Magyar út

A közép-európai gondolat jegyében szintén Varsóba vezetett négy éve a magyar miniszterelnök első útja. Orbán Viktor ezután – megerősítve a magyar külpolitika európai elkötelezettségét, ezen belül is hangsúlyozva a német kapcsolat kiemelt jellegét – találkozott José Manuel Barrosóval és Angela Merkellel.

Akkor a kétharmados választási eredmény sokakat meglepett, az új kormány markáns, sok esetben egyenesen harcias vonalvezetését, az átalakítás sebességét pedig megrökönyödve figyelte az európai közvélemény. Volt, aki csak egyszerűen nem értette a Magyarországon zajló folyamatokat, s szép számmal voltak olyanok, akik tudatosan félreértették az új kormány törekvéseit.

Mert az európai fősodor politikai értelemben messze nem mutat mindig olyan szolidaritást és a toleranciát a mássággal szemben, mint egyébként. Az elkóborló bárányokat, a külön úton járókat Brüsszel minden eszközzel igyekszik visszaterelni a kitaposott ösvényre. A válság azonban felülírta ezt a rutint, hiszen immár senki sem volt biztos abban, hogy az a bizonyos gyalogút egyáltalán kivezet-e a sötét erdőből.

Közben a magyar kormány is vette a fáradságot, és igyekezett megmagyarázni a klubban a nem egy esetben megütközéssel vegyes értetlenkedéssel fogadott lépéseit, a lehengerlő indítás után türelmesen érvelve amellett, hogy a politikai modellnek az adottságokhoz igazítása nem jelent szakítást a nyugati értékrenddel és berendezkedéssel.

Mint az Európai Unió működésének messze nem magányos és megalapozatlan bírálatát sem úgy kell értelmezni, hogy Budapest hátat fordítana a közösségnek. Mindennél meggyőzőbb volt azonban az országnak a válsággal küszködő európai környezetben érzékelhetően javuló teljesítménye.

Botorság lenne persze azt állítani, hogy Magyarország ma Európa kedvence lenne, igenis értékelik a megteremtett stabilitást, a válságkezelés lekicsinylően és idegenkedve unortodoxnak bélyegzett magyar módszereiből pedig nem egyet már máshol is alkalmaznak.

Lassan, de ahhoz is kezd hozzászokni Európa, hogy a régi nagyok mellett másoknak, a perifériának nevezett régióknak is van határozott elképzelésük az unió jövőjéről, s e gondolatokat érdemes legalább megfontolni. A Fidesz újabb kétharmados győzelmére sem rezzent össze már senki, sőt, a néppárti frakcióban egyenesen azt számolgatják, hogy a magyar kormányzó párt hány mandátummal járulhat majd hozzá az európai jobboldal sikeréhez.

Mert bizony az elismertséget voksokban is mérik. S ha az Európai Parlament várakozások szerint legnagyobb frakciójában a képviseletben megjelenő befolyással az ország egyre jobb teljesítménye is párosul, akkor a magyar érdekek mellett is hatékonyabban lehet kiállni. Meg lehet védeni az akácot vagy a pálinkafőzést, de ami még ennél is fontosabb, saját ötleteinkkel lehet gazdagítani, a tíz éve megálmodott út felé terelgetni magát az uniót.

Ehhez azonban az ország súlyának, elfogadottságának növelése mellett szövetségesek is kellenek. A magányos harcosok ideje lejárt. Megérezhettük, hogy a közép-európai szempontok megjelenítésében mennyire fontos a régió országainak összefogása, amelyet még indokoltabbá tesz a keleti szomszédságunkban megnövekedett instabilitás. De az elmúlt évtizedben azt is láthattuk, hogy az Európai Unióban az érdekek nemcsak földrajzi alapon találhatnak egymásra.Németország például partnerre találhat Magyarországban a keleti szomszédság, az ukrán válság kiegyensúlyozott, hisztériáktól mentes és az európai érdekeket követő kezelésében.

S Berlinben azt is jobban megértik, hogy a keleti nyitás egyáltalán nem jelent elfordulást Európától, amelynek ráadásul az unión kívül meghatározó hatalma Oroszország is.

(mno.hu)