Európa vége

Akkoriban, amikor az invázió elérte hazánk határait, már látható volt egy felvétel az interneten, amely azt mutatta be, hogyan randalíroznak a bevándorlók egy dél-olasz kisvárosban. Döbbenten bámultuk a kukákat borogató, dobálózó, járókelőket molesztáló garázdákat, akikkel szemben az olasz hatóságok tehetetlennek bizonyultak, mert félreértelmezett szolidaritásból, fundamentalista liberalizmusból, vagy a jó ég tudja, miből fakadóan Európában még felháborodni sem volt szabad a dúláson, nemhogy kemény fellépéssel rendet vágni az elkövetők között.

Aztán hamarosan hírt adtunk azokról a szerencsétlen magyar vasúti alkalmazott hölgyekről, akiket migránsokat is szállító vonatokra osztottak be szolgálatba, és szakszervezeti vezetőik fordultak a MÁV illetékeseihez, ne tegyék ezt velük, mert a nőket ez a horda egyrészt semmibe veszi, oda sem figyel rájuk, másrészt ha mégis odafigyel, akkor abban nincsen köszönet. Ugyanerről számoltak be rendőrnők és a bevándorlóknak segítséget nyújtó szervezetek női alkalmazottai is.

De a népvándorlás ezen aspektusa nem uralta el túlságosan a közbeszédet, a balliberális megmondóemberek ugyanis rendre megmagyarázták, hogy mindez nem igaz, csak idegengyűlölő rasszisták vagy a kormány félelemkeltő propagandájától megszédült zombik terjesztenek ilyesmit. Ha mégis előfordulhatott egy-egy atrocitás, az szerintük csak elszigetelt, egyedi eset lehetett, ha pedig saját szemével látta a fél ország a kődobáló, ordítozó, rendőrökre támadó felbőszült tömeget, azt Gyurcsány Ferenc szíves közlése szerint nyilván maga Orbán Viktor szervezte.

Akkoriban, bár sejtettük, még nem tudhattuk, hogy amin hüledezünk, az csak a kezdet. Ami viszont az óévbúcsúztatón történt Németország több városában, az nyugodtan nevezhető a végnek. Európa végének. Már az is megöl minden jövőbe vetett reményt, hogy ösztönkésztetéseiket kordában tartani nem tudó, embernek látszó, de minden emberi mivoltukból kivetkőzött, ki tudja, honnan odaözönlött lények ezres tömegbe verődve alázhattak meg, rabolhattak ki, erőszakolhattak meg békésen ünneplő európai polgárokat saját hazájukban, saját városukban. Még inkább lehangoló a kép, ha hozzávesszük, hogy az úgynevezett európai elit egy jelentős része még mindig szegény háború elől menekülő szerencsétlenekről vizionál, ha a migránsprobléma kerül szóba, és nem hajlandó tudomásul venni sem az álcázott terroristák, sem a garázdasággal bomlasztani, káoszt okozni akarók agresszív csoportjait.

Ám az, hogy a történtek híre négy nappal később került nyilvánosságra, amikor már a százat közelítette a feljelentések száma Kölnben, Stuttgartban és Hamburgban, a szólásszabadság, a sajtószabadság és az információhoz jutás szabadságának gyalázata. A most sunyin hallgató nővédő mozgalmak aktivistáitól tudjuk, a legtöbb érintett ilyenkor nem is beszél senkinek szégyenéről. El tudjuk képzelni, mi folyhatott a kölni dóm tövében, ha ennyien a hatósághoz fordultak? De az áldozatok beszámolóiból azt is tudhatjuk, nagyjából hiába, hiszen a politikai korrektség idiotizmusa, ami lebénította a sajtót, a jogvédőket, akik most nem tudják, a női egyenjogúság vagy a menekültek imádata a fontosabb, megfosztotta az igazi cselekvés lehetőségétől a német rendőrséget is. Hogyan is mutatott volna a híradó képein, ha az első bejelentések után vízágyúval, gumibottal szétverik az önmagát üldözöttnek álcázó felajzott csürhét?

És napokkal a történtek után, térfigyelő kamerák képeiről ugyan ki ismeri majd fel a perverz rablókat abban a tömegben, amelyben mindenki Szíriából érkezett, mindenki egy napon született és a mellékelt ábra szerint egyéb vágya sincs, mint integrálódni a német társadalomba?

Sürgősen ki kell találni újból Európát. A német nők szerintem velünk vannak.


erdely.ma, magyaridok.hu