Többé már nem fagy be a Duna

Hiába a kemény hideg, a Duna Pesten biztos nem fog befagyni, és nem csak idén: valószínűleg az egész életünket enélkül kell leélnünk. Pedig nem csak Mátyást választották királlyá a jégpáncélon, brahiból még a hatvanas években is át lehetett csúszkálni a folyón a Margitszigetre, kétszáz éve pedig szinte évről évre közlekedtek jól megrakott szekerek a Duna jegén. Mi változott azóta?

Először is az időjárás, természetesen. A Kárpát-medencében a felmelegedés éppen télen a legerősebb, a januári középhőmérséklet 1901 óta közel két fokot emelkedett. De extrém hideg és szokatlanul enyhe tél, ahogy korábban is, azért mostanában is előfordul, így ettől még legalább néha beállhatna a folyón a jég. Mint a nyolcvanas évek két emlékezetesen kemény telén, 1985-ben és a generációk igazi télélményét adó 1987-ben, amikor talán utoljára fagyott volna be teljesen a Duna, ha Paksnál nem mennek neki a jégtörők. 

Kellene már egy kis jégkorszak?

A mából nézve jópofa legendának tűnhet, hogy Mátyást 1458-ban a Duna jegén kiáltották ki királynak – de a történelmi időkben nem volt ebben semmi különös: voltak hosszabb időszakok, amikor inkább az volt kivételes, ha nem állt össze annyira a jég, hogy rá lehessen menni a folyóra. A krónikák szerint a rómaiak 172-ben úgy harcoltak a barbár seregek ellen a befagyott Dunán, mintha szárazföldön lettek volna, és ez így volt rendjén.

A Duna, mint rendesen, erősen befagyott, mert az ilyen folyó oly kőkeményen befagy, hogy egész hadsereget bírt el, kocsikat, szánokat, s mindenfajta szállítóeszközt

– jegyezték fel az V. században. A tatárjárás idején hasonlóképpen: bár a tatárok hónapokig nem tudtak átkelni a Dunán, amikor 1241 karácsonyán a folyó befagyott, megnyílt volna előttük az út. A magyarok azonban állandóan törték a jeget, és a jégen vitézül ellenálltak – időt nyerve a nyugati országrésznek.

Igazi kemény telek azonban csak ezután jöttek sorban. A 15 éves háború idején a török és a magyar csapatok is rendszeresen jártak át a Duna jegén, az 1690 körüli években pedig egész Európa fagyoskodott, az egyébként enyhébb klímájú Londonban is a Temze jegén tartottak ekkor vásárokat – mondta az Indexnek Rácz Lajos történeti ökológus. A tágabb ok a XIV. századtól a XIX. közepéig tartó globális lehűlés volt, melyet nem véletlenül hívnak kis jégkorszaknak a klímatörténészek: ez volt a történelmi idők, vagyis az elmúlt 12 ezer év leghidegebb periódusa.

Nálunk, a Kárpát-medencében, lehűlés idején nő a csapadék mennyisége, vagyis a maihoz képest jelentős hómennyiséggel is kellett számolni. Kivételes években a Duna ekkoriban a Fekete-erdőtől a egészen a Fekete-tengerig befagyott. Nem is az utóbbi az érdekes, a lassabban folyó Al-Dunán a XX. században is rendszeresen jártak át emberek, fuvarosok vagy éppen farkasok a jégen Románia és Bulgária között. A nagyobb meredekségű német szakaszokon azonban ma már kivételes a jegesedés.

A jég a közösülést igencsak engedi

A dunai jégpáncélnak jelentős előnyei voltak. Mint 1657-ben: „Igen erős telünk volt nagy hóval és egyúttal erősen fagyott. A tél legnagyobb részében a megrakott Schlesinger-féle kocsikkal át lehetett a Dunán fuvarozni. Egész télen oly jó utak voltak, hogy lóval és ökörrel egyhamar nem lehetett annyit elvégezni, mint az idén télen.”

Az 1810-es évektől aztán még ehhez képest is keményebb és jegesebb telek jöttek. Rácz Lajos kutatásai szerint ekkor új klímarezsim köszöntött be, és ennek legfőbb jele mindenkor az volt, hogy teljesen beáll-e a Duna jege. Míg addig erre nagyjából minden második évben került sor (a XIX. század egészében száz év alatt negyvenszer fagyott be a Duna), az ezt követő négy évtizedben néhány évtől eltekintve már mindig.

Az időnek keménysége nagyon kedves a jégen járóknak. Olly erős a Dunának töredékeny háta, hogy a lovakat és szekereket megbírván, a közösülést igen megkönnyebbíti

– jegyezték fel 1811-ben, a közösülés alatt a közlekedést értve. 1817-ben Komáromban „egész áprilisban egy nap se múlt el, hogy azon hó ne esett volna több ízben”, és még április 29-én is rá lehetett menni a jégre. A rekordév viszont az 1830-as volt, amikor 99 napon keresztül, december 9. és március 19. között folyamatosan be volt állva a jég Pest-Budán.

Adjátok vissza a szigeteimet

Bár a folyó már a vízfelület 90 százalékos jegesedésénél is befagyottnak tekinthető (Budán például a hőforrások közelében nem vagy csak alig tud befagyni a Duna), a megfelelő helyeken kellő jégvastagságnál már ilyenkor is át lehetett kelni – noha nem voltak ritkák a jégbeszakadásokról szóló híradások sem.

Mikor fagy be a folyó?

Míg az édes állóvizeknek elég nulla fok, a folyóknak a víz mozgása miatt ennél egy kicsit hidegebbre, mínusz 0,5 – mínusz 1 fokra kell hűlniük ahhoz, hogy beinduljon a jegesedés. Bár a vízmolekulák gomolygó, füstszerű mozgása miatt a folyóvizek hőmérséklete viszonylag kiegyenlített, az alsó vízrétegek így is kicsit melegebb a felszínközelieknél.

A jég azonban nem csak a téli összeköttetést teremtette meg a két part között. A jeges ár nagy veszélyt jelentett a városra. Mint az 1838-as árvíznél, amikor a csepeli szigetcsúcsnál lévő Kopaszi-zátonynál torlódott fel több emelet magasságban a zajló jég úgy, hogy a víz délről is elöntötte Pestet, romba döntve a város házainak többségét. Bár az 1838-as pusztítás mértéke kiemelkedett, a Duna folyásirányából következően a veszély állandó volt: itt ugyanis az olvadás fentről indul, „a meginduló jégtömeg azonban nem tud haladni, mivel a folyásirányban még vastag jégpáncélt talál” – foglalja össze a problémát a Dunai szigetek blog vonatkozó posztja.

tovább az Index.hu-n