„A szenvedés is a nemzeti örökség egy formája”

„Ha ti kitartotok tanításom mellett, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz titeket.” (János 8:31–33)

Írásunk jeligéjét nem mi választottuk, hanem egy megrázó, rettentő korszakot idéző, szenvedésektől terhes, súlyos időkre emlékeztető könyv* szerzői. Benne a történelem golgotás léttörténeteiből kiragadott, de tőlünk csupán karnyújtásnyira lévő, alig hat évet felölelő időkeretbe foglalt szenvedéstörténet ölt testet, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az igazság föltárása, megismerése hozzásegít, szabaddá tesz bennünket, hogy méltó módon emlékezzünk és emlékeztessünk a poklok poklára, arra, amivé a máramarosszigeti börtönt a kommunista diktatúra tette.

Az 1896–1897-es években épült fegyintézet egy volt a sok közül: a köztörvényes bűnözők elszigetelését, a társadalom nyugalmának, békéjének megóvását szolgálta.

Ha az marad, manapság senki sem beszélne, senki sem tudna róla. De 1945 után bekövetkezett Románia történetének leggyászosabb korszaka, amelyben az 1947 és 1955 között a politikai okokból, koncepciós perek vagy csupán belügyminisztériumi rendelkezések áldozatainak lett „elkülönítő és elszigetelő” helye, „sajátságos fegyházintézete”, az ide hurcoltak kálváriája: miniszterelnökök, történelmi pártok elnökei, a Román Nemzeti Bank kormányzói, volt miniszterek és államtitkárok, történelmi egyházak főpapjai és papjai, a beszolgáltatásokkal és a kollektivizálással szembehelyezkedők, a diktatúrával szembehelyezkedő értelmiség… lett „lakója” az itteni celláknak, közülük sokan itt lelték halálukat, földi maradványaik ma is ismeretlen sírokban nyugszanak.

Az itt szenvedők túlélői a kegyetlen bánásmódon túlmenően, szenvedésük stációi közül hármat emeltek ki: „éhség, hideg és elzártság” volt az, ami minden kínt felülírt. A betegségben szenvedőkre adott orvosi válasz: „A gyógyszerek hasztalanok, hagyjuk, a természet hadd dolgozzék.” A természet? Mily álságos vélekedés! Ez okozta a nagyarányú halandóságot: „1950 májusa és 1955 júliusa közötti időszakban megközelítőleg 200 személyiség közül 53, azaz több mint a negyede meghalt”.

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Ana Blandiana utal arra, miszerint „a szenvedés is a nemzeti örökség egy formája”, amiről megfeledkeznünk nem szabad. Az emlékmúzeum megalkotóit kettős szándék vezérelte: „…a kommunista elnyomásnak szentelt múzeum létrehozásának ötlete az áldozatok szempontjából nemcsak egy titkos törvényekkel és okkult létesítményekkel rendelkező társadalom működési mechanizmusainak feltárása céljából született meg, hanem inkább az új generációk számára, a múlt felfedezése által, a jelen maradványainak felismeréséért jött létre.

A kollektív emlékezet rekonstrukciója számunkra nemcsak a múlt egy feltárási eszköze volt, hanem a megértésé és a jövő alakításáé.”

Romulus Rusan tanulmánya megrendítő és bőséges adattárra alapozva vezet végig bennünket a szenvedés stációin. Alapvetése: „a kommunizmus (…) nem volt más, mint az elnyomás”, amely, szovjet mintára, „bevezette a testi és szellemi gyilkosságot, mint saját életben maradásának taktikai eszközét”. Kíméletlen, egyenlőtlen harc volt a társadalomra rátenyerelő hatalom és az általa ellenségnek minősített, tehetetlen és kiszolgáltatott társadalmi rétegek, személyek között, a pribék és az áldozat között.

És sorra jöttek/kerültek „a háborús bűnösök és az ország katasztrófájának felelősei”, „a fasizmussal vádolt történelmi pártok, katonák, tisztségviselők”, „az imperializmus javára kémkedők”, „az ellenzéki pártok tagjai, szimpatizánsai”, „gazdasági bűnelkövetők, szabotőrök”, „történelmi egyházak papjai”, „az egészségtelen szociális származásúak”.

Megtorlandó véteknek számított „a munkásosztály elleni tevékenység”, „a feljelentés elmulasztása”… A hatalom megfogalmazta „bűnlajstrom” sora hosszú, nagyon hosszú volt, a terror áldozati tízezres nagyságrendben kerültek börtönbe, kényszermunkatáborba, ítélettel vagy anélkül. És nem volt elég az éhség, a hideg, az elszigeteltség! Mindennapos volt a megalázás, a kínzás, a verés. Széles rendet vágott, aratott a halál. Csupán Máramarosszigeten névtelen sírban nyugvók százai közt négy püspök miniszterelnökök, miniszterek, államtitkárok, tudósok, a szellemi élet jelesei „gyarapítják” a kommunista rendszer mártírjainak táborát.

És Máramarossziget korántsem maradt a szenvedés „szigete”! A sorba oda kívánkoznak a börtönhálózat többi gyászos emlékű helyei: Nagyenyed, Szamosújvár, Piteşti, Râmnicu Sărat, a Duna–Fekete-tenger-csatorna… A szenvedés krónikájának része volt a kitelepítettek tízezreinek sorsa, az otthonaikból elüldözöttek, „kötelező lakhelyre” hurcoltak ezrei. Újabb és újabb terrorhullámok voltak hivatottak a leszámolásra, a megfélemlítésre. A hatalomnak azonban meg kellett tapasztalnia, hogy a társadalom mélyén tovább élt a szabadságvágy. A tiltakozások lángja lobbant fel a Zsil-völgyi bányászok 1977-es, a brassói munkásság 1987-es megmozdulásában, a másként gondolkodók mind bátrabb megnyilatkozásaiban. És eljött a leszámolás órája is: 1989.

A máramarosszigeti börtön ma „60 teremből álló múzeum a kommunizmussal szembeni ellenállás áldozatainak emlékére szentelt emlékközpont, (…) ahol a látogató megkapja a szükséges adatokat annak érdekében, hogy megértse ezen történelmi időszak összetettségét és drámaiságát, az 50 évig tartó kommunista rendszerbeli Romániában és a többi kelet-európai államion belül”. És nemcsak a tárgyi bizonyítékok képében, hanem a zord falak sugallta, testet/lelket sorvasztó kisugárzásba.

Az ide látogatók – kutatók vagy turisták – szemléletes, érzékletes képet kapnak egy embertelen, elnyomó rendszer természetrajzáról. A tematikus termek – térképek terme, a piteşti jelenség, a püspökök terme, a magyarországi ’56-os forradalom, nők a börtönben, emlékező és imahely, börtönök Romániája… – egy időben lokális és országos jellegűek, szemléletes, megrázó vizuális dokumentumai annak a kornak, amelynek korifeusai nem átallották azt a világ legtökéletesebb rendszerének nevezni.

Máramarossziget gyönyörű természeti környezetben fekvő, gazdag történelmi és szellemi múlttal rendelkező város, különböző nyelvű népek és kultúrák találkozó helye. A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatai Emlékközpontjának létrejötte a várost nemzetközi viszonylatban is ismertté tette, amely az Elie Wiesel-házzal szentesíti „a két, XX. századot megbélyegző totalitarizmust – az emberiség történetében előzmény nélküli bűncselekményekért felelős fasizmust és kommunizmust”.

A dokumentumkötet fotóanyaga a szövegekkel összhangban, azt kiegészítve és gazdagítva, a vizuális látvány eszközével segíti a múlt megismerésére törekvőket. A nagybányai Pinter Visual könyvterve, a budapesti Prime Rate nyomda igényes munkája alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy a Electro Sistem 2019-es albuma méltó folytatása legyen az eddigieknek.

*Az emlékezés mint igazságszolgáltatás – A Máramarosszigeti Emlékközpont, a romániai kommunista megtorlás története. A kiadvány támogatója: Electro Sistem; Felelős kiadó: Blaskó István, Nagybánya, 2019

(az írás a Művelődés folyóirat 2020. februári lapszámában jelent meg)