A magyar kultúra születéséről − Szerb Antal emlékére

„A magyar irodalom nem az ős nyelvből, ős heroizmusból, ős spontaneitásból ered, mint a germán népeké, hanem a civilizáció legkésőbbi, féltve őrzött, büszkeséges hajtása.” Részlet Szerb Antal Magyar irodalomtörténetéből. Szerb Antalt ma hetven éve verték agyon nyilas keretlegények munkaszolgálat közben.

Folklór, totemállat és népmese még nem tartoznak a szellem történetéhez, még nem kifejeződései a nép eidoszának. Ezek még mind szellemen inneni formák éppúgy, mint azok a primitív látásmódok, melyek a nyelv történetében maradtak ránk. A szellem birodalma a világos tudat. Története ott kezdődik, ahol először fejezi ki magát tudatosan.

A magyar kultúra születése egybeesik a kereszténység felvételével. Szent István nagy tette teremtette meg Magyarországon mindazokat a feltételeket, amelyek a kulturális élethez szükségesek. A kereszténység adott az országnak egy társadalmi osztályt, az egyházi rendet, mélynek hivatása az lett, hogy a kulturális javakat, hosszú ideig egymaga ápolja. A kereszténység hozta be az országba az írást-olvasást, bár az ősmagyarnak is volt írása, a rovás-írás, de amennyire tudomással bírunk róla, ez nem szolgált szövegek rögzítésére. Csak a kereszténység teremtette meg nálunk a jelentős szavaknak, rögzített szövegeknek (szentírás, liturgia) azt a mágikus borzongással határos tiszteletét, ami az irodalom alapja. És a kereszténység hozott először az országba olyan szellemi tartalmat, ami szövegszerű rögzítésbe, irodalomba kívánkozott.

A magyar szellemi élet születése egy nap történt megkereszteltetésével. A magyar kultúra eredendően keresztény kultúra, mint az Egyház legidősebb leányáé, a franciáé, és nem „megtért” kultúra, mint a germán népeké. Ezért visszás és komikus minálunk minden olyan törekvés, mely német mintára kultúránk kiteljesedését kereszténység előtti, nem látható ősutakon keresi.

A kereszténység a magyarság számára mindenekelőtt metafizikai tartalmat jelent. Feleletet azokra a végső nagy kérdésekre, melyek bizonyára az ősmagyarok lelkében is felmerültek, ha nem is kérdés, hanem mindjárt felelet formájában, mint a többi primitív népnél. A kereszténység azonkívül erkölcstant adott, szabályozta minden részletre kiterjedően, hogyan kell élnie az embernek az életét. Ez az életirányítás valószínűleg minden pontban ellenkezett a primitív magyarság természetével. Nálunk azonban nem maradt emléke, hogyan próbált a szellem középutat találni az össze nem egyeztethető ideálok között, mint amilyen a németek Heliandja, melyben Krisztus félig mint az evangéliumok Krisztusa és félig mint germán hűbéres fejedelem jelenik meg. De bizonyos, hogy a küzdelem Magyarországon is keserves és bénító volt.

A kalandozás hősi századait a befelé való hősiesség összeszorított ajkú századai követték. És mikor megszólalt a magyar hang, a küzdelem már véget ért, a keresztény erkölcs győzött, és a magyar civilizált nép lett. A magyar szellem eredendően civilizatorikus termék, a megfékezett indulatok, a diadalra jutott tudat hozta létre. A magyar irodalom nem az ős nyelvből, ős heroizmusból, ős spontaneitásból ered, mint a germán népeké, hanem a civilizáció legkésőbbi, féltve őrzött, büszkeséges hajtása.

*

Részlet Szerb Antal Magyar irodalomtörténetéből.

Szerb Antalt, a zsidó származású, ám gyermekkorában katolizált irodalmárt (keresztapja Prohászka Ottokár volt) ma hetven éve, 1945. január 27-én verték agyon nyilas keretlegények munkaszolgálat közben.

mandiner.hu