Nobel-díjra esélyes erdélyi fizikusok

Fizikus nemzedékek sokaságát oktatta fél évszázadon át a kolozsvári Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Egykori diákjai a világ minden részéből ma is tartják vele a kapcsolatot: Farkas Annával, az Erdélyben végzett magyar fizikusok kedvenc Nusa nénijével kolozsvári otthonában beszélgettünk.

(forrás: Erdélyi Napló)

– Fél évszázadon át egyetemen oktatott. Milyen tanárnak tartja magát?

– Nagyon szerettem a diákokat. Ma is folyamatosan kapok visszajelzést tőlük. A világ minden részéből megkeresnek, elújságolják sikereiket, beszámolnak családi életükről. Néda Ágnes, a Matematikai Lapok egykori főszerkesztője – akinek fia szintén nálam tanult, és mára az Egyesült Államokban futott be tudományos karriert – a minap mondta: Anna, téged nagyon szerettek a gyerekek. Magyar agytudósok nemrég megállapították, hogy a szürkeállomány racionális sejtjei akkor működnek jól, ha az érzelmi sejtek is be vannak kapcsolva. Ha hiányoznak a jól működő emberi kapcsolataink, ha nincs minőségi tanár–diák viszony, annak a tanulás látja a kárát. Interneten keresztül nem lehet jó tanulási eredményeket elérni.

– A tanár személye a pályaválasztás szempontjából is meghatározó?

– Hatodik osztályban hihetetlen impulzust kaptam. Az egyházi kollégiumok szétverésének idején, a negyvenes évek végén szélnek eresztették a kiváló tanárokat, akik a tanügyi reform nyomán újjáalakuló világi iskolákban helyezkedhettek el. Így került hozzánk Horváth Pici franciatanárnő – matematikát tanítani. Magának is, nekünk is akkor fedezte fel a mateket. Úgy vezetett be az algebra rejtelmeibe, hogy közben megszerettette velem, velünk ezt a végtelenül száraznak tűnő tantárgyat. Erdő Jánosné, a későbbi unitárius püspök felesége nyolcadikban mechanikát oktatott. Kamaszodó fejjel úgy szerettem meg a mechanika órán előadott sebesség és gyorsulás fogalmait, hogy elkötelezett a fizika mellett. Kilencedikben egy fiatal tanárnő erre rátett még egy lapáttal: fizikakísérleten külön üveghengerekbe egy-egy liter desztillált vizet és szeszt töltött. A két folyadék összekeverése után elképedve láttuk, hogy az egy plusz egy liter nem két liter, hanem kevesebb. Óriási szám volt ez akkor. Nehezen fogtuk fel, hogy a víz és a szeszmolekulák behatolnak egymás üres tereibe, ettől csökken a folyadék térfogata. Az ilyen kísérletek felcsigázták a fantáziámat, továbbgondolkodásra késztettek, és a sorsomat megpecsételték.

– Van olyan diákja, akire különös örömmel emlékszik?

– Sok ilyen diákom van. Atomfizikusként abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a fizikatudományok keretében elitképzéssel (is) foglalkozhattam. Negyed- és ötödéven ugyanis a legjobb diákok választhatták a szilárdtest- és az atomfizikát. Ebből a társaságból később nagyobb eséllyel kerültek ki híres emberek. Nehéz lenne felsorolnom minden nevet, de egyikükről talán mégis mesélnék: Jankó Boldizsár harmadévesen már olyan őstehetség, igazi zseni volt, hogy rábeszéltem, kövesse a Magyarországra áttelepedett édesapját. Tudtam, milyen sors várna rá az egyetem elvégzése után: kihelyeznék egy Kárpátokon túli román faluba, ahol vagy alkoholista, vagy öngyilkos lenne. Meggyőztem, áttelepedett. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem kutatófizika szakán azonnal évfolyamelső lett, így a Kádár-rendszerben megpályázhatott egy angliai egyetemre szóló egyéves ösztöndíjat. Az angolok ötödéves diákként Bristolból kiküldték egy svájci nemzetközi konferenciára. Az általa bemutatott dolgozat után a jelenlévők elképedve szembesültek, hogy még diák: nem doktorandus, nem tanár. Elárasztották ajánlatokkal. Erdélyből kikerült felesége sugallatára választotta végül az Egyesült Államokat, Chicago világhírű fizikai kutatóintézetében helyezkedett el, ahol azt tartják, ha feldobsz egy követ, nagy eséllyel Nobel-díjasra esik. Jankó Boldizsárt ma az Egyesült Államok leghíresebb elméleti szilárdságtan fizikusai között tartják számon.

– Gyakornokként még a Bolyai Egyetem oktatói gárdájának tagja volt. Hogyan élte meg a Babeºsel való egyesítést?

– Derült égből villámcsapásként. A magyar tagozaton igazából senki nem tudott róla előzetesen. Akkor értesültünk először a tervről, amikor 1959 tavaszán bolyais diákokkal Bukarestben részt vettem a frissen alakult Országos Diákszövetség konferenciáján. Egyik szobatársnőm, a magyar szakos Kacsó Magdi egy reggel kisírt szemekkel odajött hozzám, és elmondta: egész éjszaka gyomrozták, hogy olvasson fel egy előre megírt szöveget arról, hogy a bolyais magyar diákok a Babeº és a Bolyai Egyetem egyesülését kérik. Azért esett rá a választás, mert az egyetem előtt egy kötöttárugyárban dolgozott Nagyszebenben, és az elvtársak az ő példája révén akarták hangsúlyozni, ha a román és magyar munkások együtt dolgoznak, akkor a diákok is tanulhatnak együtt. Akkor Bukarestben ez is elhangzott. Örömében a történész Daicoviciu professzor a délutáni zenés-táncos összejövetelen Bukarestben magyar nótákat fújt, mert úgy gondolta, az egyesülés a románok nagyszerű gesztusa volt a magyarok felé.

– A magyarok természetesen nem így gondolták...

– Idehaza már minden el volt döntve, a román tanárok kész forgatókönyvvel állítottak be a Bolyai Egyetemre termeket foglalni, berendezést rekvirálni. A bizonytalanság légköre lengett körül mindent. A magyar oktatóknak állást ajánlottak ugyan, de volt, aki mégsem vállalta, vagy nem jött ki a normája, és elment középiskolai tanárnak, vagy más területen helyezkedett el. A magyarok szerencséje az volt, ha az új katedrafőnök tisztességes román emberként nem tett keresztbe. Victor Marian professzor – Eötvös Loránd egykori tanítványa – a fizika tanszék rövid ideig regnáló új vezetője ilyen ember volt, jelentősen megkönnyítve az átmenetet. Más tanszékeken sokkal rosszabbul alakultak a dolgok. A hatvanas-hetvenes években mindössze egy féléves magyar nyelvű atomfizika kurzusom maradt. Egyik román kollégám, Iuliu Pop mondta egyszer elképedve, milyen felemás megoldásnak tartja, hogy a következő félévben már nem taníthatom legalább a molekulafizikát magyarul. Az ő befolyására lett végül egyéves magyar kurzusom. Voltak könynyebb és nehezebb esztendők, valójában azonban a magyar oktatók mindig csak megtűrtek maradtunk az egyetemen.

– Adjunktusként ment nyugdíjba. Szakmailag nem tartotta megalázónak, hogy még adocensi titulust sem kaphatta meg?

– A magyar oktatók rég túltették magukat ezen. Nagyon szerettem tanítani, ami pedig nem tőlem függött, nem érdekelt. Háromszor indultam neki a doktorátusnak, három különböző témával, egyiket sem védhettem meg. Az atomfizikában a kutató mindig csapatmunkát végzett, drága anyagokkal, drága berendezésekkel amihez az akkori időkben nehezen lehetett hozzájutni, külföldre pedig nem engedtek. Nem voltam párttag, de nem is akartam az lenni. Ritka magyar oktató volt, aki professzor lehetett. Ott gáncsoltak el bennünket, ahol érték. Azt reméltük, a rendszerváltás gyökeres változást hoz az egyetemen, de nem így történt. A kilencvenes években a Vatra Româneascã szélsőséges román szervezet beköltözött az egyetemre, több tanár is a tagja lett, és ez a Ceauºescu-rendszernél is jobban megmérgezte a román–magyar viszonyt. Szörnyű évek voltak, mégis sikerült valamilyen formában újjáéleszteni a magyar képzést.

– Férjét a nyolcvanas évek végén távolították el a magyar sajtóból. Ez nem befolyásolta tanári karrierjét?

– Férjem, Farkas János a Napsugár főszerkesztője volt. Hogy a sajtóban maradhasson, fölvették a pártba, és akkor derült ki, hogy én nem vagyok párttag. Általa próbáltak engem is becserkészni, de határozottan elmondta az elvtársaknak, hogy ne próbálkozzanak, mert a felesége biztosan nem lesz párttag. Ez nem járt azonnali következményekkel, de később, amikor eltávolították a gyereklap éléről, többek között ezt is a fejére olvasták. 1987-ben Bukarestbe kellett volna utaznia, hogy a magyar dolgozók nagygyűlésén nyilvánosan elítélje a Budapesten megjelent háromkötetes Erdély története című „irredenta” kiadványt. Azt mondták, ha vállalja, minden bűnét megbocsátják. Amikor nemet mondott, azonnal elküldték a Napsugártól. Áthelyezték Bukarestbe egy román gyereklaphoz, amit nyilván nem fogadott el, és egy év múlva nyugdíjazták. Elég simán megúsztuk a dolgot ahhoz képest, hogy egy erdélyi magyar munkásember koporsóban érkezett haza, miután Bukarestben megtagadta Erdély történetének elítélését. A hivatalos indoklás szerint részegen kiesett az ablakon...

– Milyennek tartja a mai magyar felsőoktatást a régi Bolyai Egyetemhez viszonyítva?

– A kettőt sajnos nem lehet összehasonlítani. Egyetlen adat: az eleve megrostált, komoly felvételin átesett első magyar évfolyamoknak mindössze 10 százaléka jutott diplomához, ennyinek sikerült az államvizsgája. Ez az arány a későbbiekben 30 százalékra nőtt, a nem oda való hallgatók lemorzsolódtak. Az erdélyi magyar felsőoktatás hosszú ideig elitképzésnek számított, ezt a világban szétszóródott, híressé vált erdélyi magyar szakemberek nagy száma is bizonyítja. Ezekhez az alapokhoz kellene visszatérni.

Farkas Anna
Kolozsváron született 1937-ben, a kolozsvári Református Leánygimnáziumban érettségizett 1954-ben, majd a Bolyai Egyetem matematika–fizika szakán végzett 1958-ban. Fél év középiskolai tanárkodás után 1959 tavaszától a Bolyai Egyetem gyakornoka. A Babeº-Bolyai Tudományegyetem fizika karán tanított 1973-tól adjunktusként főleg atom-, molekula- és magfizikát. A fizikatudományok területén összesen 13 tantárgyat oktatott. 1994-es nyugdíjazása után 2006-ig óraadó tanárként dolgozott a kolozsvári egyetemen. 

erdélyinapló.ro