Kétezer éve halt meg az első polgár

Augusztus 19-én kereken 2000 éve, hogy a hónap névadója, Augustus római császár Kr. u. 14-ben elhunyt. Augustust a római császárkor első uralkodójaként tartjuk számon, noha egyeduralma a korábbi római köztársaság intézményeinek látszólagos fönntartására épült. Hosszú uralkodása alatt saját kezébe vette Róma vezetését, és a római állam irányításának olyan modelljét alakította ki, ami évszázadokra biztosította Róma hatalmát, biztonságát és stabilitását.

(forrás: origo.hu)

Válság és virágkor

A Kr. e. 1. század különleges korszak Róma történetében. A birodalom területe a két évszázadnyi hódító háborúk eredményeként a század második harmadára a Földközi-tenger egész medencéjére kiterjedt, hatalmát egyetlen jelentősebb hatalom sem kérdőjelezhette meg. A római irodalom történetében ezt az időszakot az irodalomtörténészek aranykornak nevezik, hiszen a legismertebb római alkotók – Catullus, Vergilius, Horatius vagy éppen a szónok Cicero – ebben az időszakban tevékenykedtek. A háromnegyedmillió lakost számláló Róma kétségkívül korának legjelentősebb kulturális, gazdasági és politikai központja volt.

Róma értelmiségi és politikusi elitje mégis minden korábbit fölülmúló válságként élte meg ezt a korszakot. A hódítások sikereivel egy időben ugyanis polgárháborúk sora rengette meg Rómát, állandó létbizonytalanságban tartva nemcsak Róma városának és Itáliának a lakóit, hanem a meghódított tartományok népeit is. A válságról ránk maradt kortárs értelmezések szerint az instabilitás legfőbb oka az erkölcsök hanyatlása és a politikusok mindent fölülmúló személyes ambíciója volt. Nézetük szerint korábban a rómaiak harcban erősek, az élvezetek terén igen mértéktartóak voltak, koruk embereit viszont elbódította a hódítások során szerzett vagyon, és képtelenek voltak alárendelni személyes vágyaikat az erkölcsnek és a római közérdeknek.

Birodalom, amelyet egy városállam szervezete irányít

A kortársaknak igazuk volt abban, hogy a változások legfőbb oka a hódításokban, Róma megnövekedett hatalmában keresendő. Róma történetének mai kutatói a válság okát leginkább Róma intézményrendszerében látják. Kr. e. 510-ben Róma népe elűzte az etruszk királyokat, és köztársasági államformát hozott létre. A köztársaság alapelve volt, hogy a hatalom nem kerülhet egy ember kezébe, ezért a tisztségeket csak egy évig lehetett betölteni, ráadásul a legtöbb tisztséget többen is viselték. A köztársaság legfőbb vezetője a szintén egy évre választott két consul volt, akiket a köztársaság fénykorában még újraválasztani sem lehetett.

Amikor a Kr. e. 5-4. század folyamán kialakult a köztársaság bonyolult intézményrendszere, tökéletesen alkalmas volt egy városállam ügyeinek intézésére. Ahogyan azonban a Róma által uralt terület egyre nagyobb lett, a szilárd hivatalrendszer hiánya és az évente váltakozó politikusok már nem tudták biztosítani a korábbinál jóval nagyobb és bonyolultabb birodalom biztonságos működését. A köztársaság rugalmas, a személyes ambícióknak teret adó rendje fontos oka volt a hódítások sikerének, ugyanakkor a hódítások által létrejött birodalom megszilárdításának egyik legfőbb akadályává vált.

A Kr. e. 1. században több politikus is igyekezett a köztársaság államrendjén túllépve megragadni a hatalmat, ám a kísérletük a köztársasághoz ragaszkodó rómaiak és a rivális politikusok ellenállásán elbukott. Sulla a Kr. e. 80-as években lett dictator, míg Julius Caesar az első triumvirátus belharcainak eredményeként szerezte meg az egyeduralmat a Kr. e. 40-es években. Hatalmuk idején igyekeztek központosítani az állam működését, ám olyan működő modellt egyikük sem tudott kialakítani, amit haláluk után is fönn lehetett tartani.

A császár ifjúkora

Octavianus – a későbbi Augustus – Caius Octavius néven született Kr. e. 63-ban. Előkelő, de nem senatori rendű családjában hagyomány volt a politikai és katonai szerepvállalás: apai dédapja például tribunusként vett részt a második pun háborúban, apja pedig Macedonia provincia kormányzója volt. Apját már négyéves korában elvesztette, édesanyja pedig újraházasodott: új férje Lucius Marcius Philippus, Syria provincia volt kormányzója volt. Octavius nevelésében nagy szerepet játszott Julia, anyai nagyanyja, aki Julius Caesar nővére volt.

Octavius első nyilvános szereplése anyai nagyanyja temetéséhez kötődik, ahol a mindössze 11 éves ifjú mondhatta a gyászbeszédet. Vélhetően ekkor figyelt föl rá Julius Caesar is, aki ettől fogva folyamatosan támogatta tehetséges rokonát. Befolyásos támogatójának köszönhetően Octavius a szokásosnál öt évvel korábban, már tizenöt évesen fölvehette a teljes jogú férfiak tógáját, és kinevezték a pontifexek testületébe is. Az igazi politikai karrier elindításához azonban harci sikerekre volt szükség. Octavius ezt akkor érte el, amikor Julius Caesar Hispaniában hadakozott a legyőzött Pompeius maradék híveivel. A Caesarhoz igyekvő Octavius hajótörést szenvedett, ám még az ellenséges területen át is sikerült keresztülvágnia Caesarhoz embereivel. Ezzel végképp elnyerte Caesar kegyét: a dictator Rómába visszatérve végrendeletében vagyona kétharmada örökösének jelölte ki, és fiává fogadta Octaviust.

Út az egyeduralom felé

Julius Caesar végrendelete a vártnál hamarabb lépett életbe: Kr. e. 44. március 15-én összeesküvők huszonhárom tőrdöféssel meggyilkolták az ekkor többek között dictatori tisztséget is betöltő Caesart. A mindössze 19 éves Octavianus ekkor Apollóniában, Illyria provinciában tartózkodott, ahol katonai képzésben részesült. A fiatalember, tanácsadói véleménye ellenére nem keresett menedéket macedóniai csapatai között, hanem egyenesen Rómába ment, hogy átvegye örökségét. Április elején érkezett Rómába, ahol fiatal korát meghazudtoló ügyességgel először fölvette a kapcsolatot Caesar híveivel és veteránjaival, majd a Caesarral ellenséges senatorokkal is. Saját magánvagyonából fizette ki azt a fejenként 300 sestertiust is, amit Caesar a római polgárokra hagyott.

Mit evett és ivott Augustus?

Kevés és roppant egyszerű ételt fogyasztott (ezt is megemlítem). Legjobban a fekete kenyeret, és az apró halat, a kézzel sajtolt túrót meg az évente kétszer termő zöld fügét szerette; ebéd előtt is evett olykor bárhol és bármikor, ha megéhezett.
Bort is mértékletesen ivott. A mutinai táborban is csak háromszor ivott bort étkezéskor, írja Cornelius Nepos. De ha már igen jól ellátta magát, akkor is legfeljebb hat pohárral; ha ennél több csúszott le a torkán, kihányta. Legjobban a raetiai bort kedvelte; az étkezések időpontja között azonban nem ivott. Ital helyett hideg vízbe áztatott kenyeret fogyasztott, olykor egy falatnyi uborkát, salátatorzsát vagy friss, fanyar, borízű almát.
(Caius Suetonius Tranquillus: A Caesarok élete, Magyar Helikon 1975)

A Caesar halálát követő hónapokban még a meggyilkolt dictator örökösei, így Marcus Antonius és Octavianus között is komoly feszültség volt. Kr. e. 43-ban azonban Antonius, Octavianus és Lepidus megkötötte a második trimvirátust, ami az első triumvirátussal ellentétben nyilvános szerződés volt: öt évre a három férfiból álló testületet hoztak létre, ami a consul jogait gyakorolta az egész birodalomban, még halálos ítéletet is hozhattak. Ezen jogukkal éltek is: a vérengzésnek több ezren estek áldozatul Rómában. Ezenfelül fölosztották maguk között a birodalom területe fölötti uralmat is, Antoniusnak például a keleti területek jutottak. A triumvirátus intézménye és működése éles ellentétben állt a köztársaság szokásaival.

Marcus Antonius

Forrás: Wikimedia Commons

Először Caesar gyilkosainak Cassius és Brutus által vezetett koalícióját kellett legyőzniük, amire a mai Görögországban, Philippi mellett került sor Kr. e. 42 októberében. Brutus a csata után öngyilkos lett, így a triumviratus tagjainak hatalma megszilárdult. A politikai helyzet azonban nem tudott rendeződni, mert ellenségeik legyőzése után a triumvirátus tagjai egymással kezdtek vetélkedni a hatalomért. Lepidus hamar kiesett a küzdelemből, és lemondott triumviri tisztségéről, Antonius azonban szerelmével, Kleopátra egyiptomi királynővel megszilárdította uralmát a keleti területeken. Octavianus végül Kr. e. 31-ben, a Görögország nyugati partjainál fekvő Actium melletti tengeri csatában győzte le riválisát, aki Egyiptomba visszatérve öngyilkos lett. Nem sokkal ez után Kleopátra is követte a halálba. A birodalom fölötti uralomért vívott csatából Octavianus került ki egyedüli győztesként.
 

Augustus Nagy Sándor sírjánál

Ugyanebben az időben felhozatta a sírboltból és megszemlélte Nagy Sándor koporsóját és holttestét, majd aranykoronát helyezve fejére, virággal borította el, úgy rótta le kegyeletét iránta; mikor azonban megkérdezték tőle, nem óhajtja-e a Ptolemaeumot is megtekinteni, azt mondta, királyt akar látni, nem pedig hullákat. (Caius Suetonius Tranquillus: A Caesarok élete, Magyar Helikon 1975)

Az új rend

A Caesar halála és az actiumi csata között eltelt másfél évtized háborúi olyan pusztulást és zűrzavart hoztak Itália és a birodalom többi részére, hogy a rómaiak már inkább hajlandóak voltak elfogadni egyetlen ember uralmát, ha az képes rendet és biztonságot teremteni. Octavianus azzal az ígérettel vette át a római állam vezetését, hogy képes lesz helyreállítani és ismét hatékonnyá tenni az államszervezet működését, és szavatolja a békét.

Octavianus – vagy ahogyan Kr. e. 27 után nevezik: Augustus – egyeduralomra pályázó elődeit – Sullát és Caesart – nem jellemző önmérséklettel kezdte meg hatalmi rendszerének kiépítését. A kialakuló politikai rendszer Augustus propagandája szerint a köztársaság helyreállítása volt. A köztársaság hivatalai a polgárháború zűrzavarai után látszólag helyreálltak, Augustus pedig tartózkodott minden olyan tisztség viselésétől, ami formálisan is szentesítette volna az egyeduralmat vagy szembeszállt volna a köztársaság szokásaival: elutasította például azt, amikor örök életére consullá akarták választani, miként dictatorrá sem engedte megválasztatni magát. Kr. e. 27-ben ünnepélyesen lemondott minden különleges kiváltságáról, Kr. e. 23 után pedig consullá sem választatta magát.

A köztársaság díszletei megmaradtak, a tartalom azonban látványosan megváltozott. Augustus például hatalomra jutását követően évről évre consullá választatta magát, noha a köztársaság szokásai tiltották az újraválasztást. Később a néptribunus jogait gyakorolta, noha ő maga Caesar fogadott fiaként nem viselhette volna ezt a tisztséget. Ezenkívül princeps is volt, ami a római politikában a senatus első emberét jelentette, uralkodása második felében pedig pontifex maximusnak, vagyis főpapnak is megválasztották. Mindezen kívül pedig különleges felhatalmazással egyéb jogai is voltak: noha Kr. e. 23 után nem volt consul, de a senatus által neki adott privilégium alapján több consuli jogkört is gyakorolhatott.

Augustus nevei

Augustus Caius Octavius néven született, majd Caesar halálát követően Caius Julius Caesar Octavianus névvel illette magát. Az Octavianus nevet önállóan saját korában nem használták, ezt csupán a történészek alkalmazzák a Caesar halála és az egyeduralom megszerzése közötti időszakra. Kr. e. 27-ben kapta teljes nevéhez az Augustus, vagyis „fenséges” jelzőt, az ezt követő időszakban hagyományosan így nevezik. A nyári hónap pedig Kr. u. 8-ban kapta az augusztus elnevezést.

Augustus imperatorként a hadsereg főparancsnoka is volt, a senatus pedig személyes felügyelete alá helyezte a külső veszélyek által leginkább fenyegetett tizenkét provinciát. Igyekezett minden társadalmi csoportot megnyerni: a korábbi társadalmi elit tisztségek viselésével látszólag részesült a hatalomból, a senatus listájának többszöri átírása pedig biztosította a testület hűségét. Caesartól örökölt és általa is gyarapított magánvagyonából gyakran adott ajándékokat Róma népének, a gazdag gabonatermő Egyiptom megszerzésével pedig biztosította a város élelmiszer-ellátását. Augustus népszerűségét fokozta, hogy biztosítani tudta a birodalom békéjét, így a római államra nagy terheket rakó hadsereg létszámát is csökkenteni lehetett.

Az Augustus által kialakított kormányzati rendet principátusnak nevezzük. Ez a valóságban a köztársaság álcája mögé rejtett monarchia volt, ahol Augustus egyeduralmát nem lehetett megkérdőjelezni, noha a különböző ügyekre az általa viselt tisztségekből fakadó jogcímeken, nem pedig valamilyen általános uralkodói hatalom alapján volt befolyása. A rendszer monarchikus jellegét mutatja az is, hogy Kr. u. 14. augusztus 19-én bekövetkezett halála után a hatalom általa kijelölt utódjára, fogadott fiára, Tiberiusra szállt. Az általa létrehozott politikai rendszer – folyamatos változásokkal – még két évszázadon keresztül működőképes maradt.

Megtiltotta, hogy a két Juliát, leányát és unokáját haláluk után az ő sírboltjába temessék. A három tekercs közül az egyik a temetéséről szóló intézkedéseket tüntette fel; a másik cselekedeteinek jegyzékét tartalmazta - úgy rendelkezett, hogy ezt érctáblákra vésve a Mausoleum előtt állítsák fel; a harmadik tekercsben az egész birodalom legfontosabb adatait foglalta össze; hol, mekkora létszámú és milyen fajta katonaság szolgál, mennyi pénz van az állam- és magánkincstárában, mekkora az adójövedelmek összege. Hozzácsatolta még a felszabadítottak és rabszolgák névsorát is, akik mindezekről felvilágosítást adhatnak. (Caius Suetonius Tranquillus: A Caesarok élete, Magyar Helikon 1975)

origo.hu