Azt kereste, ami összeköt, így vált a legnagyobbá – 220 éve született Deák Ferenc

A „haza bölcse” életművével egy új Magyarország alapjait teremtette meg, szelleme a mindenkori, közéleti húsdaráló fölött lebegett. A mandiner.hu portréja.

Deák Ferenc (1803-1876) a magyar történelem legnagyobb hatású, atipikus alakjai közé tartozik. 

Nem a seregek élén lovagolt, nem a hordón állva szónokolt, 

hanem szivarfüstben, jogi és történelmi iratokba mélyedve, személyes beszélgetéseken át teremtette meg, mozgatta a történelmet és azt az életet, ami a történelmet hordozza. Nagyformátumú államférfi volt a szó eredeti, nemes értelmében. A dolgok mélyére ásott, rendelkezett azokkal a képességekkel, azzal a kitartással, türelemmel, ami megérleli víziói győzelmét: 

a sorsot a jog csatornáin át saját arcára formálta, ami az ő esetében a magyar nép arcát, a nemzet sorsát jelentette.

Szelleme a mindenkori, közéleti húsdaráló fölött lebegett: a kompromisszumot kereste, a közös kiindulópontot, a politika művészetét művelte, azt kereste, ami összeköt, hogy a szemben álló fél is magáénak érezhesse álláspontját. Deák zsenialitása egyedül az erkölcsi tartásához volt mérhető. Csendben tegyük hozzá: szerencséje, hogy akkoriban nem léteztek közösségi oldalak. Napra pontosan 220 éve, 1803. október 17-én született a „haza bölcse”.

Tragédiában fogant: édesanyja meghalt, miután megszülte 

A leendő jogász és miniszter egy Zala vármegyei nemesi családba született, Söjtör községben. Deák Ferenc tragikus születése és korai évei igazi kincsesbányának számítanak a korunkban divatos transzgenerációs pszichológia szempontjából: édesanyja pár órával a fia születése után halt meg, apja egyes információk szerint nem tudta elviselni az „anyagyilkos” gyermek látványát, így elküldte az újszülöttet nagybátyjához, aki ott nevelkedett, apa és anya nélkül. Többen hozzáteszik, hogy a korban mindez ésszerű megoldásnak számított, hiszen az új helyen szoptatós dajka is volt. Aztán Deák Ferenc ötéves korában az apja is meghalt.

Innentől gyámságban, tizenkettő unokatestvérével együtt nevelkedett, tehát nem egyedül gubbasztott egy szobában. Iskoláit Keszthelyen, Pápán, Nagykanizsán, Győrben, Pesten végezte. 

Nem számított szorgalmas diáknak, de félelmetes memóriája egész élete során „versenyelőnyt” biztosított neki, 

ami jogászként különösen jól jött a leendő politikusnak.

„Asztalosként” Kehidán

Deák 1823-ban, ügyvédi vizsgája megszerzése után visszatért ősei birtokára Kehidára és tíz évig a vidéki nemesség nyugis hétköznapjait élte. A számára az élet vizét jelentő szellemi táplálékhoz, az új könyvekhez és folyóiratokhoz nehezen fért hozzá, ezért pesti barátaival levelezett, így jutott friss hírekhez.

Kertészkedéssel, fafaragással kapcsolódott ki a szellemi munkából. Saját, jól felszerelt műhelyében „asztalosokat megszégyenítő kivitelben készített bútorokat”.

Sétabotot, pipákat, dísztárgyakat faragott, amiket ajándékul adott vendégeinek. 

Ekkor már szenvedélyes dohányosnak számított. Hosszú sétái során bejárta a Zala folyó kanyarulatait, a réteket, szántókat. A szellem embereként a természetbe is „bele volt kötve”, rajongott érte.

Készült a jövőre. Rendszeresen tanulmányozta a magyar alkotmány- és jogtörténetet, emellett verseket olvasott: Vörösmarty Mihály volt a kedvence, akivel rendszeresen levelezett és elszakíthatatlan barátság alakult ki közöttük, a költő halála után majd ő neveli fel Vörösmarty árváját, Ilonát.

Az ellenzék vezéralakja: hogy lesz valaki a „haza bölcse”? 

A fiatal jogtudósra már Zala megyében is fölfigyeltek, amikor pedig vármegyei küldöttként csatlakozott az alsóház politikai küzdelmeihez, az egész ország „fölkapta a fejét” az új talentum érkezésére: villámgyorsan az ellenzék egyik vezéralakjává nőtt a jobbágyfelszabadításról, a lengyel kérdésről, a vallás- és szólásszabadságról tartott szónoklataival. Deák növekvő szerepét mutatta, hogy a titkosrendőrség is megfigyelte 1834-től.

Életrajzírói szerint elképesztő szellemi és fizikai erőt igénylő kitartással melózott az országgyűlésben, ami már akkor sem volt erőssége a többségnek. Szigorú menetrend szerint dolgozott: ötkor kelt, sétált a pozsonyi ligetben, pontosan jelent meg mindenhol, mindenben részt vett. Hangsúlyozzák: Deák 

saját pénzén utazott az országgyűlésre és vissza, pedig járt volna a jobbágyfuvar. 

Azt is írják, hogy szeretett testvére halála után Deák fölszabadította a jobbágyait. Érdekesség, hogy bevásárlólistával érkezett Pozsonyba, hogy beszerezze a zalai hiánycikkeket.

Az 1839-40. évi országgyűlésen nehezen fokozható tekintélyt szerzett: páratlan tárgyalókészségével elérte, hogy kiengedjék Kossuth Lajost a börtönből

és véget vessenek a még zajló felségsértési pereknek. Ekkor kapta Kossuthtól a „haza bölcse” titulust. 

Deák ezt követően – talán csalódások hatására, de az is lehet, hogy taktikai okokból – passzívabb szerepet vett föl az országos politikában, 1848 márciusában azonban, amikor a legnagyobb szükség mutatkozott, visszatért a felső polcra: ő lett az első felelős magyar kormány igazságügy-minisztere.

A szabadságharc alatt: a törvényesség mindenek felett

A magas pozíció ellenére Deák ugyanaz maradt: megfontoltan, higgadtan, „a törvényesség kérlelhetetlen híveként” politizált. 

Többször járt Bécsben, hogy közvetítsen 

az udvar és a pesti kormány között, hogy vérontás nélküli megegyezés születhessen, de a folytatást ismerjük: politikai megoldás helyett a fegyvereké lett a főszerep, hiába Deák alaptézise, miszerint „a király és nemzet közti bizalom csak a jogok kölcsönös tiszteletén alapulhat” – márpedig a jogot a Habsburgok sértették meg, amikor az áprilisi törvények ellenére, maszatolós, sunyi módon támogatták Jellasics betörését az országba.

Miután 1848 őszén Jellasics serege átlépte a határt, Deák belátta erőfeszítései hiábavalóságát és lemondott a miniszterségről. A „haza bölcse” aztán 1848–49 fordulóján újra kísérletet tett a Habsburgok megbékítésére, majd ennek sikertelensége után hazatért Zalába. Fontos kiemelni: 

Kossuthtal szemben Deák a mérsékletet és lojalitást hangsúlyozta, Batthyányval és Eötvös Józseffel együtt afféle békepártként funkcionáltak.

Deák kristálytisztán fogalmazott: „A birodalom és Magyarország között létezhető érdektalálkozások kiegyenlítése fölött mindaddig sikeresen nem tanácskozhat, amíg a hazában levő ellenség Ő felsége által el nem távolíttatván, a tanácskozási teljes szabadság helyre nem állíttatik”. A minisztériumnak meghagyta: egy hajszálnyit se térjen el a szentesített törvényektől.

Deák Ferenc, az első felelős magyar kormány igazságügy-minisztere

Deák, a passzív ellenálló

A szabadságharc leverése után Deák „kehidai remeteségbe” vonult, ahol a reformkor összes fontos személyisége meglátogatta: kikérték a véleményét, próbálták rábeszélni a politikai aktivitásra. 

Kossuth Lajos, Vörösmarty Mihály, Wesselényi Miklós, Eötvös József – mindannyian a „haza bölcséhez” fordultak útmutatásért, 

sőt, elérkeztünk arra a pontra, amikor „nemzet prókátorát” még a császári udvar is tisztelettel kezelte: egyre inkább a kapcsolatot keresték vele, ugyanakkor Deák elutasította Schmerling osztrák igazságügy-miniszter bécsi meghívását, így válva a szárnyba szökkenő passzív ellenállás szimbólumává 1850-ben. 

„A politikus a következő évek során az elzárkózástól remélte a szabadságharc során elbukott magyar ügy sikerét, miközben kitartóan ragaszkodott a jogfolytonossághoz, a ’48-as státusz visszaállításához, és – szigorúan békés eszközökkel – a neoabszolutista berendezkedés ellehetetlenítésére törekedett” – foglalja össze a Rubicon.

Ekkor már mind a magyarok, mind az udvar érezte, hogy Deák lehet a feloldhatatlannak tűnő történelmi helyzet megoldásának a kulcsa. Az államférfi 

1854-ben végül a pesti Angol királynő szállóba költözött, 

hogy a „vérkeringés” részévé váljon, ám szokásait itt sem adta fel: fafaragó szerszámai a lakosztálya sarkában pihentek, sétálni pedig a Városligetbe, később az állatkertbe járt, ahol érdekes „barátságba” keveredett egy bozontos medvével, írják róla. A medvének ajándékot is vitt, esernyője végére tűzött zsemlefalatkák képében. Úgy szól a fáma, hogy 

a medve egyszer az esernyőt is berántotta magával, mire Deák jóízűt nevetett, 

aztán hazasétált – esernyő nélkül.

A passzív ellenállás nem jelentett tehetetlenséget, emelik ki a szakemberek: Deák Ferenc a bérelt lakosztályában gyűjtötte maga köré a korszak magyar értelmiségének színe-javát. A jövőt tervezték. Emeljük ki, hogy 

elképzelései egyaránt eltértek Kossuth követőitől, akik egy újabb, külföld által támogatott háborútól várták az üdvöt, és Széchenyiétől, 

aki egyre lemondóbbnak tűnt. Széchenyi gróf ugyanakkor hatalmas évjáradékot ajánlott fel neki, „ami bőségesen fedezte élete végéig a költségeit.” Anyagi gondok nem voltak, és Deák pedig kitartott az elvei mellett. Tudta, mit akar.

Szivarozó Deák Ferenc a kiegyezés környékén

Deák főműve, a kiegyezés

Ferenc József az 1859-es solferinói (út az olasz egység felé), majd az 1866-os königgrätzi (út a német egység felé) vereség után egyre hajlandóbbnak mutatkozott az alkotmányosság bevezetésére, míg Deák Ferenc, tökéletesen fölismerve a bonyolult politikai viszonyokat – a nemzet támogatásával a háta mögött – folyamatosan és 

nyíltan elutasította a tervezett centralista átszervezést. 

1861-ben komoly feszülés alakult ki a magyar országgyűlésben: határozatban vagy feliratban utasítsák el a Habsburgok által felkínált központosítást? A kérdés azért volt rendkívül fontos, mert egy határozat küldése azt jelentette volna, hogy a magyarok nem ismeri el a császárt törvényes uralkodónak, elvágva így a későbbi megegyezés lehetőségét. Teleki tragikus öngyilkossága után a kérdés Deák javára dőlt el: 

a felirat formájában testet öltő gesztus később sorsdöntőnek bizonyult.

Hamarosan megkezdődtek a háttéralkudozások, és Deák álnéven közölt Húsvéti cikkével a vita nyilvános formát ölthetett: innentől kezdve ő irányította a kiegyezésről szóló tárgyalásokat. Összefoglalva Deák történelmi jelentőségű tárgyalásainak a következményeit: a „haza bölcse” elérte, hogy Ferenc József felelős magyar kormányt nevezzen ki Andrássy gróf vezetésével, mely aztán „törvényerőre emelte az elmúlt évek tárgyalásainak gyümölcsét.”

Megszületett a dualista rendszer: a végső verzió a had- és pénzügyek terén is „engedett a negyvennyolcból”, mégis 

kielégítően biztosította Magyarország modernizációjának a kereteit. 

Deák a kiegyezést követően személyes tekintélyével hitelesítette a kormány működését az alapvetően – és érzelmi okok miatt érthetően – függetlenségpárti közvélemény, valamint a nagy hatású Kossuth-emigráció ellenében. És szépen lassan, főleg az ország robbanásszerű fejlődését látva a többség belátta: megint neki volt igaza.

Mi volt Deák Ferenc sikereinek a titka?

A történészek, életrajzírók egyöntetűen hangsúlyozzák: Deák a sikereit saját képességeinek, nem külső tényezőknek köszönhette. Ez nagy vonzerő, főleg hosszú távon. Nem keltett irigységet másokban, önzetlen, következetes jelleme lefegyverezte a kétkedőket. Estók János így fogalmaz a Deákról szóló életrajzi könyvében: „Kizárólag rábeszélés, meggyőzés révén kívánt hatni, ebben pedig nemcsak a szó hatalmával rendelkezett, hanem mindenekelőtt a dolgok mélyére ható átlátó képességgel. Csak az igazságra törekedett és arra, hogyan teheti azt hazája számára is gyümölcsözővé. 

A vitában a közös kiindulópont megkeresésével, az abból fakadó következtetések levonásával azt akarta elérni, hogy a szemben álló fél is magáénak érezhesse álláspontját. 

Ez nemcsak harciasságot nélkülöző alkatából, hanem pontos helyzetfelismeréséből is fakadt: a kiváltságait, hatalmát, vagyonát féltő nemességet csak lépésről lépésre lehetett a reformok ügyének megnyerni.” 

Estók szerint Deák „igazi nagysága nem az országgyűlésen tűnt ki – bár ott is olyan ifjúi hévvel tudott elragadni, szigorú logikával meggyőzni, mint senki más –, hanem kedélyes beszélgetések közben pipázgatva, anekdotázva, amikor mint egyenlő szólt az egyenlőkkel.”

A Pallas találóan így fogalmaz: „Bármennyire a nyugat felé vonta őt politikai érzéke, 

egész egyéniségével tiszta képviselője maradt a régi nemesi világnak, és megmutatta, hogy a nemesség is képes a fejlődésre 

és a lelki felemelkedésre. Megvalósult, amit Széchenyi óhajtott: békés diktátora volt a nemzetnek.”

A vasgyúró Deákot csak Wesselényi „nyomta le”

Talán meglepő, de a „haza bölcse” is ember volt. Kívül-belül sajátos karaktere szóbeszédet és kritikákat szült: felhánytorgatták időszakosan megjelenő passzivitását, mérsékelt viselkedését, kényelemszeretetét. Az utóbbiról így fogalmaz az érintett: 

„a szenvedély nálam az, amit úri társaságban kényelmességnek neveznek, 

amit a keresztyén Anyaszentegyház a hét főbűnök közé sorolt, aminek valóságos magyar neve: restség”.

„Nagy fejű, barna képű, szótlan gyerek volt. Sohasem pödörte ki a bajuszát. Emiatt sokat évődtünk vele. A mi bajuszunk úgy állt, mint a kecske szarva, ő meg lógni hagyta a magáét. Nagyon szeretett követ ugráltatni a vízen…A mi kövünk alig ugrott egyet-kettőt, az övé tízet is. Nagyon erős, vaskos fiú volt, akkortájt lett ügyvéd, de pörökkel nem vesződött” – Eötvös Károly emlékezik így vissza a fiatal Deákra.

A „haza bölcse” valóban kitűnt testi erejével, egyik életrajzírója megjegyzi: a pozsonyi országgyűlésen rendezett erőpróbán csak Wesselényi Miklós báró bizonyult erősebbnek nála.

Deák Ferenc a húszezresen

Deák Ferenc személyisége és a nők

Nőkhöz való kapcsolata is sajátos volt, sokak szerint semmilyen, már ha romantikus értelemben vesszük, és amely viszonynak a gyökerei minden bizonnyal édesanyja tragikus halálához, valamint bátyja agglegénységéhez is kapcsolhatók, akivel évekig együtt élt. Az újabb kutatásokból is világos, hogy Deák Ferenc szerelmeiről, esetleges nősülési terveiről kevés bizonyíték maradt az utókorra, amiben a legendásan zárkózott Deák oroszlánrészt vállalt:

magánlevelezését saját kezűleg semmisítette meg utolsó éveiben.

Mégis, Inkey Szidóniával való kapcsolata tűnik a legkomolyabbnak, akitől ifjúkorában kosarat kapott, aztán 1850-1851 között, miután földrajzilag közel kerültek egymáshoz, újra felvették a kapcsolatot.

Kiss Gábor, a téma kutatója szerint „Deák 

kedves, szeretetreméltó személyiséggel bírt, sem személyes, sem politikai ellensége nem volt. 

Kedvelték, ő maga is tisztelettudó és toleráns volt másokkal, szerette a társaságot, bár a magányt is. Érdekes paradoxon azonban, hogy a szerelemmel, a házassággal, s általában a női nemmel kapcsolatosan mindig pejoratívan, negatívan nyilatkozott. A nők csalfaságáról, állhatatlanságáról, a házasság és a szerelem káros voltáról rengeteg epés megjegyzés maradt fenn tőle. Apátlanul, anyátlanul nőtt fel, így mindig volt a személyiségében valami csendes visszahúzódás, gátlásosság. Korán testesedett, szeretett enni, valószínűleg nem tudott jól táncolni, nem szeretett semmiségekről csevegni, nem tűnt olyan partinak, aki után bolondulnak a lányok. Ő pedig 

olyannyira a szívére vette a visszautasítást, hogy komplett életfilozófiát épített belőle, 

s következetesen ragaszkodott hozzá egy életen át.”

Annyi biztos, hogy sosem nősült. Vörösmartynak írt levelében már 29 évesen „magányos személynek” titulálta magát. Tartózkodott érzelmeinek nyílt kimutatásától, semmi nyom, csak találgatások.

Egy anekdota szerint két agglegény Deáktól kért tanácsot: ki a derekabb, kérdezték, aki megházasodik, vagy aki nem? A „haza bölcse” így válaszolt: 

„A becsületes ember megházasodik, az okos nem”.

Hogy pontosan hányadán állt a témával, már sosem tudjuk meg, de az esetében ez talán a legkevésbé érdekes – bár jellemző, hogy a 21. században kikerülhetetlenné vált a taglalása, lám, mi is külön fejezetet szántunk neki.

Már életében kultusza volt

Deák Ferenc azon kevesek közé tartozik, aki körül már életében kialakult egyfajta kultusz: 

arcképét, mellszobrát már az 1860-as években árusították, 

amiről a korabeli újsághirdetések is tanúskodnak – mai szemmel mindez elképesztő.

Már a halála évében megjelent róla az első életrajz és a róla készült emlékalbum. Az első jelentős Deák-bibliográfiát halálának 100. évfordulójára állították össze. A Deák Ferencről és művéről szóló irodalom már több mint ezer tételt tartalmaz.

(mandiner.hu)