Száz éves a terv, amely megakadályozta volna Trianont

Woodrow Wilson amerikai elnök 1918. január 8-án hozta nyilvánosságra 14 pontba foglalt javaslatait az első világháború utáni „békerend” kialakításának alapelveiről.

Versailles, 1919. május 7. Lloyd George, Clemenceau és Wilson mennek 1919. május 7-én a versailles-i Trianon palota felé, ahol ezen a napon kezdték meg a versailles-i békeszerződés tárgyalását.

Az Egyesült Államok 28. elnöke, Thomas Woodrow Wilson három éven keresztül tartotta távol Amerikát az 1914-ben kitört első világháborútól, a hadba lépést azonban mégsem kerülhette el azt követően, hogy Németország korlátlan tengeralattjáró háborúba kezdett. Az agresszív stratégia nem kímélte az amerikai hajókat sem, így az amerikai semlegesség tarthatatlanná vált. Az Egyesült Államok 1917. április 6-án „a nyugati civilizáció és a demokrácia védelmében” belépett a háborúba.

A háborút lezáró béketárgyalásokra az igazságos békét szorgalmazó Wilson nevezetes 14 pontjával és a Népszövetség tervével érkezett, törekvéseit azonban nem koronázta túlságosan nagy siker. Az elnök 1918. január 8-án a Kongresszushoz intézett üzenetben ismertette elképzeléseit, amelyek a népek önrendelkezésének jogát tekintették az új határok kijelölése alapjául.

Béke és együttműködés

Az 1. pont amellett érvelt, hogy minden békeszerződés nyilvános legyen, a diplomácia nyíltan, az egész világ előtt dolgozzék. A 2. pontban követelte a tengerhajózás teljes szabadságát a nemzetközi vizeken, békében-háborúban egyaránt, a 3. pont minden kereskedelmi korlátozás megszüntetését, az országok egyenlőségét szorgalmazta a nemzetközi kereskedelemben.

A 4. pont azt javasolta, hogy a fegyverkezést és a fegyverzetet addig a mértékig csökkentsék, amely még éppen nem fenyegeti a belső biztonságot. Az 5. pont a gyarmati követelések szabad és pártatlan rendezése, azaz a gyarmatok és az anyaországok érdekeinek kölcsönös figyelembevétele mellett állt ki. A 6. pont javasolta, hogy Oroszország függetlenül dönthessen politikai fejlődéséről és nemzeti politikájáról.

A 7-13. pont Belgium, Franciaország, Olaszország, a Balkán és Lengyelország területi kérdéseivel foglalkozott. A 10. pont kívánta szavatolni Ausztria-Magyarország népeinek az autonóm fejlődés legszabadabb lehetőségét, s a Monarchia hat szövetségi állammá (Ausztria, Csehország, Lengyelország, Erdély, Magyarország és Jugoszlávia) való átalakítását javasolta.

Az utolsó, 14. pont szerint “meg kell teremteni a népek általános szövetségét” külön szerződések alapján, abból a célból, hogy kölcsönös biztosítékai legyenek mind a nagy, mind a kis államok politikai függetlenségének és területi sérthetetlenségének.

Kútba dőlt terv

A dokumentum az 1919-es párizsi tárgyalások vezérfonala volt, de a békéket Nagy-Britannia és Franciaország végül a wilsoni elvek mellőzésével vitte keresztül. A meghátrálásra kényszerült Wilson látta, hogy a vesztesek a megalázó békét csak fogcsikorgatva fogadják el, és revánsra készülnek, ezért a háború után biztonságossá akarta tenni a világot.

Azt remélte, hogy a Népszövetség orvosolja majd a sérelmeket, s el is érte a szervezet létrehozását: a Nemzetek Szövetségének 1919. június 28-án elfogadott egyezségokmányát belefoglalták valamennyi Párizs környéki békeszerződésbe.

Az Egyesült Államok közvéleménye nem rokonszenvezett Wilson politikájával. Az 1918-as kongresszusi választásokon a Demokrata Párt kisebbségbe került, maga Wilson az 1920. novemberi elnökválasztáson vereséget szenvedett a republikánus Warren G. Hardingtól, s csak az vigasztalhatta, hogy 1919-ben ő kapta meg a Nobel-békedíjat.

Az új amerikai szenátus döntése nyomán 1920 januárjában Washington bojkottálta a Nemzetek Szövetségének első ülését, majd márciusban a szenátus végleg elvetette az amerikai tagság gondolatát, így az éppen Wilson javaslatára létrejött Népszövetségbe, az ENSZ elődjébe az Egyesült Államok nem lépett be. A Kongresszus megtagadta a Wilson által 1919. június 28-án aláírt versailles-i békeszerződés ratifikálását is, az Egyesült Államok 1921-ben külön kötött békeszerződést Németországgal.

(hirado.hu)