a Csárdáskirálynő, melynek slágereit többször éneklem, fütyölöm, vagy hallgatom az autóban. Napjainkban sok minden változik, folyamatos átalakuláson megy keresztül. A színház küldetése azonban – különösen itt, Szatmárnémetiben, kisebbségi magyar sorsban – ugyanaz maradt: őrizni és továbbadni kulturális értékeinket, anyanyelvünkön, szülőföldünkön. Ezért fontos, hogy a repertoárban magyar szerzők művei is szerepeljenek, illetve olyan színdarabok is műsorra kerüljenek, melyek erősítik nemzeti identitásunkat, megmaradásunkat”.

BESSENYEI GEDŐ ISTVÁN, a Harag György Társulat művészeti igazgatója

„Nehéz erre egyértelműen válaszolni, mert ez a fajta lelkesedés, a színház szeretete (szerelme) ebben a szakmában alap. És szakma alatt most nemcsak a művészek körét értem, hanem mindenkit, aki a színházhoz tartozik, beleértve a háttérszemélyzetet, sőt, bizonyos értelemben a nézőket is, akiket ugyanez a lelkesedés hajt vissza újra és újra hozzánk. Akik ma színházban dolgoznak, mind megfertőződtek valahogy ezzel a lelkesedéssel, ha nem így lenne, már rég valami egészen mással foglalkoznának. Értelmes ember ezért a pénzért és meg(nem)becsülésért a kisujját sem mozdítaná, mi azonban függők vagyunk. De hogy bennem ez honnan fakad, azt nehezen tudnám megmondani, hiszen rövid idő alatt természetes adottsággá (és egyben létszükségletté) válik. Ha mégis meg kellene jelölnöm a forrását, azt hiszem, olfaktív élményként határoznám meg: a színház illata az, ami már gyerekkoromban belém ivódott. Ez a tipikus illat egyedül az aktív, rendszeresen működő színházak sajátja. Hosszú évek alatt alakul ki és magában hordozza a jelmezek, díszletek, festékanyagok, parfümök, fogyókellékek illatát, a szilveszteri pezsgők párlatát, a port, amivé leszünk (illékony művészetünkkel együtt), a forgácsokat, apró szilánkokat, amelyek belőlünk, ruháinkból és tárgyainkból vétettek, és ami a legfontosabb: az alkotók és háttérdolgozók verejtékét, amit évtizedek alatt hullattak ezért a művészetért. Nem utolsósorban pedig a nézők bú- és örömkönnyeit. Mindez ott kering a színházak levegőjében, mint élő emléke megannyi elmúlt színházi találkozásnak. A szent helyeknek attól van illatuk, hogy múltjuk van. Ettől van illata a színháznak, épp úgy, mint a templomok levegőjének. Többször is volt ilyen, általában valamilyen csalódás miatt. Kisebb megtorpanásaim minden nap vannak. Aki gondolkodik, az szükségképpen kételkedik is, és szükségképpen magában, saját döntéseiben is kételkedik. Szerintem minden színházi ember naponta felteszi magának a kérdést, ha mély titokban és be nem vallottan is, hogy vajon jól döntött-e, amikor ezt a hivatást választotta. Van, aki megbánja és van aki nem, de a legtöbben szerintem arra jutunk (én legalábbis mindenképp erre jutottam), hogy valójában nem volt választásunk. Nem a szolgák választják urukat, hanem az úr választ szolgálót magának. Az úr ebben az értelemben a színház maga – mi pedig cifra szolgák. Ebből a tudatból fakad a művészi alázat. Feladata, küldetése nem a színháznak van, mint művészetnek, hanem az egyes művészeknek, irányzatoknak, iskoláknak. Azért is veszélyes erre a kérdésre affirmatív, kategorikus választ adni, mert azzal egyszersmind azt is meghatároznánk, hogy mi nem feladata vagy küldetése a színháznak, ezáltal óhatatlanul kiutasítanánk, valamit a színház világából. Ha azt válaszolom, hogy a színház feladata jobbá tenni a társadalmat, a köz ügyeit feldolgozni, akkor ezzel elfogadtam Brecht vagy Piscator színházát, még Shakespeare-t és a görögöket is, de Ionescot, Beckettet vagy Csehovot kevésbé. Ha viszont azt mondom, a színháznak az egyénre kell fókuszálnia, akkor kiutasítom belőle Grotowskit, Barbat, sőt, a görögöket is, amennyiben azok még az egyén felmutatásával is a közösségről beszélnek. Valójában mindez egyaránt hozzátartozik a színházművészethez. A színháznak elsődlegesen esztétikai funkciója van, amihez nem lehet általános érvénnyel egy konkrét feladatot, küldetést kötni. Valójában egy küldetése van: hogy a számos, nagyon különböző egyéni művészi küldetést és törekvést összefogja és felmutassa.

 Az oldalt összeállította: Kovács Eszter

(magyar-hirlap.ro)