Az 1848–49-es szabadságharc hadisírjainak helyzete a Kárpát-medencében

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

Báró Jeszenák János kriptája Pozsonyban (forrás: muvelodes.net)

Az 1848–49-es szabadságharc a 19. század legnagyobb szabású hazai háborúja volt. Részt vett benne két nagyhatalom (Ausztria, Oroszország) hadereje mellett az 1848. május 16-tól folyamatosan szerveződő Magyar Honvédség. A három haderő mellett, figyelembe véve a magyar fél félreguláris és irreguláris erőit, valamint a magyarországi nemzetiségek (szerb, román, horvát, szlovák) népfelkelőit, akkor bátran megállapíthatjuk, hogy a harcokban résztvevők összlétszáma megközelíthette az egymillió főt.

Ugyanakkor az egyes hadviselő felek veszteségadatainak pontos megállapítása és egyben temetési helyének meghatározása számos nehézségbe ütközik. A problémát és annak lehetséges megoldását a magyar fél részéről korszak neves szakértője, Hermann Róbert így foglalta össze: „Az 1848–49. évi honvédség fennmaradt halotti anyakönyveit – egyetlen egy kivételével – az osztrák Hadilevéltár (Kriegsarchiv) őrzi, az ún. Militärmatriken (katonai anyakönyvek), illetve a Sterbprotokolle (halotti anyakönyvek) című gyűjteményben. Az előbbiben találhatók a budai Apostoli Tábori Helynökségnél központilag vezetett anyakönyvek, valamint a komáromi és péterváradi várőrségek halotti anyakönyvei. (4053., 4054., 4646., 4647., 4648.) Az utóbbiak között azon cs. kir. gyalog- és lovasezredek halotti anyakönyveit találjuk, amelyek részben vagy egészben 1848–49-ben a honvédsereg oldalán harcoltak. Az első lépés ezek lefotózása vagy beszkennelése lenne, ezt követhetné az adatok adatbázisba rendezése.

A Hadtörténelmi Levéltár 1848–1849- es gyűjteményében egyetlen halotti anyakönyv található, ennek adatait is rögzíteni kellene.

Mindezt ki kell egészíteni az eddigi feldolgozások, különösen Bona Gábor összesen hétkötetnyi tiszti adattárának adataival:

Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. Negyedik bővített kiadás. Miskolci Egyetemi Kiadó, Miskolc, 2015. I–II. k.

Bona Gábor: Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban. Budapest, 2008–2009. I–II. k.

Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban. I. kötet. A–Gy. Budapest, 1998.; II. kötet. H–Q. Budapest, 1998.; III. kötet. P–Zs. Budapest, 1999.

Kiegészítő kutatásokat kellene végezni az egyes csatahelyek közelében lévő települések halotti anyakönyveiben, hiszen ezek is tartalmaz(hat)nak név szerinti adatokat.

Ehhez járulhatna a Magyar Országos Levéltárban az 1848–49. évi minisztériumi levéltár, különösképpen a Hadügyminisztérium anyagának ilyen szempontú áttekintése.

Miután a szabadságharc leverését követően a megszálló hatalom kimondottan tiltotta és üldözte az elesett magyar katonák emlékének ápolását, a honvédsírok jelentős része mára már eltűnt vagy nem beazonosítható. Ugyanakkor a kortársak 1867 után emlékoszlopokkal vagy szobrokkal jelölték meg az egyes csatahelyeket. Ezek közül a trianoni határokon kívül lévő emlékművek jelentős részét az impériumváltást követően eltávolították vagy meg is semmisítették. Fontos lenne ezek dokumentálása is, amihez szükség lenne egyrészt az 1867 utáni sajtó (különösen a képes folyóiratok) áttekintésére, valamint a nagyobb közgyűjtemények képeslap-gyűjteményeinek átnézésre (ez pld. a Szerencsi Múzeum képeslapgyűjteménye esetében online elvégezhető).

Az így összeálló adatbázis folyamatosan bővíthető lenne, perspektivikusan bevonhatók a határon túli magyar hagyományőrző és kulturális szervezetek, egyesületek is. Ugyanígy érdemes lenne bevonni a Magyar Országos Levéltár vonatkozó anyagának referensét, már csak azért is, mert az anyag gyakorlatilag 100 százaléka mikrofilmen található, ami jelentősen nehezíti a kutatást. Szintén bevonható lenne Ráday Mihály, aki Katona Tamással közösen az 1980-as évek végétől több száz hazai és külföldi 1848–49-e emlékhelyet dokumentált.”

A kishegyesi csata emlékműve

Központi nyilvántartás az 1848–49- es hadisírokról, emlékhelyekről ismereteink szerint nem készült. A kiemelt személyiségek – köztük a katonákét is – síremlékeit, kriptáit, mauzóleumait a Nemzeti Örökség Intézete gondozza. Ezek többsége azonban nem a szabadságharc időszakában keletkezett. A régi Magyarországnak az utódállamokhoz került részein pedig több probléma merült fel. Egyrészt az 1918-tól bevonuló csapatok az emlékhelyek jelentős részét megsemmisítették. Másrészt – például Romániában – az 1848–49-es katonasírokat nem ismerik el hadisíroknak. A Szlovák Köztársaságban pedig ragaszkodnak a magyar fél számára elfogadhatatlan nézethez, hogy a mai Szlovákia területén született katonák – függetlenül a nemzetiségi hovatartozástól, vagy a szolgálatteljesítés helyétől – szlovákoknak tekintendők.

Fentebb már utaltunk Katona Tamás és Ráday Mihály tevékenységére. 1986. november elsejétől indult el az Unokáink sem fogják látni című műsor, amelyben Ráday Mihály körbejárta a magyarországi – főleg budapesti – temetőket. Ráday meghívta Katona Tamás történészt a következő adásba, amelyben felkérték a nézőket, hogy a lakhelyükön és környékén fellelhető sírokról küldjenek képeket. 1988. március 15-én megszületett Az 1848–49-diki magyar forradalom és szabadságharc emlékhelyei című műsor. Ráday és Katona bejárták Magyarországot, majd Csehszlovákiát, Romániát, Jugoszláviát, Ukrajnát és Ausztriát, majd a feltáró munkát kiterjesztették Nyugat-Európára, a Balkánra és a Közel-Keletre. Kétségtelen tény, hogy Ráday Mihály és Katona Tamás munkája elsősorban az emlékhelyekre irányult, de felkeresték a hadisírokat is, és ráirányították a közvélemény figyelmét az elhanyagolt állapotban lévő honvédsírokra. Az ő munkásságuk hiányában a korszakkal foglalkozó tudósok és szakemberek komoly lépéshátrányban lennének.

Ráday Mihály és Katona Tamás munkásságának összegzése időközben könyv formájában is megjelent, két kötetben, Csorba László szerkesztésében. (Katona Tamás – Ráday Mihály: Az 1848– 1849-es forradalom és szabadságharc emlékhelyei. I. Események és helyszínek. Budapest, 2013.; II. A száműzöttek nyomában. Budapest, 2016.)

Szintén nagyon fontosnak érzem a helytörténetírás eredményeit, még akkor is, ha ezek összefoglaló elemzése a mai napig sem történt meg. Ezek közül kiemelném a Görföl Jenő és Kovács László összeállításában megjelent Hol sírjaik domborulnak. Az 1848–49- es forradalom és szabadságharc a mai Szlovákia területén című kötetet. (Dunaszerdahely, 2003.) A kötet a régi Magyarország egy országrészének emlékhelyeit, sírjait mutatja be, a teljességre törekedve. A szerzők célkitűzésüket az alábbiak szerint fogalmazták meg: „Ebben a könyvben a mai Szlovákia területén található emlékek összegyűjtésére és bemutatására vállalkoztunk. A pozsonyi »törvényes« forradalom helyszíneit, szereplőinek emlékeit, a politikai események és személyek, a nagy csaták emlékműveit, valamint az ország temetőiben szétszórva található honvédsírokat ismerhetik meg a könyv lapjairól, fényképeiről. A könyv tárgyalja a mai Szlovákia területén zajló hadi eseményeket, s bemutatja a bukás után létrejövő honvédegyletek működését is.” Emellett kitérnek azokra az emlékhelyekre és honvédsírokra is, amelyek az idők folyamán valamilyen okból megsemmisültek, vagy megsemmisíttettek.

Az aradi Szabadság-szobor

Ha már Észak-Magyarországnál járunk, érdemes foglalkoznunk Északkelet-Magyarországgal is, amelyet ma Kárpátaljának neveznek. Bagu Balázs könyve, Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc Kárpátalján (Ungvár–Budapest, 2010) szintén úttörő vállalkozásnak tekinthető. Závodszky Géza történész a bevezetőjében kiemelte: „A munka szerkezetileg önálló része a kárpátaljai 1848/49-es emlékhelyek ismertetése és fényképes dokumentációja. Az emlékművek és történetük érdekes adalék a dualizmus éveinek eszmetörténetéhez, a cseh és a szovjet impérium politizálásához, de a kárpátaljai magyar kisebbség és a többség mai tudati állapotához is. Az emlékhelyek, sírhelyek fölkutatásában Bagu Balázsnak meghatározó érdemei vannak.” Emellett még Csatáry Györgynek, a neves kárpátaljai levéltáros-történésznek, a Múltunk írott ereklyéi. Tanulmányok, dokumentumok című művét kell megemlítenünk. (Ungvár–Budapest, 1995.)

Szintén nagyon jó munkának tartom a Hadobás Pál összeállításában megjelent Edelény környéki emlékek az 1848– 49-es szabadságharcról című kötetet (Edelény, 2014). Ebben a szerző az egykori Torna megye 22 községe területén tevékenykedő 97 személy életútját, sírját mutatják be.

Béres Katalin muzeológus szerkesztőként jegyzi A szabadságharc emlékei Zalában 1848–1849 című tanulmánykötetet. (Zalaegerszeg, 1999.) Érdemes idéznünk a bevezetőben említett célkitűzést, mivel ennek a hadisír gondozás számára is üzenete van: „1998-ban, az 1848–49- es forradalom és szabadságharc 150. évfordulójának első évében jelent meg A szabadságharc emlékei Zalában című könyvünk, amelynek immár második, javított, bővített kiadását tartja kezében az Olvasó! Első kiadásunkban a jubileumi évet megelőző időszak kutatási eredményeit összegeztük. Ám az elmúlt évben Zala megye és az ország tudományos műhelyeiben folyó munka gyümölcseként számos tudományos és ismeretterjesztő kiadvány, publikáció jelent meg a forradalom és szabadságharc zalai vonatkozásairól. Közgyűjteményeink raktárainak mélyéről újabb ’48-as relikviák kerültek elő, sőt szerény gyarapodásról is számot adhatunk, hiszen a Göcseji Múzeum gyűjteményébe került a közismert, de eddig magántulajdonban lévő festmény, egy ismeretlen, 19. századi festő, Gasparics Márk kivégzését ábrázoló műve. Az évforduló megmozgatta a helyi közösségeket is. Megyeszerte emlékműveket, emléktáblákat avattak a szabadságharc résztvevői nevének megörökítésére; városainkban a neves zalai szereplők, Csány László, Gyulai Gaál Miklós, Inkey Kázmér, Csillagh László emlékének megőrzésére születtek köztéri alkotások. A Zala Megyei Történelmi Emlékbizottság anyagi támogatása lehetővé tette, hogy a legrosszabb állapotban található honvédsírok megújuljanak, sőt a kutatások eredményeképpen újabb sírokat is felfedeztek. Mindezen újdonságok számbavétele tette szükségessé a 2. javított, bővített kiadás elkészítését, mindenekelőtt a bibliográfia, valamint az emlékművek és honvédsírok adattárának kiegészítését, amellyel továbbra is a forradalom és szabadságharc zalai eseményei iránt érdeklődő közvélemény, elsősorban a pedagógusok és diákok tájékozódását szeretnénk segíteni.”

Hangodi László tapolcai múzeumvezető a Tapolca és környéke 1848/49-ben I. című munkájának VII. fejezetében a környék 1848–49-es emlékhelyeivel foglalkozik. A városban található ugyanis Miltényi József huszárkapitány sírja, emellett megkezdték a régió honvéd- és nemzetőr sírjainak regisztrálását.

Tolna megyében K. Németh András középkorász régész mintegy 65 honvédsírt kutatott fel, az eredményt külön kötetben publikálta. A szerző huszonnégy Tolna megyei településen, elsősorban Pakson, Dunaföldváron, és az egykori járási székhelyeken nyugvó 1848-as honvédek, tisztek sírját gyűjtötte össze szabadidejében. Forrásul a helytörténeti irodalom, a korabeli Tolna megyei sajtó szolgált, de egyéni útjai során is rátalált több honvédsírra. A sírok azonosításában segítette, hogy a Tolna megyei levéltár a szabadságharc 150. évfordulójára forráskiadványban közzétette a megyei honvédlajstromokat.

A zalatnai honvédek emlékműve

Külön figyelmet érdemel H. Szabó Lajos helytörténész Negyvennyolcas Emlékművek, Honvédsírok Veszprém megyébencímű kötete. A könyv ajánlójában az alábbiakat olvashatjuk: „A könyv célja világos; a Veszprém megyei jövő sivár lenne a benne rejlő tudnivalók tárgyi és hazafiúi ismerete nélkül. Köszönöm H. Szabó Lajosnak fáradhatatlanságát és kitartását az anyag összegyűjtésében és kiadásában. Tudom, hogy mindenki, aki forgatja e lapokat, örömét leli benne. Fontos azért, hogy örömét megossza majd szeretteivel, mert ez a könyv akkor tudja küldetését betölteni, ha minél többen olvassák. Tegyünk érte!”

A főváros és környéki honvédsírok feldolgozása terén még sok tennivalónk akad, pedig szinte az összes köztemetőben található ’48-as honvédsír. Nehezíti a munkát, hogy időközben több olyan temetőt felszámoltak, amelyben honvédek nyugszanak. Az utóbbi temetők teljes körű felmérésével még adós a történettudomány, a rekonstrukció érdekében elsősorban levéltári kutatásokra lenne szükség.

A szolnoki megyei könyvtár szintén összegyűjtötte a törvényhatóság területén lévő szabadságharcos emlékeket. Világhálós adattárjuk Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc Jász-Nagykun-Szolnok megyére vonatkozó dokumentumai a Verseghy Ferenc Könyvtárban címen jelent meg. Az emlékhelyek, emlékművek listája az alábbi linken érhető el: http://1848.vfmk.hu/emlekhelyek.html.

Szabolcs megye vonatkozásában a Bene János (szerk.) Szabolcsi honvédek aranykönyve 1848–1849 (A Jósa András Múzeum Kiadványai 69., sorozatszerkesztő Bene János. Nyíregyháza, 2013. 278 o.) című kötet szolgáltat adatokat a honvédsírokról. Kemény Krisztián recenzens szerint: a kötetben „az adattáblázatok monotonikus sorát helységenként az adott falu/város kiemelkedő katonai személyiségeinek képe és rövid életrajza, illetve az ottani ’48-as honvédemlékművek, valamint honvédsírok képei teszik könnyebben »fogyaszthatóvá«. A számos színes képpel, grafikával díszített, kiváló minőségű kiadványt forrás- és irodalomjegyzék, illetve helységnévmutató zárja.”

A határon túli kezdeményezések közül nagyon fontosnak tartom Demeter Lajos sepsiszentgyörgyi helytörténésznek A hazáért „a patakokat a mi vérünk festette pirosra”. Sepsiszentgyörgy, Kilyén és Szotyor területén nyugvó 1848/49es szabadságharcosok című, a Charta Kiadó gondozásában 2001-bn megjelent munkáját. A kötet teljes körű kimutatást ad a Sepsiszentgyörgy környéki honvédsírokról, ismertetve a benne nyugvók életrajzát is. Csak sajnálattal tudjuk megjegyezni, hogy az egykori Székelyföld többi régiójáról nem született hasonló feldolgozás.

Az erdélyi és partiumi temetőkben található ’48-as honvédsírok sorsa nem biztosított, számos már felszámolásra került. Ugyanakkor vannak szép kezdeményezések is. A háromszéki Bibarcfalva református temetőjében található Borbáth László kapitány és szabadcsapatvezér sírja. Az utóbbi felújítását Demeter László történész, Erdővidék Múzeuma igazgatója kezdeményezte 2009-ben, fáradozásait siker koronázta. Ezt megelőzően Demeter megírta szülőföldjének szabadságharc alatti történetét, amelyben bemutatta a régió korszakhoz köthető emlékeit és honvédsírjait, munkája címe: Erdővidék a szabadságharcban 1848–1849 (Kolozsvár, 1998).

Az erdélyi unitárius egyház gondozásában és Gaál György szerkesztésében jelent meg Kolozsváron az országrész unitárius vallást követő honvédjeinek és nevezetes személyiségeinek emléket állító kötet. A szent szabadság oltalmában. Erdélyi unitáriusok 1848-49-ben (Kolozsvár, 2000) című könyvben megtalálható a neves unitárius vallású honvédtisztek sírjainak felsorolása is.

A Tordán és környékén lévő honvédsírokat a helyi Jósika Miklós Elméleti Líceum diákjai vették gondozásba Jozan Erzsébet történelemtanár vezetésével. Hasonló erőfeszítések történtek a kolozsvári Házsongárdi temetőben lévő, mintegy 20 honvédsír rendbetételére is.

Háromszéken, ahol közel száznyolcvan 1848-49-es emlékhely, honvédsír található, 2019-ben, a 170. évfordulón kezdődött meg a rendbetételük. A sajtótudósítás szerint: „Minden háromszéki településen vannak honvédsírok, ám egyre nehezebb ezek felkutatása, hiszen a fiatal pedagógusok, lelkészek már nem minden esetben ismerik, tartják számon ezeket az emlékhelyeket.” (Székelyhon, 2019. március 22.)” A világhálós portál szerint az egyesület tagjai az elmúlt öt évben 25 honvédsírt hoztak rendbe, emellett megkezdték újabb 30 darabnak a felmérését és restaurálásra való előkészítését. Munkájukat Kovászna Megye Tanácsa is támogatta.

Az 1897-ben állított 1848–49-es emlékmű a Nyerges-tetőn

2000-ben jelent meg A szabadságharc zászlaja alatt. Az 1848–1849-es forradalom Partiumban és a Bánságban című kötet (Nagyvárad, 2000). A sajtó alá rendezésben fontos szerepet játszott a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség. A kötet végén kimutatást találunk a régióban lévő honvédsírokról.

A partiumi feldolgozások sorában még a Kónya László szerkesztette Szatmáriak az 1848–49-es szabadságharcban című kötetre kívánunk utalni, amely felsorolja a törvényhatóság területén lévő honvédsírokat. (Szatmárnémeti, 1999.)

Rövid felsorolásunk nem teljes, hiszen időközönként rendszeresen jelennek meg újabb feldolgozások, de képet kívántunk adni az érdeklődő közönség számára a kutatások jelen állapotáról. Reméljük, hogy a közeljövőben számos helytörténész, társadalmi szervezet fog még csatlakozni e nemes munkához, hiszen nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy a 24. órában vagyunk!

Természetesen a fenti feldolgozásokban bemutatott sírok többsége nem klasszikus értelemben vett hadisír, hiszen zömmel a dualizmus korában elhunyt honvédek nyugszanak benne. Ápolásuk és az adatok feldolgozása azonban ettől függetlenül nagyon fontos, mivel pótolhatatlan forrásbázisai a magyar katonai hagyományok ápolásának. E téren a Honvédelmi Minisztérium hadisír gondozásért felelős szerveinek is számos tennivalója akad. Elég arra utalnunk, hogy a mai Magyarország területén található hadisírok – köztük az 1848–49-es szabadságharchoz köthetők – jegyzékét a Honvédelmi Minisztérium a Belügyminisztérium útján az illetékes önkormányzatoktól bekérte, ezek összegzése és publikálása azonban még nem történt meg.

(muvelodes.net)