Transznisztira - az el nem ismert állam, ami szovjetebb, mint a Szovjetunió

Ilyen belülről Transznisztria. Senki nem ismeri el a Moldáviából leszakadt részt, de ez nem zavarja őket, és szeretnének Oroszországhoz csatlakozni.

A Tiraszpoli parlament, Lenin-szoborral (forrás: 444.hu)

• Csakhogy ott van köztük Ukrajna, bár egyre csökken a távolság.
• Olvasónk, Pénzes Örs az államban járt, ahová ritkán téved idegen. Ha valaki mégis, annak percre pontosan előre jelentenie kell, mikor hagyja el az országot.

Transznisztria (magyarosabb nevén Dnyeszteren Túli Köztársaság, Dnyeszter Menti Köztársaság) 1990-ben vívta ki „függetlenségét”, komoly orosz támogatással. Az ország „függetlenedéséhez” az 1990-től 1992-ig tartó háborún keresztül vezetett az út, amely a jugoszláv háborúval párhuzamosan zajlott.

Érdekes megemlíteni, hogy a terület az egykori Etelköz részét képezhette, feltételezések szerint a vérszerződés is itt történt. Egyes helynevek máig utalnak az egykori magyar jelenlétre: Csöbörcsök (Cioburciu), amely a legkeletibb csángó falu, a moldáv terülten található Őrhely (Orhei), valamint a nyelvészek szerint a magyar Kisjenőből származik Chișinău neve is. A fentiek alapján, könnyed eleganciával azt is mondhatnánk, hogy magyar (szellemi) érdekeltségű a terület.

Az ENSZ tagállamai Transznisztriát máig nem ismerték el, azonban a terület saját parlamenttel, kormánnyal, nemzeti bankkal és saját fizetőeszközzel (transznisztriai rubellel) rendelkezik. Külső szemlélőként az önálló államiság a gyakorlatban úgy manifesztálódik, hogy Moldovai Köztársaság területén, Chișinăutól (Kisinyovtól) kelet felé haladva fegyveres erők állítottak meg, határellenőrzést és vámvizsgálatot tartva. A külső díszlet: sorompók, gépfegyverek, országhatárt jelölő táblák. Az országba történő bejutás regisztrációhoz kötött. Ha a külföldi személy az éjszakát is a Dnyeszteren Túli Köztársaság területén szeretné tölteni, akkor ezt a határellenőrzés során jeleznie kell, mert ez egy külön eljárást igényel. A határellenőrzés stílusa és hangneme nem kifejezetten ügyfélbarát.

A beutazási engedélyen az ország elhagyására rendelkezésre álló idő nem csak a napról, hanem az óráról és percről is rendelkezik.

A parlament épülete előtt Lenin szobor áll. A főtéren álló tank csöve Moldávia felé fordul. Az 1992-es harcokban elesetteknek sírkertjük van, de ezen túl a főtéren az afganisztáni harcokat idéző emlékművet és ötágú csillag formájú örökmécsest is találunk.

A sarló és a kalapács megtalálható a címerben és köztereken is. A diktatórikus államokra jellemző jegyek fellelhetők: meglepően rendezettek az utak, a közterek, a mellmagasságig fehérre meszeltek a fák, fehérre festettek az útpadkák, magas fokú a közbiztonság.

A boltok személyzetének száma és a gyerekekkel zsúfolt, színesre festett gumiabroncsos, vaselemekkel telitűzdelt játszóterek a 70-es évek Kelet-Európáját idézik. Nyugodtan sétáló emberek, terhes anyukák, hatalmas politikai plakátok.

A főváros, Tiraszpol, pár, a külföldi turistáknak fenntartott hotellel rendelkezik, melyek kongnak az ürességtől, és a pártállam és a szovjet párttitkári szobák minden sajátosságát magukon viselik. A hotelbe érkezve (amely egy 9 emeletes panelház első két szintjén helyezkedik el) naivan kérdeztem, van-e üres szoba. A válasz „igen” volt, de akkor még nem sejtettem, hogy valamennyi szoba üres, és én leszek (útitársammal) az egyetlen vendég.

A köztudatban Transznisztria fegyveres erőktől, nemzetbiztonságiaktól hemzsegő, a külföldieket lehallgató bábállamként él. Errefelé csak merész, kalandvágyó, nyugati „revolucionista” turisták merészkednek el, majd a klasszikus lenines fényképek elkészítése után, a következő busszal, ugyancsak Chișinău irányába nagy igyekezettel el is hagyják az országot, tekintettel arra is, hogy az óra-perc alapú tartózkodási engedély komoly kellemetlenséget okozhat.

Nem kérdés, hogy megfigyeltek, illúzió sem fér ahhoz, hogy a számomra kijelölt hotelszoba a személyes adatok kifürkészésére alkalmas volt.

Vélelmek szólnak amellett, hogy az ország területén számos fegyvergyár található, és ezek könnyedén biztosítják, a nemzetközi megfigyelők elől elzárt, önállótlan státuszú területen a világ gerillaháborúihoz szükséges fegyverutánpótlást. A térség geopolitikai szempontból kiváló folyosó Moldávia és Ukrajna között. Logisztikai szempontból közel van a Fekete-tenger (pár kilométeres ukrán határsávon keresztül elérhető), és így nyílt a terep a Kaukázusra és Oroszországra.

Az emberi jogi jelentések kínzásokról, a szabad sajtó hiányáról és a legfelsőbb körök által irányított fegyverkereskedelemről szólnak. Transznisztria vezetése kivívta magának szinte valamennyi nemzetközi emberi jogi jelentésben a “non-free” kategóriát.

A helyiek szerint Transznisztria szovjetebb, mint a Szovjetunió, szovjetebb, mint Oroszország. Magukra szovjet tagállamként tekintenek, mint a Szovjetunió utolsó védőbástyájára. Az oroszországi elit, ha nosztalgiára vágyik, eljön Transznisztriába, ahol újra élheti a leköszönt szovjet időket.

A transznisztriaiak szemében Putyin és Oroszország: megmentő, Putyin személyes kultusza megkérdőjelezhetetlen. A nyugati média kapcsán a „dezinformáció” szó gyakorta elhangzik, a helyiek az ukrán kormányt hazugnak, a nyugatot álszentnek tartják a krími kérdés kapcsán. Az USA szerintük anti-demokratikus, mivel nem ismeri el az ukrajnai orosz közösség autonómia törekvéseit és közösségi jogait.

A fiatalok, ideértve az érettségiző lányokat is, mondhatni, természetellenesen nyitottak a politika iránt. Úgy érzik, az 1990/92-es háborúban a világ nem, de Oroszország megvédte őket.

A krími offenzívát Transznisztria „megmentéséhez” hasonlítják, szerintük a forgatókönyv is ugyanaz. Hívták az oroszokat és az oroszok jöttek.

Transznisztria hivatalosan is szeretne egyesülni Oroszországgal, de a helyiek szívfájdalma, hogy Oroszország és Transznisztria között ott van Ukrajna, mely gátat szab ennek.

A kérdésre –, hogy a kalinyingrádi exklávé miként lehet mégis Oroszország szerves része, miközben a Baltikum elszakítja Oroszországtól – a helyiektől választ nem kaptam.

Transznisztriaiak rendelkeznek transznisztriai útlevéllel, de azt egyetlen állam sem ismeri el. A transznisztriai közhangulat megértéshez fontos adalék, hogy az a transznisztriai polgár, aki igényli az orosz állampolgárságot, megkapja azt és vele együtt az orosz útlevelet is.

Mivel a Moldvai Köztársaság szempontjából nézve a transznisztriaiak moldáv állampolgárok, így a transznisztriai polgár Chișinăuban moldáv útlevélhez is hozzájuthat. Az ukrán, vagy román etnikai kisebbséghez tartozók (vagy magukat annak vallók) román (azaz, EU tagállambeli) és ukrán útlevelet is birtokolhatnak. Bár Transznisztriát, mint önálló államot a nemzetközi közösség nem ismeri el, annak állampolgárai gyorsított eljárásban, etnikai alapon, kérelemre, könnyedén, egyszerre 4-5 ország útlevelével is rendelkezhetnek.

Az Ukrajna déli területén zajló, transznisztriakat érintő eseményekről a nyugati média nem igazán tudósított. Az ukrán ellenőrző pontoknál a félkatonai szabadcsapatok transznisztriai polgárok orosz útleveleit széttépték, inzultálták és megfélemlítették őket – mesélték a helyiek.

Ugyancsak a helyiek számoltak be arról, hogy azokat a transznisztriaiakat, akik a határátlépésnél ukrán útlevelüket használták, pár kilométerrel a határátlépés után gerilla fegyveresek állították meg és besorozták őket az ukrán hadseregbe. Mára a transznisztriai-ukrán határon lecsökkent a határforgalom.

Bejárta a világsajtót, hogy transznisztriai szabadcsapatok robbantották fel az Odessza határában lévő katonai ellenőrzőpontot. Vélhetően a transznisztriaiak (az ukrán részről őket ért atrocitások miatt) bosszúlépésként tekintenek a merényletre, bár nem teljesen bizonyított, hogy tényleg tarnasznisztriaiak lettek volna az elkövetők.

A transznisztriai-ukrán határtól Odesszáig két katonai ellenőrzőpontot is láttam. Feltételezem, azért nem állították meg buszunkat, mert az ukrán jelzésű volt (a transznisztriai-ukrajnai határon tudatosan járművet cseréltünk, és nem transznisztriai jelzésű busszal utaztunk). A buszon utazók egyébként megrémültek az ellenőrzőpont láttán.

A térség madártávlatból egy matrjoska bábura emlékeztet, nagyobbakból kisebb bábuk bukkannak elő: Romániából Moldovai Köztársaság (idézőjelben írva, hiszen Moldva és Havasalföld, valamint az 1859 teljesen más történelmi hagyaték), majd Moldovai Köztársaságból kiszakadt Transznisztria.

A transznisztriaiak szerint, a Moldovai Köztársaság nem azért törődött bele és mondott le a transznisztriai területről, mert fél Oroszországtól, hanem azért, mert tudja, hogy azok a területek nem moldáv területek. A helyiek hasonló párhuzamot látnak a „hruscsovi félsziget” kapcsán. Ukrajnának elsősorban gazdaságilag és presztízsveszteségként fáj Krím elvesztése – vélik.

Ahogy a Moldovai Köztársaság beletörődött a Dnyeszteren túli területek elszakadásába, úgy az ukrán vezetés is lemondott a Krímről, mert tudják, jogtalanul birtokolták az orosz kisebbség által lakta területet. Az ukrán vezetés hisztériakeltő propagandája nem a leszakadás elleni harcról szól, hanem a csonka Ukrajna gazdasági és politikai megmentéséről, valamint a felállt kormány legitimitásának megerősítéséről. Szól még a külföldi hatalmaknak a kölcsönfolyósítások végett, az Európai Unió és az USA adófizető polgárainak, hiszen a bizonytalan státuszú, korrupcióval átszőtt Ukrajnának való kölcsönzés megindokolása nem egyszerű – ez az ukrán válság helyi értelmezése Tiraszpolból.

Felülemelkedve a transznisztriai élményeken, globális szintérre helyezve a kérdést, a jelek szerint Oroszország geostratégiai törekvése és külpolitikája változatlan a Cári Oroszország létrejötte óta. Transznisztria egy modernkori orosz vazallus állam, amely destabilizációs tényező a térségben.

Transznisztria szerepe a Krím kapcsán növekedni fog. A Dnyeszteren Túli Köztársaság egy geopolitikai „beékelődés” a Moldvai Köztársaság és Ukrajna közé, amely egyszerre feszíti Moldáviát és Ukrajnát. Geopolitikai párhuzamot keresve, Transznisztria és Hegyi-Karabah hasonló célt szolgál: konfliktuskeltés és permanens destabilizáció.

A forgatókönyv 56-ban Budapesten, 68-ban Prágában is ugyanaz volt, Moszkvát hívták és Moszkva hívásra ment. Az orosz retorika változatlan: Oroszország nem intervenciót hajt végre, nem avatkozik be belügyekbe, hanem kérésre megy. A hívást a megdöntött kommunista hatalom vagy (rendszerváltás utáni szófordulattal élve) az elnyomott orosz kisebbség részéről érkezik. Oroszország eurázsiai célja a Szovjetunió leszakadt „tagállamainak” és elveszett területeinek újraegyesítése. Az orosz katonai offenzívát megelőző mérföldkövek a konfliktus kiélezése, a destabilizáció és a belső ellenzék megerősítése.

Látszólag hosszú a földsáv Tiraszpol és Donyeck között, de a krími offenzívával ez mára a felére csökkent. Transznisztria nem egy történet vége. Transznisztria csupán egy átmeneti állapot, egy átmeneti időszak. Orosz olvasatból nézve Transznisztria az elszakadt területek újraegyesítésének a lehetősége. Az idő, a földrajzi közelség, a gazdasági kapcsolatok, az érdekeltség és az áldozatvállalási hajlam Oroszországnak kedvez. Ez Transznisztria és a Krím lehetséges geopolitikai olvasata Tiraszpolból.

(444.hu)