„Robbie Williams vagyok, a kilencvenes években voltam híres”

A Rock DJ visszatért – persze nem a fontos kortárs popsztárok közé, hanem Budapestre. Az idén 41 éves angol énekes slágerekkel és slágeridézetekkel teli, többnyire szórakoztató koncertet adott a Sziget mínusz egyedik napján.

(forrás: hvg.hu)

Robbie Williams popkulturális jelen időben utoljára a kétezres évek elején volt menő és releváns. Akkor éppenséggel ő volt a kortárs könnyűzenei univerzum egyik legfénylőbb csillaga. 2003-ban, amikor első alkalommal lépett fel Budapesten (a Papp László Arénában adott koncertet), éppen egy év telt el utolsó igazán fontos, de legfontosabb lemezei közül legkevésbé izgalmas albuma, a 2002-es Escapology megjelenése óta, ám a hazai pop-percepció és a real time folyamatok közti nem kis csúszásra jellemző, hogy az angol popsztár éppen ezzel a lemezzel ütötte át a hazai népszerűség üvegplafonját.

Pedig akkor már rég lelépett a Take Thatből és túl volt pályafutása három (illetve négy) legjobb lemezén, az 1997-es Life Thru a Lens című albumon, az 1998-as I’ve Been Expecting You-n és csúcslemezén, a gyakorlatilag hibátlan 2000-es Sing When You’re Winningen, valamint a jól sikerült és szellemes stílusgyakorlaton, a 2001-es Swing When You’re Winning című, feldolgozásokból összeállított szvinglemezen.

Karrierje, kreatív értelemben, ott került lejtőre: a 2005-ös Intensive Care még a régi recept alapján dolgozott, ám az volt az első Robbie-szólólemez, melyen nem a korábbi hatásos és sikeres lemezek szerzője, Guy Chambers dolgozott a popsztár keze alá, hanem a Duran Duran Simon Le Bon előtti ős-énekese, Stephen Duffy, aki amúgy egy nagyon tisztességes és, hogy egy rémes sporthasonlattal éljünk, szerethető dalszerző. Az egy évvel később készített Rudeboxpedig új utakat keresett, de nem talált célba, s ugyanez volt a helyzet a közkedvelt Robbie-stílushoz visszakanyarodó, a sztárproducer Trevor Horn által gondozott, nagy visszatérésként prezentált 2009-es Reality Killed The Video Starral és az újabb három év szünet után megjelentetett, ugyancsak nagy comeback-lemezként beharangozott Take The Crownnal.

Azóta klasszikus Robbie-poplemez nem jelent meg – 2013-ban jött egy új szvingalbum (Swings Both Ways), tavaly pedig egy b-oldalakból és ritkaságokból összeállított album Under The Radar Vol. 1. címmel.

Az, hogy Budapesten lép fel, mégis komoly izgalmat váltott ki egy teljes generációból. (Abszolút telt ház volt, a Nagyszínpad előtti téren kb. 75 ezer rajongó zsúfolódott össze.) Nem meglepő: a 30, 35 évesek, sőt leginkább a 40 pluszosok emlékeznek a legjobb Robbie Williams-slágerekre, a különféle szétesések és mentálhigiénés ámokfutások előtti, illetve a még elegánsan és fiatalosan-helyesen szétesett, vagány és csibészes Robbie Williams-perszónára. Nem jelen időre vártunk, hanem egy korrekt, profi, szellemes és pörgős Robbie-nosztalgiabulira.

"Robbie Williams vagyok, a kilencvenes években voltam híres. Jártam iskolába, kirúgtak, voltam annak a táncolós zenekarnak a tagja (itt fejhangon belekezd a Could It Be Magic című Take That-számba), voltam elvonón, aztán kijöttem, aztán megint bevonultam, meghíztam, lefogytam, megint meghíztam, közben pedig nemzetközi popsztár lettem" – ezzel az önironikus mondattal konferálta fel magát (tematizálta, keretezte az estét, ahogy a politikai újságírók mondanák) az első néhány szám után az énekes, akinek a trendalakító brit BBC Radio1 három éve nem kívánta műsorra tűzni kislemezdalát, mondván, az énekes öreg (relatív popidőben is) és már nem releváns (ugyanezzel a felkiáltással dobták vissza egyébként Madonna idei sorlemezének kislemezdalait is, nem kis balhét kavarva).

S a helyzet az, hogy ez az este, ahogy gondoltuk, tadamm!, valóban nem a jelen időről szólt – bár érdemes megjegyezni, hogy amikor az énekes megkérdezte a közönséget, hány harminc alatti és mennyi harminc feletti van a nézőtéren, ekkor is, akkor is nagyjából ugyanannyi kéz lendült a magasba, bár az is nyilvánvaló, hogy ez a Szigetnek köszönhető; egy arénakoncerten egészen mások lennének az arányok.

Ahogy azt sejteni – illetve a setlist.fm nevű, a turnézó zenekarok számsorrendjeit állomásról-állomásra rögzítő weboldalnak köszönhetően egészen pontosan tudni – lehetett, rendes slágerválogatást kaptunk, mely leginkább a művész fénykorára, a kilencvenes évek végére, a kétezres évek elejére koncentrált, de volt egy csomó idézet is a Jay-Z-féle 99 Problemstől a Wonderwallig, meg egy-két teljes egészében előadott feldolgozás is (összességében ezekből túl sok volt). Többek közt az összecsomagolt We Will Rock You és I Love Rock and Roll, vagy a Bohemian Rhapsody, ami itt-ott szó szerint kissé magas volt az énekesnek, a magas hangokat inkább a vokálnak vagy az egyébként igen hálás és lelkes nemzetközi közönségnek engedte át.

Williams egyébként továbbra is tőről metszett entertainer, még akkor is, ha itt-ott nem pontosan találta meg a jópofáskodás és a humor megfelelő arányát (oké, ez – ez is – nyilván ízlés kérdése), de amikor eltalálja, akkor tényleg igazán és nagyon okosan tud vicces és szellemes lenni.

Fotó: Fazekas István

Bedobta az összes bombabiztos kelléket: incselkedett a közönséggel, felhívott egy lányt a színpadra (akit előtte viccesen kioktatott, hogy az az életrajzi könyv, amit dedikálásra átnyújtott neki az első sorból, "csupa szarsággal" van tele), felhúzott egy fekete szoknyát, majd az utolsó dalt, az ő személyes története kontextusában is sok szempontból szimbolikus, legendás My Way-t a közönség és a kivetítő képét rögzítő kamera felé kifordított súgógépet átölelve énekelte el.

Aki ilyet tud, annak még talán azt is elnézzük, ha a tegnapelőtti menőségből csinál bulit.

Így kezdődött:

hvg.hu