50 éve hunyt el Tersánszky Józsi Jenő

Olvassunk együtt tersánszkyul, a Nagybányán született író halálának 50. évfordulóján.

Tersánszky Józsi Jenő: A félbolond - részletek

…

...a teremtés a félbolondokban szüli meg legkedvesebb gyermekeit! Ezek a fejlődésének előörsei. Akármilyen furán hangzik, ők a teremtés sikere! [...] A kísérleti ember az örök szükséglet a teremtésben. Ő a félbolond, ha nincs helyén, vagy a lángelme, ha helyére kerül.

…

Ez a regény egy nyarat ragad ki a festőiskola közel félszázadából. Azt a nyarat, amelyikben még a festőiskola, hogy úgy mondjam, a saját levében főtt. A következő már meghozta a komoly, hivatalos érdeklődést az iskola iránt, az összes díszbeszédekkel és díszebédekkel és díszcsődületekkel, amitől ugyan egyetlen festmény nem lett jobb, legfeljebb a művészek jobb modoruk, jobban vasalt nadrágjuk, jobb összeköttetéseik szerint kezdtek kiválogatódni a hivatalos elismerés számára, semmint tehetségük szerint.

….

Mi lesz ebben a festőiskolában velem? Csupa fölényes kaján szem figyelme tapad mindjárt rám!… Szörnyű!

Attila már kiröhögött a vonaton, amikor a festőiskolába való beiratkozásról, esetleg fölvételiről érdeklődtem tőle. Hogy gondolom én azt egy „szabad iskolában”? A tanárok itt nullák. Be sem kell mutatkozni nekik. Örülnek, ha valaki fölkéri őket korrigálni!

Így pökhendiskedett nekem Attila az iskolai állapotokról. Aztán megtudtam tőle ehhez, hogy egyetlenegy kötelező az iskolában, a modell-díj! Ez havi öt korona! Nem kibírhatatlan összeg. De akadnak, akik ezt sem tudják leszúrni. Az iskolában van egy felügyelő, németesen: obman. Ez gyűjti össze a modellpénzt.

84

Szerettem volna Attilához egy-két kérdést intézni, mégis hogyan fog mindjárt lezajlani jelentkezésem?… Kicsoda most az az obman?

– Bízza rám! – torkolt le.

Hát mit tegyek?… Nekivágtam vele a tó melletti hegyoldal sűrű, bokros erdőjének. Gyalogutak kapaszkodtak a fák közt, vízmosások szélén, mint egy szabályos vadonban. Volt rendes, macskakővel kövezett útja is a túloldalon az iskolának. De hát Attila itt vitt föl.

Egy hatalmas, pajtaszerű alkotmányhoz értünk végre. Eredetileg tényleg szénatartó volt ez az alkotmány. Csak bedeszkázták és beablakozták az első iskolák céljaira. Mellette egy másik, nyári, nyitott sporttribünszerű építményben nyüzsgött most az iskola. Itt ültek a modellek. Köröttük állványok előtt dolgoztak a festők.

Csuszkó, Dávidovits, Baboss, Elza, Ildikó már ott működtek. Rám se néztek. Vagy éppen egy biccentéssel üdvözöltek. Csöndben folyt a munka.

A csoportjuk között állott éppen Réti István lengeteg, hosszú alakja. Dávidovitsot figyelte. De Csuszkó is láthatólag, minden vad lángészi modorát föladva, teljes tisztelettel hajbókolt Dávidovitscsal együtt Réti mester magyarázataira.

Üm! Helyzetszerűen jutott eszembe, hogy nem olyan fekete az ördög, amilyennek festik!

Attila megérkeztünkkor szintén óriásit lendített széles kalapján Réti mester felé. De a továbbiakig nem törődött aztán csak velem. A munkálkodás csöndjében suttogva, sőt sziszegve utasított:

– Ott egy üres stafeláj! Elfoglalhatja és kezdhet is rajzolni. Én is dolgozom azon! – mutatott egy másik állványra.

– De az obmannak a modellpénzt? – susogtam vissza aggodalmasan.

– Hoci az öt koronát! – tartotta markát elém Attila. – Majd én elintézem!

Odaadtam a pénzt. Attila egyszerűen zsebre vágta, és az állványára rakta fakeretét, hogy dolgozni kezdjen.

Az egyik modell egy Toma nevű, rongyos, öreg csavargó volt. Magas széken ült, fejnek. Másik helyen állt egy akt. Olajbarna bőrű cigánynő. Valaha eszményien szép arc és termet lehetett. A sok szülés és züllés sem tudta meglottyasztani dús, almaszerű kebleit és hasát. A hízás zsírpárnái torzították el inkább idomait. Hátratett kézzel állott.

Én az aktot, Attila a fejét kezdte meg szénrajznak.

Nekifeküdtem teljes szívből a munkának. Már föl is vázoltam az aktot, amikor Attila még csak nézegette-nézegette-nézegette egyre a fejét. Elővett zsebéből egy kartonból négyszögűre vágott keretecskét és azon keresztül, hunyorított szemmel nézte a fejét. Aztán lehajolt és a lába közül tótágasos pofával is megnézte a fejét:

– Fény-fény… nem szeretem, itt az orrán végig… Plasztikusnak akarom… De honnan? Hüm! Hüm!

Öt lépésre, háttal dolgoztam tőle. Mégis hallottam ezt a magánbeszédet és fordultam egyre hátra Attilára. Ő nem hagyta abba. Nagyképűen forgatta, csóválta fejét és fontoskodva állványát ide és tova, a modelltől el, vissza, jobbra, balra. De nem törődött vele senki!

Szomszédom, egy kisded, majdnem fehérszőke növendék, fintort vágott rám és pukkadósra fújta föl képét, ahogy Attilára utalt a szemével:

86

– Ő és maga együtt jött most? – kérdezte halkan szlávos hangsúllyal törve a magyart.

– Igen! – bólintottam meglepetten. – Vele jöttem.

– Hát maga kéne tanácsolja őneki, a Bimnek, hogy ő hozza ide magával fényképezőgépet és fekete kendőt, letakarni a buta fejét… és kakk!… Leveszi a modellt, az jobb és biztos, mint ő fogja csinálni egy rossz rajzot… Ez csak feltűnésre viszket… ahol van mindenfelé neki!… Ronda alak!… Maga itt volt a tavaly is? Nem?

– Nem! – ráztam fejem. – Először vagyok itt!

– Na gyúrja! Nem háborgatok! – buzdított új, ismeretlen ismerősöm. És dolgozni kezdett ő is.

…

Így kerekedtem föl Nagybánya városának a szívébe legelőször.

Eljöttünk ezúttal a Liget mellett és ki az országútra. Még mindig csupa virág, csupa terebélyfák zöldje között. Így értünk a Zazar fahídjához.

Az innenső hídfőnél egy cirádás, tornyocskás épület tetején forgott a szélkelep az égtájak DKÉN betűivel. Attila rámutat:

– Na, mi ez?

– Dél, Kelet, Észak, Nyugat! Nem?

– Nem! Doktor Kádár És Neje! – röhög Attila: – A nagybányaiak, figyelje csak majd meg, az égvilágon mindenből viccet csinálnak. Ilyen kedélyű emberek nincsenek sehol a világon. Szólítson meg itt akárkit és kezdjen neki a leghülyébb viccbe, akkor rögtön benne van ő is, és az ingét levettetheti vele…

A híd közepén megállottunk. Kelet felé, ahonnan a Zazar folyt, a rikító sárga köves medrének közvetlen szélén malomárok húzódott és látni lehetett gyönyörű, ősi tömörségében, fehéren lángolva, teljes épségben az egykori pénzverde építményét a várfallal és kerek, zö

95

mök bástyájával. Az ég alján a lila bércek és az előtérben, a folyó másik oldalán, sötét, mérgeszöld lombtenger. Ezt elöntötte a kora délutáni nap. És valami felséges színtobzódással kápráztatta el a szemet az egész… Attila éppen úgy, mint ahogy egy uralkodó mutat országára az idegennek, kilendítette hosszú karját:

– Ide nézzen, jó apukám! Áll még a kis lábán? Nem ájult el?

– Nem túlzott! Ez elbűvölő! – hallattam szinte a meghatottság szavát.

Attila közben elővette négyszögű kartonpapír nézőkéjét. A tájra állította be. Külön hunyorított, hogy jobban átnézze. Végül megint úgy, mint a festőiskolában a modellre, hirtelen hátulját fordította a gyönyörű tájnak és a lába között nézett ki rá, tótágasos pofával.

A hídon szekéren, gyalog elég tömeg ember közlekedett a hetivásárra való tekintettel. Attila egyenesen kereste, hogy szembetűnjék nekem szánt magyarázatával… Énnekem pedig már ez is kínos volt. Hát még most, ez a fordított kukucskálás!… A hideg kilelt, hogy hirtelen egy lassan döcögő szekérről hangos röhögést hallottam… A hetivásárból távozó derék, egyszerű falusiak nem voltak hozzászokva, a nagybányai bennszülöttek módjára, a festők furcsaságaihoz… Szívből röhögtek Attilán… Én pedig, hogy legalább enyhítsek a saját helyzetemen, szintén röhintettem egyet velük.

Hát erre Attila vad sértődöttséggel egyenesedik föl és kéri számon tőlem:

– Mit picsog, ha szabad érdeklődnöm, kedves Pulyám? Maga ott tart szellemileg, ahol a buta parasztok, hogy velük egyesíti a röhejét?

– Na nézze! Ilyen mutatványokra, mint amiket maga végez itten pálám et publice, csuda, hogy krajcárt is nem löknek nekünk a röhögés után.

– Akkor is rajtam röhögnek! Énnekem tehetnek egy szívességet, ide a hátsó felemre!… Maga mit érzékenykedik és törődik a csőcselékkel? Magát nem röhögték!

– Nem! – feleltem. – Rajtam csak csodálkoztak, hogy nem kapom le a kalapomat és tartom körül adományokért, miután magához tartozom.

Attila magánkívül lett a dühtől:

– Most ide hallgasson, maga szép úrifiú! Hogy én itt lehajolok és

úgy nézek meg egy tájat, ezt azért teszem, mert el akarok fogni egy bizonyos világítási helyzetet… hogy majd azt föl tudjam rakni színben a képemre, ha majd kijövök ide a hídra festeni. Ha méltóztatna, maga csecsemő, aki az ürülékében pacskol, megérteni azt, hogy színben nem mindegy, ha borús, vagy párás, vagy ködös, vagy napsütéses időben kapok el egy tájat és ezt legjobban nem hunyorítva, hanem így leshetem el és ezt nem én találtam ki, mit szólna hozzá?

– Azt, hogy ne rángassa itt a vállamat, hogy újra közfeltűnés tárgyai legyünk, hanem közölje velem egy szép, egyszerű, bővített mondatban! – feleltem.

– Nos! – ordította képembe Attila egy öntözőnyi prücköléssel együtt. – Ferenczy Károly, az öreg! Ő jött rá erre! Legyen nekem annyi koronám, ahányszor őt hátulról így kukkra hajolva láttam tájat nézni.

Nem tudom, mi lelt? Olyan ellenállhatatlan nevetési rohamot kaptam annak elképzelésénél, hogy a legnagyobb és legkomolyabb mestert Attila a kukktartásban figyeli!… Kiszakítottam magam ráncigálásából és sietni, majd futni kezdtem előre a hídon, a piac felé… Attila utánam dühöngően magyarázva, szidalmazva butaságomat és konokságomat és úri nevelésemet, amivel szolgabírónak menjek, ne festőnek!…

…

 

Tersánszky Józsi Jenő: Igaz regény - részletek

…

Házunk Nagybánya városának Zárt utcájában volt. Az utcát azért nevezték így, mert ott volt a hajdani várkapu. A régi várárok, immár malomárokká szelídülve, ott folyt el, nem valami jó illatúan, a házunk hátsó ablakai és a kertünk alatt. A házunknak rácskerítése volt az utcára. Oszlopos, futókás tornác fogta körül, és virágoskert volt előtte, rezeda, árvácska, georgina, tűzliliom ágyásokkal. Egy nagy, nyitott fásszín, hozzáépítve a házhoz, szintén kiszolgált az utcára. Ezen át lehetett kijutni a gazdasági udvarra, ahol az istálló, kocsiszín, disznóólak, baromfiketrecek voltak. Aztán elkerítve egy kis veteményeskert, kúttal, szilvafákkal szintén az utcára nézett.

A házunkkal szemben a román templomkert fala vonult, tele fákkal, közepén egy régi kis templom és faharangláb. A láthatárt a Feketehegy violaszín vonala alkotta. Éppen keletnek. Úgyhogy a nap első sugarai a házunk falát érték. A harangkongás, a templombeli „Damne dure tespre noi” és más zsolozsmák, elvegyülve a verébhangversennyel, reggelenkint a levegőt telezengte.

A virágoskertből a Kereszthegyre lehetett látni. Előtte folyt halványlila, köves medrében a káposztazöld Zazar. A régi Árpád-házi királynék patakja. Mert a város ezeknek a királynéknak a hozományához tartozott, s régi neve Asszonypataka is volt.

…

Ez az ablak, mint mondom, a templomkert falát és fáit keretezte be és többek közt bal felé, a cinterem falának szögletében, egy óriás nyírfát, amely magánosan magaslott az égre.

Ferenczy Károly egyik híres képe a Szépművészeti Múzeumban megörökítette ezt a nyírfát.

Nekem ez a fa sokat foglalkoztatta négykézlábon csúszkáló gyerekképzeletemet. Azt hittem, ez a fa csinálja a szelet. A szél ott lakik hajló, himbálódó, vékony ágai közt, és onnan indul el huhogni a kéménylyukban, meg fölrepíteni a port és papírrongyokat az utcán.

A széllel együtt a fán, azt hittem, ott laknak a fecskék is.

19

Mert akkor voltak éppen költözés előtt. A fa ágaira telepedtek szürke gyöngyszemek módjára, hogy aztán egyszerre nagy csicseregve röppenjenek szét a kék égen. Ott oktatták repülni fiókáikat a fecskék, és a fáról keltek aztán egy nap tengerentúlra. Ezzel együtt az a versike cseng meg a fülemben, amit később tanultam meg bizonyára. De időszerű volt:

Repülni tanítja fecskemadár a fiát,

Édesanyja pedig járni ici-pici Palikát.

….

 

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ: Igaz regény (részlet)

 

Nagybányát és környékét olaszosnak mondják. De ez nagyon szegényes megjelölés arra a csodálatos változatosságra, amivel ez a hely bír. Nem szükséges lelkendeznem. Elég róla nehány egyszerű kép is.

A város szíve, ósdi, manzardos házak, girbe-gurba utcák, szélkakasos, mohos zsindelyű polgárotthonok. Akármelyik irányban indulsz el, mindenütt egészen más, elütő karakterű a hely. 

A bányásznegyedek, diófás udvaraikkal, fehéres, lilás, zúzdatörmelék halmaikkal, kíztől sárga, vagy szürke, vagy acélszínűen tiszta patakjaikkal, felvidék. Mögöttük a bérc hűvössége kísért. De közben még a szöllős- és gyümölcsöskertek enyhe bodrai és ábrái tarkállanak. Minden hajlat, minden völgy más. Egyikben ordít a hegyomlás sárgája az érckohó sötét tömbje, füstölgő kéményei, fekete csalakos útjai mögött. A másik háttere már havasi polyánák, templomoszlopnyi fehér gyertyántörzsekkel, bükkel. A harmadik fenyves. Közben tali-tarka vágások, dorongutak, páfrányosok. Szénégetők, pakulárok tanyái. Vadászkarámok, szarvasetetők.

De elindulsz másfelé. Nyomban elfelejtheted a zordon Kárpátokat, ha tocsogós, zsombékos lapályt szeretsz. Egészen az alföldi pusztáké a kép. A lomha patakban a lusta piócák. A tanyák mellett gémeskutak. Százados tölgyeken varjúsereg. Vadnárcisszal hímzett pázsitok. Ha kell, van szikes avar. Másutt nyárfák és az égaljig futó rónaság.

Ha egyet fordulsz, szelíd dombvidék fogad. Lenge, költői nyíres, rókatanyákkal, majorságokkal, sziklátlan mélyutakkal. Gyümölcsfák szegélyezte országutak.

 

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ: Kakukk Marci (részlet)

“– Megrestellhetnéd magadat. Az apád becsületes ember volt, akárhogy ivott, rendesen tartotta azért a hivatalát, és te is tudsz írni és olvasni, mégis ez kell neked, hogy olyan naplopók közt legyél, piaci polgár, ép, erős, egészséges fiatalember létedre? Nem kell se mesterség, se semmi. Hát mi lesz veled öregségedre? Ott fogsz megdögleni a fal alatt?

Igen, könnyű mondani. De lássák, elmentem én éppen akkor télen, rendes munkába, az üveggyárba. Mit értem vele?

Nem hiszi el nekem senki, hogy olyan gyenge nekem a csontom, mint a porcogó. Olyanokat emeltem ott is, hogy majd megszakadtam. Mégis majdnem egy hétig dolgoztam, hétfőtől, rendesen. Gondolom: nem bánom, nem hagyom magamat, majd megszokom.

Az már igaz, jól megszoktam.

Abban a vékony culámban feljárt a hideg a gyár pincéjében, ahol dolgoztunk. A rekedtségtől nem bírtam, csak heregni, mint a kutyák, és úgy köhögtem mélyről, mint a marha. Pénteken este már úgy jöttem haza, hogy nem is láttam, hogy az utcán jövök vagy járok, mint az angyalok a felhőkön. Mert nem éreztem se kezem, se lábam.

Hát szombat reggel, mikor éppen az első fizetést kaptam volna, fel akarok kelni a munkába. Amikor felállok, puff neki, egyenesen az ajtónak. Alig bírok én felkelni a földről. A fejem meg tiszta tűzláng.

Ott kellett heverjek a szalmazsákon. Ott feküdtem vagy három napig. Még jó, hogy volt hetven krajcárom, azon hozott bolond Erzsi egy kis pálinkát, meg ő főzött egy kis herbateát. Enni nem kellett nekem egy harapás sem.”

 

TERSÁNSZKY J. JENŐ: Állok itt egymagam az úton 

Hallod-e végzet, titok, élet, lélek,

Nincs alakod, amiben féllek!

Remény, szerencse, szerelem,

Becézz, vagy fordulj ellenem.

Felemel kezed, letörhet, megölhet,

Nem kérek, nem kérdek tetőled.

Ezer arcod harag, jóság, gúnyt ölthet,

Nem járok szűkölve előtted.

Nem firtatom mi csaló, mi igaz,

Nem fáj, mi fáj, nem vigasz a vigasz.

Vágytól, örömtől, bútol nyugton

Állok itt egymagam az úton.

Azt sem tudom magamról hol van,

Egy-é velem, vagy szétoszoltam.

Nem eszmélek már őrjítőn magamra,

Rémülettől szíven ragadva.

Magam a semmi, magam a csönd,

Égi végtelen, földi göröngy.

Süket fülem, szememen hályog,

Ó fáradtság! te boldog, áldott…