Koronázási kincseink titkaira derítettek fényt

Közel két esztendővel ezelőtt autóztunk el Fraknó várába Pálffy Gézával, a Szent Korona Kutatócsoport vezetőjével azért, hogy legújabb felfedezését bemutathassuk a nagyközönségnek. Az eltelt idő alatt a kutatók jeles munkájának köszönhetően újabb fehér foltokat sikerült feltárniuk. Munkájukra méltán lehet büszke a magyarság. A legfrissebb eredményekről Pálffy Gézát, az MTA BTK TTI tudományos tanácsadóját és a kutatócsoport vezetőjét kérdeztük.

– Két évvel ezelőtt, a fraknói utunk során volt szerencsénk bepillantani a Szent Korona Kutatócsoport munkájába. Mit tart az azóta eltelt idő legnagyobb eredményének?
– Elsősorban azt, hogy legfőbb nemzeti kincsünk újabb kori históriájával kapcsolatban számos kiemelkedő felfedezést tehettünk. Az átlagember ugyanis joggal gondolhatná, hogy a magyar történelem legfontosabb ereklyéjének, a Szent Koronának a történetét már biztosan teljességgel feltárták a szakemberek. Eddigi kutatásaink egyértelműen bizonyították, ez egyáltalán nincs így. Azaz már két esztendő után is megállapíthatom: érdemes volt létrehozni a Lendület Kutatócsoportot! Néhány hónapja sikerült feltárnunk a magyar korona legkorábbi hiteles ábrázolásának keletkezéstörténetét. Ezzel megoldottuk koronánk egyik fél évszázados rejtélyét. Sokan ugyanis úgy vélték, hogy a korona legkorábbi autentikus képe egy Fugger-krónikában maradt fenn, és annak köszönhetően keletkezett, hogy 1440 és 1463 között a Szent Koronát birtokló III. Frigyes császár az ismert bankárcsaládnak elzálogosította a felségjelvényt. Sőt, az interneten még az is gyakran olvasható, hogy az ábrázoláson Szűz Mária látható. Kiderült azonban, mindebből szinte semmi sem igaz!

A különféle legendák gyártása helyett érdemes tehát szisztematikus kutatásokat folytatni. Ezek alapján ugyanis megállapítható, hogy koronánk első hiteles ábrázolása 1554 és 1559 között Augsburgban keletkezett, mégpedig egy Bécsből kapott, igen alapos előkép alapján, amely az 1551 óta ott őrzött eredeti kincsről készült. A kor szintjén legalábbis ezért annyira precíz az ábrázolás. Azaz koronánk sohasem volt a Fuggerek birtokában, képe pedig nem egy Fugger-krónikában, hanem a magyar trónt sokáig betöltő Habsburg-dinasztia egy díszes, kéziratos családtörténetében maradt fenn. Ezt egy autodidakta történetíró, genealógus és címerszakértő, Clemens Jäger állította össze Augsburgban a neves Johann Jakob Fugger számára. Végül az ábrázolás közepén nem Szűz Mária, hanem egyértelműen a trónon ülő, könyvet tartó, szakállas Krisztus alakja látható.

– Információink szerint többek közt megvizsgálták a Parlamentben őrzött kardot, melyet a hagyomány Szent Istvánhoz köt. A vizsgálat után milyen újdonságokat sikerült kideríteniük?
– Így van. Dr. Áder János köztársasági elnök úr megtisztelő felkérésére végeztük el a vizsgálatot. Óriási élmény volt a koronázási jelvények közvetlen közelébe kerülni, mint a korábbi évszázadokban azon magyar főméltóságoknak és országgyűlési képviselőknek, akik a koronázások alkalmával kezükbe foghatták azokat. A kard vizsgálata egyébként teljességgel indokolt volt, hiszen tíz sornál többet sehol nem írtak róla.

Kutatásaink alapján megállapítható, hogy a kard a 15. század második felében, Észak-Itáliában készült, s egykoron szúrásra és vágásra egyaránt kiválóan alkalmas, valószínűsíthetően harcra szánt fegyver volt. A kard tehát a koronázási jelvények legfiatalabb darabja, Szent István királyé sohasem lehetett. Ám a felségjelvények közé még később, nagy valószínűség szerint II. Mátyás király 1608. novemberi pozsonyi koronázásán került. Attól fogva azonban 1916-ig minden megkoronázott uralkodónkat ezzel övezték fel, ezt viselte a szertartás alatt derekán, majd ütött vele lovaggá magyar urakat és tette meg a nevezetes kardvágásokat a négy égtáj felé. Emiatt a napjainkra fennmaradt koronázási kard gyorsan a negyedik legfontosabb koronázási jelvénnyé vált, még úgymond a sokkal régebbi palástot is megelőzte. E helyen említi a koronaláda legkorábbi hivatalos leltára 1622 augusztusából, amelyet a kutatócsoport ugyancsak nemrég fedezett fel. Valójában ennek köszönhető, hogy ma a korona, a jogar és az országalma mellett ugyancsak a Parlamentben látható.

– Gyakorlatilag ki kell mondani, a legenda ezek után már nem állja meg a helyét. Mégis, hogy látja, miért alakulhatott ki ez a kapcsolódás? S mennyiben változhat meg a „Szent István kardja”-kultusz? Ez esetben maga a tény számít, vagy a történeti hagyomány?
– Ezzel kapcsolatban két dolgot élesen el kell választanunk: egy tárgy valós történetét, illetve a hozzá kapcsolódó eszmeiségét. A koronázási kard sohasem lehetett Szent István kezében, hiszen közel félezer évvel későbbi tárgy. Ám ezt már akkor is tudták, amikor a 17. század elején a koronázási jelvények közé beemelték. Nevezetesen a híres Révay Péter koronaőr, a magyar korona történetének első összegzője és politikustársai. Mivel azonban a régi hagyományok szerint úgy tudták, hogy a legfőbb koronázási ereklyék az államalapító Szent Istvánhoz kötődnek, a kard sem térhetett el ettől. E kincsek ugyanis magát a – vitathatatlanul István király alapította – magyar államiságot is jelképezték. Ezzel a korabeli magyar rendi nemzet vezetői a Szent István-i államiság továbbvitelét kívánták hangsúlyozni, így a koronához és a palásthoz hasonlóan a kard históriáját is szimbolikusan államalapító nagy királyunkhoz kötötték.

Koronázási jelvényeink tényleges története és szimbolikus szerepe tehát nem mindig esik egybe. De nem is kell, hogy megegyezzenek. A kutatónak azonban mindkettőt vizsgálnia kell, s mindkettőt gondosan fel kell tárnia. A felségjelvényeket egykoron használt politikusoknak ez nem volt feladatuk, hiszen ne feledjük, nekik – velünk ellentétben – ezek nemcsak történeti ereklyék voltak, hanem az uralkodói legitimitás nélkülözhetetlen eszközei és az államiság legfőbb szimbólumai. Ezt jól jelzi, hogy az 1880-as években ugyan már tudóselődeink is rámutattak arra, hogy a kard biztosan a késő középkorban készülhetett, ennek ellenére az utolsó királykoronázás (1916) alkalmával, sőt még később is mindvégig „Szent István kardjaként” emlegették. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy vitathatatlanul egyik legfontosabb nemzeti ereklyénk!

– A koronázások történetével kapcsolatban még milyen új kutatási eredményekre derült fény? Ha jól tudom, Sopron városában egy egészen különleges hagyomány is kialakult.
– Egyrészt kutatásainknak köszönhetően – Székesfehérvár, Pozsony és Buda mellett – talán sikerül visszaemelni Sopront a magyar koronázóvárosok sorába. A város e kiemelkedő funkcióját ugyanis napjainkra a nagyközönség teljesen, ám részben még a soproniak is elfeledték. Pedig az egykori szabad királyi városban a 17. században három uralkodókoronázást tartottak: 1625-ben egy magyar királyt (III. Ferdinándot), 1622-ben és 1681-ben pedig egy-egy királynét (Gonzaga Anna Eleonórát és Pfalz-Neuburgi Eleonóra Magdolnát) koronáztak itt.

Másrészt a két királynéi szertartást megelőzően ugyanitt a koronázási jelvények különleges közszemléit is sikerült rekonstruálnunk. Ez ugyancsak komoly újdonságnak tartható. Mivel 1622-ben a magyar rendek visszerezték a koronázási jelvényeket Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől, ekkor meg kívántak győződni arról, hogy mindent hiánytalanul visszakaptak. Ezért az Országgyűlés felsőtáblájának akkori üléstermében, amely akkor a soproni városháza tanácsterme volt, egyenként ellenőrizték a Thurzó Szaniszló nádor által a koronaládából kivett felségjelvényeket. Sőt, a hivatalos ellenőrzést követően a koronát és a többi felségjelvényt a nádor a városháza ablakából még a soproni Fő téren összesereglett tömegnek is egyenként felmutatta. A Szent Korona történetében ilyen különleges formában végrehajtott hivatalos, majd szélesebb körű közszemlére csakis Sopronban került sor. Ráadásul ez 1681-ben, a második királyné-koronázáskor megismétlődött. Ekkor a zeneszerető híres nádor, Esterházy Pál foghatta kezében és mutatta fel előbb a rendeknek, majd a népnek az összes koronázási ereklyét.

– Rendkívül érdekesnek tartom, hogy korabeli diplomaták hagyatékába is „belelátnak”. Gondolok itt Don Diego Messía Leganés márkijára, miért fontos és miért különleges számunkra ő?
– Igen, ez is fontos feladatunk. A koronázásokon részt vett pápai nunciusok, velencei, spanyol követek és más szemtanúk ugyanis gyakran igen részletes és hallatlanul érdekes jelentéseket vetettek papírra a ceremóniákról. Kutatócsoportom ezeket is szisztematikusan gyűjti. Az említett spanyol márki, a portrék nagy kedvelője a III. Ferdinánd 1625. decemberi soproni koronázásán részt vett spanyol követség valamelyik tagjától így szerezhette meg a megkoronázott uralkodó igen kvalitásos portréját. Ezt a sokáig Firenzében élő neves flamand művész, a Mediciek udvari festője, Justus Sustermans készítette, aki – Buzási Enikő kolléganőm részletes feltárása szerint – pályája során számos Medici és Habsburg családtagot örökített meg portréban. Festménye III. Ferdinándot magyar királyként hagyományos magyaros öltözetben ábrázolja. Az uralkodó cobolyprémes vörös bársonyköpenyt, kócsagtollal és gyémántforgóval díszített magyar föveget, oldalán pedig drágakövekkel gazdagon kirakott kardot visel. A festmény értékét kiemelten növeli a Szent Korona rajta látható képe, amely nemzeti kincsünk egyik leghitelesebb fennmaradt 17. századi ábrázolása. Ezért is igen örömteli, hogy a kiemelkedő értékű műalkotás negyedszázaddal ezelőtt külföldi tulajdonból Budapestre kerülhetett. Ma a Magyar Nemzeti Galériában bárki megtekintheti. Érdemes!

„A Szent Korona ismeretlen kincsei”

A kutatócsoport munkájáról és legfrissebb eredményeiről itt tájékozódhatnak.

A cikksorozat második részében egy eddig ismeretlen különleges nemzeti kincsről is szó esik majd hamarosan itt, a SZEMbeszédben.

(mno.hu)