Az első magyar történelmi festő: Madarász Viktor emlékezete

A 19. század nem csupán az ipari forradalom, hanem a romantika és a nemzeti ébredések kora is: a 190 évvel ezelőtt született Madarász Viktor a magyar történelmi témák első nagyformátumú festője volt.

A 19. század közepe-vége a historizmus virágkora az európai, s így a magyar festészetben. A történelem szinte kimeríthetetlen kincsesházat jelent a festők számára. Ha a nagy nemzetek a dicsőséges – vagy annak tűnő – történelmet fölhasználták az identitás megszilárdítására, akkor még inkább igaz ez a kis nemzetek esetében. Az alábbi írásban a romantikus történelmi festészet egyik nagy alakjára, az 1830. december 14-én született Madarász Viktorra emlékezünk. Mindig hű maradt a '48-assághoz, képei a magyar történelem tragikusan elbukó alakjainak (Zách Felícián, Hunyadi László, Zrínyi Ilona, kurucok, Dózsa-felkelők) állítottak emléket, életben tartva a hazafiságot az 1850-es évek önkényuralmi levegőjében.

A 19. század közepén kibontakozó romantikus történelmi festészet triászából (Madarász Viktor, Székely Bertalan, Benczúr Gyula) Madarász volt a legidősebb. Mielőtt azonban rögtön bemutatnánk életét és pályafutását, érdemes körülnézni a kor Európájában: hogyan is állt a történelmi festészet divatja. Elsőre ellentmondásnak tűnhet, hogy az ipari forradalom kibontakozásának idején, a gőzhajó, gőzmozdony és távíró korában a tömegek rajongtak a nagyszabású történelmi festményekért. Nem szabad azonban elfeledkezni két tényről: 

a 19. század nem csupán az ipari forradalom, a gépek és a tőke kora,

hanem a romantika elvágyódás-kultusza és a nemzeti ébredések kora is. 

A technológiai-műszaki fejlődés egyébként sem áll ellentétben a régi korok szeretetével és a romantika középkor-kultuszával. Általában úgy szokták fölfogni, hogy aki a technológiai, gazdasági vívmányok rajongója, az el akarja törölni a régit. A kettő azonban nem feltételezi egymást. Sőt! Éppen a 19. század mutat példát a „régi” meg az „új” kiegyensúlyozott együttélésére. A kastélyépíttető II. Lajos bajor király (1864-1886) egyszerre rajongott a német lovagvilágért, hősregékért, Wagner világáért és a modern technikai vívmányokért, s Jókai Mór, Victor Hugo, id. Alexandre Dumas művei tanúskodnak a technikai vívmányok iránti rajongásukról, amellett, hogy regényeik túlnyomórészt történelmi témájúak. 

A történetírás tálcán kínálta a témát a művészeknek éppúgy, mint az ideológusoknak. Angliában, Franciaországban és általában a nagy nemzeteknél a birodalmi nagyság, a grandeur és gloire érzülete hatotta át a közéletet, és a művészek is kiszolgálták a kor- és közhangulatot. A nagyság, a dicsőség és birodalmi hitvallás még az ekkoriban területi-politikai széttagoltságban élő németség festészetében és szobrászatában is visszaköszönt. 

Más érzületi forrásból táplálkozott a történelmi festészet a kontinens keleti felén,

ahol a régmúlt birodalmiságának az emléke ellensúlyozta a jelenbeli dicsőség és birodalmiság hiányát. Az angol, francia, orosz, még a német művészek is jelenbeli birodalomban gondolkoztak – a porosz, osztrák és orosz abroncsok közé fogott közép- és kelet-európaiak „egykorvolt” birodalomban. Ez mind a mai napig nagy érzületi különbség Nyugat-Európa (no és Oroszország) meg Közép-és Kelet-Európa kisnépei között. Megjegyzendő, elkanyarodva a festészettől: azóta a birodalmiság gyakran ironikus színezetet kapott, de napjainkban számos művészi téren – irodalomban, filmen – tetten érhető a fenti különbség. Az angolok mernek viccelődni a birodalmi tudattal, de már a franciákra mindmáig – bár régen nincs birodalmuk – kevésbé, Közép-és Kelet-Európa népeire pedig egyáltalán nem jellemző a birodalmi múlt ironikus szemlélete: számukra Mátyás, Nagy Kázmér, Szent Vencel birodalma a „történelmi aranykor”.

Madarász Viktor: Kuruc és labanc (1855)

Visszatérve a festészethez: a francia Paul Delaroche, a német Karl von Piloty, a lengyel Jan Matejko és az orosz Ilja Repin voltak a romantikus történelmi festészetnek legjelentősebb európai hírű alakjai.

Mint annyi minden más,

az európai és magyar művészet is szinkronba került a reformkorban.

1839-ben Pesti Műegylet néven megalakult az első művészetpártoló egyesület, amely 1840-ben kiállítást rendezett. A hazai festők a nyugati mesterek műhelyeiben tanulták el a nagyjelenetezés fortélyait. Delaroche volt Madarász Viktor mestere, Benczúr és Székely pedig a müncheni képzőművészeti akadémián, Piloty műhelyében tettek szert a nagy történelmi tablók készítésében való jártasságra. München több magyar festőgenerációt kinevelt, a historikus festészeten kívül Munkácsy Mihály és az impresszionista, később nagybányainak nevezett kör tagjai is megfordultak az „Isar-parti Athénban”. 

Vissza-visszatérő téma a nagy emberek tragikus sorsa. Erre példa Delaroche Jeanne D’Arc a tömlöcben című képe (a börtönjelenet számtalan festményen visszatér majd), amely Madarászt is megihlette: gondoljunk a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című képre. A nagy tömegeket mozgató csatajelenetek és egyéb események (a koronázások, királylátogatások képei) szintén divatosnak számítottak (pl. Jan Matejko: Báthory István Pszkov előtt, A grünwaldi csata). 

A romantikus történelmi festészet vonzódott a grandiózus jelenetekhez, a nagy tömegek ábrázolásához, a mozgás, a dinamizmus és érzelmek megjelenítéséhez. Míg a korábbi, biedermeier stílusú történelmi festmények érzelmes életképeket ábrázoltak, gyakran a családi élet vagy a magánszféra köréből, a romantikus történelmi festők a realizmus jegyében törekedtek a nagyjelenetekre és a múlt szempontjából releváns témák földolgozására.

Az érzelmes, szentimentális témákat fölváltotta a szenvedélyek ábrázolása.

Hogy miben hozott változást a romantika a történelmi festészet terén a biedermeierhez képest, ahhoz elég csak összehasonlítani Liezen-Mayer Sándor Mária Terézia egy szegény koldusasszony gyermekét szoptatja című vagy Kovács Mihály Mátyás király és a boroszlói polgármester leánya című képét Paul Delaroche Jeanne D’Arc a tömlöcben vagy Madarász Viktor Zrínyi Ilona vizsgálóbírái előtt című festményével. Az első kettő egy életkép egy naiv és egyszerű témáról, ami bájos, de ennyi az egész. A Jeanne D’Arc-ban vagy a Zrínyi Ilonában, vagy Matejko képein dráma van, emberi szenvedélyek (harag, gyűlölet, elszántság, csalódottság) a szereplők arcán, a nemzet (sőt, nemzetek, a régió) sorsa szempontjából nagyobb a tét, mint az, mi történik a boroszlói polgármester házában. 

Hunyadi László siratása (1859)

S lássuk hősünket! Madarász Viktor 1830. december 14-én született a felvidéki Csetnek faluban. Édesapja, Madarász András akár Jókai Fekete gyémántokja hősének, Berend Ivánnak lehetne modellje:

a gömöri vállalkozó-nemesember szívén viselte a magyar ipar fejlesztését,

és megalapította a vaskohászattal foglalkozó Csetnekvölgyi Concordia vállalkozást, amely a Pécs környéki szénvagyonra is kiterjesztette hatósugarát. Ebből a nemesi eredetű iparosfamíliából származott a magyar romantikus történelmi festészet úttörője (ismét példát láthatunk a modernitás és a tradíció, a gazdasági fejlődés és művészet együttélésére). 

A család iparpártoló tevékenységében az 1848-49-es forradalom és szabadságharc jelentett fordulatot. Viktor tizennyolc éves ifjoncként a kardot választotta a kalapács helyett: fölcsapott önkéntesnek a magyar alkotmányosság és szabadság zászlaja alá. A hadnagyi rangig vitte a honvédseregben. Ha összehasonlítjuk a róla készült portrét Benczúr vagy Székely arcképeivel, mintha egy kései kuruc és egy 19. század eleji kisnemes ötvözetét látnánk a polgári kézműves mesterek mellett. Fekete, göndör hajú, villogó fekete szemű, kackiás bajszú férfi volt, aki demonstratívan gyakran viselt mentét.

Ugyanazt a mentét hordta, amelyet a szabadságharc seregéből megőrzött.

Némi jogi tanulmányok mellett Madarász eljárogatott Pósa Gábor festőművészhez. Kiderült, hogy a fiatalembernek tehetsége van a részletgazdag arcképrajzolás iránt. Pósa meggyőzte, hogy nem elég Magyarországon tanulni: ha festő akar lenni, a legjobb intézetekben kell tanulnia. Madarász így elment Bécsbe – 48-asság ide vagy oda –, és végigjárta annak a Ferdinand Waldmüllernek az iskoláját, akinek keze alatt Borsos József és Zichy Mihály is tanulta a piktorkodást. Waldmüller a biedermeier korszak fogásaira tanította Madarászt. Ekkoriban készültek első történelmi képei, például a Kuruc és labanc, amelyet a korabeli aktuálpolitikára való tekintettel Életrajz Erdély múltjából címmel mertek kiállítani a Pesti Műegylet kiállításán. A képen fiatal kuruc haldoklik felesége karjában az oltár előtt, míg testvére császári katonákat hoz elfogására, nem törődve a templom szentségével. A politikai rivalizálással átszínezett testvérviszály romantikus téma volt Nyugaton is, ám a magyar közönség nem a 17. századi Erdélyre, hanem a nemrég levert szabadságharcra gondolt a családi tragédia láttán.

Zách Felicián (1858)

Madarász 1856-ban Delaroche műhelyében folytatta a tanulmányait. A francia festő nevéhez kötődnek olyan híres festmények, mint a Lady Jane Grey kivégzése, a Henry Guise herceg meggyilkolása, vagy a történelmi festészet kétségtelenül legperverzebb témájú alkotása, a Cromwell fölnyitja I. Károly király koporsóját. Madarász következetesen a magyar történelemből vette festményi témáit, s azon belül is a nagy tragikus bukások és a levert felkelések, szabadságküzdelmek álltak életművének középpontjában. Képei belső indíttatásból, nem csupán reprezentáció céljából születtek, s erősen „politizáltak”, amennyire azt festményekkel lehetett: a magyar függetlenség vörös fonalként húzódik végig az életművön. Sorra készültek képei: a Hunyadi László siratása, amely fény-árnyék játékával kiemelkedik a történelmi festmények sorából, a Zrínyi Ilona vizsgálóbírái előtt, a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, a Dobozi hitvese és a Dózsa népe.

A Hunyadi siratása című festmény nemzetközi hírű lett,

hiszen 1861-ben méltán elnyerte a párizsi Szalon nagydíját. 

Idővel Madarász egyre realistább stílusba tolódott el, erre példa a Bethlen Gábor tudósai körében és az Izabella királynő című festménye. Az 1870-es évektől Madarász helyzete nehezebbé vált. Párizsból hazatérve nem tudott visszailleszkedni a magyar viszonyok közé, sok kudarc érte, ezért a művészet helyett apja vállalkozását vezette. A Münchenben tanult Benczúr Gyula pályája kezdett fölívelni, beárnyékolva az övét, párhuzamosan azzal, ahogyan az „Isar-parti Athén” művészeti hírneve kezdte háttérbe szorítani Párizst. 

A művész üzlete csődbe ment. Idős korában újra visszatért a festészethez, ám ekkor már a Benczúr és Székely Bertalan munkássága által akadémikus formákba merevített romantikus történelmi festészet egyeduralmát az impresszionizmus (a nagybányai iskola) veszélyeztette. Az újítók szemében Madarász a meghaladni gondolt „régi” stílus reprezentánsa volt. Az idős mester nem talált vissza a művészeti életbe, 1917-ben majdnem elfeledve halt meg. 

Madarász volt az első a magyar történelmi festők sorában.

Tragédiája, hogy a korán jött siker mindössze másfél évtizedig tartott. Franciás stílusával nem tudott érvényesülni Magyarországon, miközben a müncheni iskola tanítványai learatták a történelmi festészet gyümölcseit. Amikor újra festeni kezdett, már a közönség egy része elfordult a történelmi festészettől. Sokan ekkor már úgy látták az akadémiai formákba merevedett történelmi romantikát, ahogyan a polgári radikálisokhoz közel álló Fülep Lajos művészettörténész, filozófus, kritikus, aki „Benczúr és az egész akadémiai pereputty” címen egy kalap alá vette a stílusirányzat mestereit. Gyakran a Horthy-kori „neobarokk” reprezentáció bűnét is utólagosan a historizmuson verik el. Madarászra azonban igazságtalan a vád. Mindig hű maradt a '48-assághoz, képei a magyar történelem tragikusan elbukó alakjainak (Zách Felícián, Hunyadi László, Zrínyi Ilona, kurucok, Dózsa-felkelők) állítottak emléket, életben tartva a hazafiságot az 1850-es évek önkényuralmi levegőjében. 

(mandiner.hu)