A The New York Times cenzúrázta Kertész Imrét

Nem a magyarországi közállapotok szidalmazását kapták tőle, ezért nem jelentették meg a vele készült interjút – mondja a vezető amerikai lapról Kertész Imre.

Mindig érdeklődve olvasom a Szombatot, a magyar zsidóság legfontosabb közéleti-kulturális lapját. A cikkek néha vitára ingerelnek, de hát ez minden jó újság fontos ismertetőjele. A legfrissebb, novemberi számban a The Hungarian Quarterly című, angol nyelvű folyóiratban megjelent interjú magyar fordítását közlik. Kertész elgondolkodtató dolgokat mond a kultúra Auschwitz utáni felbomlásáról, a „holokauszt-irodalom” létéről vagy nemlétéről. Érezhető csodálkozással emlegeti, hogy egy baloldali magyar értelmiségi (nevet nem említ), aki a „totalitárius” Kádár-rendszer szolgálatában dolgozott, megkritizálta őt, amiért 2009 februárjában Berlinben elment meghallgatni az akkor még ellenzéki politikus Orbán Viktort. A Thomas Cooper által készített jegyzett szöveg legérdekesebb része egy meg nem jelent interjúról szól. Mivel a beszélgetés még nincs fent, a szóbanforgó részt bemásoltam. Kertész Imre így emlékezik:

– Múlt nyáron felkeresett a The New York Times egyik riportere, hogy interjút készítsen velem. Megkérdezte, hogy mi a véleményem a magyarországi helyzetről. Azt válaszoltam, hogy a helyzet kielégítő, remekül érzem magam, mire meglepődött. Úgy tűnt, az a benyomása, hogy megfélemlítve érzem magam a politikai hangulat miatt. Azután megkérdezte, hogy miért adtam a kéziratokat a német Akadémiának, és amikor elmondtam neki az indokaimat, nos, akkor úgy tűnt, nem tetszik neki a válaszom. Nyilvánvalóan úgy értelmezte ezt a gesztust, mint a Magyarországgal kapcsolatos aggodalmaimnak a kifejeződését, amelyről azonban hangsúlyozottan szó sincs.

– Tehát nem szimbolikus gesztusról van szó?

– Egyáltalán nem. És a kérdése nem volt őszinte. Azt gondolta, hogy majd hangot adok az ellenérzéseimnek Magyarországgal szemben vagy valami ilyesmi. És nem tettem. Azzal a céllal érkezhetett, hogy rávegyen, mondjam azt, hogy Magyarországon ma diktatúra van, ami nem igaz. Szándéka csupán azt jelzi, hogy halvány sejtelme sincs arról, hogy mi az a diktatúra. Ha az ember szabadon írhat és véleményt nyilváníthat, nyíltan kifejezheti az ellenvéleményét és szabadon utazhat, akkor egyszerűen képtelenség diktatúráról beszélni. Ezt aztán meg is mondtam neki. Nem vagyok mindennel teljes mértékben elégedett, ami Magyarországon történik, mint ahogy nem is voltam soha, de abban bizonyos vagyok, hogy Magyarországon diktatúra lenne, nem több mint ideológia és felelőtlen beszéd. Az interjú végül sohasem jelent meg. Erre az egyik baráton nagyon helyesen azt mondta, hogy ez egyfajta cenzúra, mert ha olyan választ kapnak, amelyre nem számítnak, akkor azt egyszerűen nem teszik közé.

Mindez nem jobboldali örömködés, merthogy Kertész elfogadta a Szent István Rend kitüntetést a magyar kormányzattól, ezért ő a miénk és ugyemegmondtuk, hogy a gaz liberálmédia miként manipulál. Speciel én néha bántónak éreztem, amit Kertész Imre nyilatkozott az elmúlt években Magyarországról. Viszont ilyenkor mindig visszaemlékeztem a Sorstalanság olvasását követő szinte szó szerint lélegzetelállító döbbenetemre, s ez mindig segített megérteni, hogy Kertész mit és miért mond.

Azért mellbevágó ez a történet, mert úgy látszik: a megérteni vágyás képessége ún. mértékadó lapoknál hiánycikk lett. Van valami mélyen elgondolkodtató abban, hogy a véleményszabadságot állítólag mindenek fölé helyező nyugati médiavilág egyik vezető újságja egyszerűen nem jelentet meg egy Nobel-díjas íróval készült interjút, mert nem azt hallják tőle, amit hallani akarnak.

valasz.hu