Egy katasztrófa, amitől megmenekült az emberiség

Nem sokszor fordult elő az emberiség történetében, hogy a tudomány, a politika és az ipar összehangoltan mentette meg a Földet a pusztulástól, de legalábbis attól, hogy kihaljanak fajok, és napjainkban már ne lehessen napszemüveg és a teljes testünket elfedő ruházat nélkül a napra menni. Az ózonlyuk 30 évvel ezelőtti felfedezése óta eltelt időt egy ilyen sikertörténetként is lehet értelmezni, és akkor a kérdés már csak az: miért nem veszi senki ugyanolyan komolyan a klímaváltozás jelentette fenyegetést, mint anno az ózonylukat?

Johanthan Shanklin frissen végzett meteorológusként a mindenkori gyakornokok szerepkörét látta el a British Antarctic Survey Halley kutatóközpontjában: ő csinált minden olyasmit, amihez másnak nem volt kedve. Így volt ez például az ózonréteg folyamatos megfigyeléséről az elmúlt 30 évben összegyűlt adatok digitalizálásával és feldolgozásával is. Az adatok akkor több száz papírlapon voltak szétszórva, mindenféle rendszer vagy összesítés nélkül, és Shanklint bízták meg azzal, hogy hozzon létre egy adatbázist és készítsen grafikonokat az ózonréteg alakulásáról.

A fiatal tudós így is tett. "A grafikonon az látszott, hogy az ózon szintje a hetvenes évek közepére olyan alacsonyra süllyedt, hogy a grafikon már lelógott volna a papírról" – emlékezett vissza Shanklin egy dokumentumfilmben. A többi pedig már történelem.

Ezért nem használunk fújós dezodort

Magát az ózonréteget a csillagok spektrumát tanulmányozó csillagászok fedezték fel a huszadik század elején: az tűnt fel nekik, hogy a spektrumból – azaz a csillagok által kibocsátott fény színéből – hiányzik az ultraibolya (UV), ebből pedig arra következtettek, hogy lennie kell valaminek, ami megakadályozza, hogy az UV-sugárzás a Földre jusson.

Ez a valami a földfelszín felett 13-15 kilométerrel a Földet körbezáró ózonréteg. Ha az ózonréteg nem lenne, nagy bajban lennénk, az UV-sugárzás ugyanis nemcsak bőrrákot és szürkehályogot okoz, de sok állatnak, így a rákoknak, halaknak, békáknak, de még az óceán mélyén élő egysejtű planktonoknak is súlyos szaporodási problémái lesznek tőle, ezenkívül rendkívül káros a növényekre is.

A csillagászok felfedezését egy brit meteorológus, G. M. B. Dobson dolgozta ki részletesebben. Dobson egy olyan eszközt is feltalált, amellyel lehetővé vált az ózon mérése a felszínről is. Kisebb változtatásokkal, de még ma is sok mérőállomásom az ötvenesek évek óta még ma is ezt a műszert alkalmazzák. 

Az ózon keletkezéshez nem kell sok minden, csupán oxigén és nagyon erős napsugárzás. A nap sugarai ugyanis kettébontják az oxigénmolekulát két oxigénatomra, majd a szabad oxigénatomok csatlakoznak egy oxigénmolekulához, és tádám, kész is az ózon (O3). Ez a vegyület leginkább egy főnixmadárhoz hasonlítható, mert folyamatosan keletkezik és el is bomlik, és ez a két folyamat egészen addig egyensúlyban van, amíg valaki be nem avatkozik kívülről. Például a több százmillió aeroszolos spray-t, vagy fluorkarbon gázokkal (CFC gázokkal) működő hűtőket és légkondicionálókat használó ember.

A CFC gázok ugyanis nagyon nagyon lassan bomlanak el, és a hosszú életük alatt a hónaljunkba fújt dezodorfelhőből egészen a sztratoszféráig jutnak, ahol aztán a gázban található klór lényegében ellopja a harmadik oxigénmolekulát az ózonból. Egy klóratom ezt több ezerszer meg tudja csinálni, mert ha felvesz még egy oxigénatomot, visszaalakul klórrá, és kezdődik elölről az egész. Az ózont nemcsak a klór pusztítja, hanem a bróm is, ami sokkal kisebb mennyiségben kering a légkörben, de jóval hatékonyabb ózongyilkos.

De miért lyukadt ki a réteg? És miért pont ott?

Az ózon sűrűsége a Déli-sark fölött mindig is évszakonként változott: telente sűrűbb volt a réteg, tavasszal pedig megvékonyodott. Ezért is szoktak szinte minden évben pánikkeltő cikkek megjelenni szeptember környékén ( a déli-sarki tavasz idején) arról, hogy ismét nőtt az ózonlyuk, hiszen ilyenkor mindig – vagy legalábbis amióta mérik – kisebb az ózon sűrűsége az Antarktisz fölött. 

Tavasszal ugyanis a Déli-sarkon is, hogy erősebben kezd sütni a nap, és ilyenkor a hosszú, sötét téli időszak alatt a szelek által odahordott rengeteg CFC gáz mind egyszerre kezd lebomlani. Ez pedig az ózonlyuk felfedezésének idején azzal járt, hogy akár 65 százalékkal visszaesett az ózonréteg vastagsága.

Johanthan Shaklin és társai, Joe Farman és Brian J. Gardiner 1985 májusában egy Nature-ben megjelent cikkben sokkolták a világot az Antarktisz fölötti légkörben tapasztaltakkal. Ők még nem nevezték lyuknak, amit találtak, ezt a nevet a NASA-nal dolgozó tudósok adták, miután műholdfelvételekkel is tanulmányozták a kialakult helyzetet. “Így visszatekintve ez a lehető legjobb elnevezés volt, mert az ózonlyuk nagyon rosszul hangzik, és mindenki rögtön tenni akart valamit. Egy lyukat be kell tömni” – mondta Jonathan Shanklin.

A legsikeresebb egyezmény valaha

Az ózonréteg vékonyodását megfigyelő brit tudósok rögtön azonosították a jelenség kockázatait és a jelenségért felelős CFC gázokat is, amivel rögtön egy kézzel fogható megoldás is kínálkozott a probléma megoldására: meg kell szüntetni a CFC gázok felhasználását (a lakossági felhasználás mellett egyébként ipari oldószerként is forgalomban volt ez a gáztípus).

Valószínűleg éppen azért, mert ilyen jó volt az ózon lyuk PR-ja – egy lyuk a fejünk felett, bőrrák, szürkehályog, mind meghalunk! – és ennyire egyszerűnek kínálkozott a megoldás 1987-ben, két évvel az ózonlyuk felfedezése után megszületett minden idők legsikeresebb ENSZ-egyezménye, a montreali szerződés.

A CFC gázok fokozatos kiváltásáról és betiltásáról szóló egyezményt az ENSZ minden tagja aláírta, és már ez a maga nemében egyedülálló volt. Az aláírás önmagában persze nem lett volna elég az ózonlyuk befoltozásához, de az egyezményben foglaltakat nagyon komolyan be is tartották az aláíró országok, és ma már a fejlődő országok sem használnak CFC gázon alapuló technológiákat. Az ózonréteget veszélyeztető gázok listája folyamatosan frissült és változott, ahogy egyre többet tudtak meg a kutatók az ózonréteg működéséről, és ez mind bekerült a montreali egyezményben, az országok pedig sorozatosan tiltották be.

"A montreali egyezmény nagyon jó példa arra, amikor a jó minőségű tudomány segítségével megértünk egy problémát, majd pedig a politikusokban van annyi belátás, hogy a tudományos eredmények alapján cselekszenek.  Ha a CFC gázok szintje a montreali egyezményt megelőző ütemben növekedett volna, 2065-re az ózonréteg kétharmada teljesen eltűnt volna. Nemcsak az Antarktisz, hanem az egész világ fölül" – mondta Paul Newman, a NASA atmoszféra fizikusa. 

Ma viszont az egyezménynek köszönhetően ott tartunk, hogy az ózonlyuk évek óta nem nőtt tovább, és a kutatók prognózisa szerint 2080-ra visszaállhat az Antarktisz fölötti ózonréteg sűrűsége az 1950-ben mért szintre.

A klímaváltozást nem lehet befoltozni

“Az egyik dolog, amit tanultunk az ózonlyuk felfedezéséből, hogy a bolygónk nagyon gyorsan és nagyon váratlan módokon is változik. Senki nem számított ilyesmire az Antarktisz fölött” – mondta  Johnathan Shaklin a National Geographicnek. 

Ezt a tanulságot azonban nem mindenkinek sikerült levonnia a történtekből. A nagyon hasonló mechanizmus alapján működő, és egyre fenyegetőbbé váló klímaváltozás ügyében jelenleg még arról sincs globális egyetértés, hogy valóban zajlik-e egy ilyen folyamat, attól pedig nagyon távol állunk, hogy nemzetközi összefogással próbáljuk meg visszafogni a bolygó melegedését okozó üvegházhatású gázok kibocsájtását.

Ennek az egyik oka valószínűleg, hogy az ózonlyuk jelentette veszéllyel ellentétben a felmelegedő bolygó veszélyét sokkal nehezebb elképzelni vagy megérteni. Míg a bőrrák és a szürkehályog elég konkrét dolgok, az egyszer majd valakiket fenyegető árvizek, kiszáradás és megemelkedő tengerszint nem annyira. Így viszont nem könnyű a közvéleményre kellően ráijeszteni ahhoz, hogy az már nyomást jelentsen a politikusokon. 

A másik ok, hogy míg a CFC gázokat könnyű és olcsó volt helyettesíteni, tehát a kormányoknak nem volt politikailag kockázatos betartani az egyezményben aláírtakat, és változások nem voltak jelentős hatással az emberek hétköznapi életére sem. A globális felmelegedés ezzel szemben ma már politikai ügy és nagyon megosztó, így kockázatos dolog a politikusoknak ezzel foglalkozni, mert szavazókat veszíthetnek, bármelyik oldalra állnak is. Ezen felül pedig az üvegházhatású gázok kibocsátásnak csökkentéséhez jelentős változásokra lenne szükség az energiaszektorban, ami jelentős zavart keltene a jelenlegi gazdasági és geopolitikai egyensúlyban is.

Az ózon maga is üvegházhatású

A montreali egyezménynek egyébként kettős haszna volt, mert a CFC gázok nemcsak az ózonréteget veszélyeztették, de üvegházhatásúak is voltak, így a kibocsájtásuk jelentős csökkentésével így a klímaváltozás sebessége is csökkent. 

Aztán pedig nőni kezdett, és részben éppen az egyre inkább begyógyuló ózonlyuk alatt. Kiderült, hogy az ózon maga is egy üvegházhatású gáz.  A vékonyabb ózonréteg nemcsak lehetővé teszi az alatta lévő területen beszorult hő kijutását, de segíti a sarkköri szelek kialakulását, ami pedig hűsítő felhők formálódásához vezet a terület fölött.

“Nagyon nehéz megmondani, hogy az ózonlyuk eltűnésének milyen lesz a globálisan a hatása a hőmérsékletre, de a bizonyítékok arra utalnak, hogy regionálisan az Antarktisz fölött biztosan lesz melegítő hatása. Ez pedig drasztikusan megváltoztathatja az előrejelzéseket a tengerszint emelkedéséről” – mondta Shalin, aki szerint ugyanakkor ez csak nem túl jelentős mellékhatás, ami eltörpül azok mellett az előnyök mellett, amelyet egy vastag ózonréteg jelent.

index.hu