NAGYBÁNYA AZ IRODALOMBAN

 

Részletek magyar irodalmi alkotásokból, melyekben a téma Nagybánya és környéke

A bemutatott irodalmi anyagot összeállította Balogh Csaba magyar tanár. Elhangzott a Főtér Fesztivál 2008-an a Fülemile Színjátszó Kör pódiumműsorán.

 

ZELK ZOLTÁN: Kamaszkorom verselő vidéke

De jó, hogy nem kell verset írni,

Elég ha szólítani, hívni

a múlhatatlan nevű falvakat

s már jönnek is, már versbe állanak:

SZATMÁRHEGY   PÁLFALVA AMAC

HIRIP  HOMORÓD OMBÓD

Aztán a másik költemény:

SZINÉRVÁRALJA  HANDAL

SIKÁRLÓ  ILOBA

S innen már kavicshajításnyira

a világ közepe

ahol nem adja erdőnél alább

a szelídgesztenye,

ahol zöldnél zöldebb a zöld,

ahol az alma bévül is piros,

ahol a Zazar úgy szalad,

csempészve visz a víz alatt

homokszemekbe csukott aranyat,

ahol a Ferenczy család

úgy vert tanyát

fénycölöpökre épített

hódító iskolát,

ahol a toronyban a csókák

s a piacon a népek

tersánszkyul beszélnek,

ahol a ligetben az ágak

mint az ő hosszú karjai úgy szállnak,

megáldva minden kapualjban háló

kocsma-búvó szegényt,

hát szólítsuk, hát hívjuk az

egyszavú költeményt,

hogy elénk álljon Isten földre küldött

kék homlokú, derengő arcú lánya:

NAGYBÁNYA

 

PETŐFI SÁNDOR: Úti levelek Kerényi Frigyeshez (részletek)

Ó, mennyire szeretem e várost! Már negyedszer vagyok itt, s egyre jobban tetszik. Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valamely kedélyes öregurak... 

Roppant magasságú hegyek tövében fekszik Nagybánya ószerű épületeivel s gót tornyával, mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő. A város és az egész völgy felett sajátos tiszta kék köd, mintha az ég egészen leereszkedett volna a földre. Az ember nem hiszi, hogy nem álmodik, vagy azt gondolja, hogy csak emlékezik, hogy nem most van itt, hanem régen, igen régen volt, és boldog órákat élt itt ... kivel és miként? – már nem jut eszébe, csak azt tudja, hogy nagyon boldog órák voltak!

... Azt óhajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem, az alföld rónáin, a Tisza és a Duna között. (...) De ha nem az alföldön halok meg, ha a hegyek között kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el, Nagybánya regényes völgyében.”

 

JÓKAI MÓR:Hogyan lesz a kőből forint? (részlet)

Hazánk egyik leggyönyörűbb tájéka Nagybánya…Gyönyörű mulatóligetét irigyelheti tőle Budapest; lelkes, munkás magyar fiait irigyelheti tőle az egész ország; szép hölgyeit irigyelheti az egész világ.

E kicsi városkának az ország határához oly közel van olyan kultúrája, mely a német és francia városokéval vetekedik; van állandó színháza, jótékony intézetei, iskolái, könyvtára és eleven társasélete.

S az egész határa - nem volna elég vadaskertnek egy magyar főúr számára.

E kultúra, jólét, gyarapodás eszközei a föld alatt teremnek.

 

PETŐFI SÁNDOR: Bányában

Ezer ölre vagyok idelenn a

Föld ölében,

Hol az ősi örök éj tanyázik

Vadsötéten.

A kis lámpa reszkető sugára

Félve néz a zordon éj arcára,

Mint a sasra a galamb. 

 

Ezer ölre a virágoktól s a

Napvilágtól,

Ezer ölre! tán már a pokol sincs

Innen távol;

Vagy már benn is vagyok a pokolban?

Benne, mert a sátán háza ott van,

Ahol az arany terem. 

 

Bányaszellem, sátán, kincs királya,

Mit adsz értem?

Mennyit adsz, ha szívemet tenéked

Eligérem?

Alkudjunk meg, jöszte, bányaszellem,

Most ez egyszer volt lejőni kedvem,

Vagy látsz többé vagy soha. -

 

Vártam, vártam, és hiába, mert a

Kincs királya

Bennmaradt a sziklák tömegében,

Ki nem álla.

S mért nem állt ki? miért nem jelent meg?

Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek,

Hogy szívem nem eladó. 

 

Nem, szivem nem eladó, e szívnek

Nincsen ára,

Nem megy az be a hatalmasoknak

Kincstárába...

Széjjelosztom én a szegénységnek,

Kik kunyhóban és útfélen élnek,

Köztök ingyen osztom szét. 

 

Nagybánya, 1847. május 25.

 

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ: Igaz regény (részlet)

Nagybányát és környékét olaszosnak mondják. De ez nagyon szegényes megjelölés arra a csodálatos változatosságra, amivel ez a hely bír. Nem szükséges lelkendeznem. Elég róla nehány egyszerű kép is.

A város szíve, ósdi, manzardos házak, girbe-gurba utcák, szélkakasos, mohos zsindelyű polgárotthonok. Akármelyik irányban indulsz el, mindenütt egészen más, elütő karakterű a hely. 

A bányásznegyedek, diófás udvaraikkal, fehéres, lilás, zúzdatörmelék halmaikkal, kíztől sárga, vagy szürke, vagy acélszínűen tiszta patakjaikkal, felvidék. Mögöttük a bérc hűvössége kísért. De közben még a szöllős- és gyümölcsöskertek enyhe bodrai és ábrái tarkállanak. Minden hajlat, minden völgy más. Egyikben ordít a hegyomlás sárgája az érckohó sötét tömbje, füstölgő kéményei, fekete csalakos útjai mögött. A másik háttere már havasi polyánák, templomoszlopnyi fehér gyertyántörzsekkel, bükkel. A harmadik fenyves. Közben tali-tarka vágások, dorongutak, páfrányosok. Szénégetők, pakulárok tanyái. Vadászkarámok, szarvasetetők.

De elindulsz másfelé. Nyomban elfelejtheted a zordon Kárpátokat, ha tocsogós, zsombékos lapályt szeretsz. Egészen az alföldi pusztáké a kép. A lomha patakban a lusta piócák. A tanyák mellett gémeskutak. Százados tölgyeken varjúsereg. Vadnárcisszal hímzett pázsitok. Ha kell, van szikes avar. Másutt nyárfák és az égaljig futó rónaság.

Ha egyet fordulsz, szelíd dombvidék fogad. Lenge, költői nyíres, rókatanyákkal, majorságokkal, sziklátlan mélyutakkal. Gyümölcsfák szegélyezte országutak.

 

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ: A félbolond (részlet)

A délután künn voltam a ligeti térzenén. A kincstári bányáknak egészen rendes rezesbandája van itten. A Trubadúrból és Aidából játszott részleteket elég jól, sőt nehezebb zenekompozíciókat is, természetesen a könnyebb műfajok mellett. Ez a bányai nép, azt hiszem, úgy átlagban sokkalta műveltebb vagy fogékonyabb kedélyű, mint tegyük, egy hasonló alföldi kisvárosé, minden művészettel szemben. 

Jukeszék eljárnak a katolikus templomba vasárnaponkint és elragadtatással beszélnek róla, hogy ott egy olyan művészi vonós-fúvószenekar és énekkar működik, ami párját ritkítja. Mozart és nemtudommilyen miséket adnak elő. Egy Szőke Béla nevű plébános vagy csak káplán szervezte meg mindezt, akinek magának is ritka szép hangja van... De ilyennek a lehetőségéhez okvetlen hozzájárul valamilyen helynek a szellemi nívója...

 

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ: A félbolond (részlet)

Eljöttünk a Liget mellett és ki az országútra. Még mindig csupa virág, csupa terebélyfák zöldje között. Így értünk a Zazar fahídjához. Az innenső hídfőnél egy cirádás, tornyocskás épület tetején forgott a szélkelep az égtájak DKÉN betuivel. 

- Na, mi ez?

- Dél, Kelet, Észak, Nyugat! Nem?

- Nem! Doktor Kádár És Neje! - A nagybányaiak, figyelje csak majd meg, az égvilágon mindenből viccet csinálnak. Ilyen kedélyű emberek nincsenek sehol a világon. Szólítson meg itt akárkit és kezdjen neki a leghülyébb viccbe, akkor rögtön benne van ő is, és az ingét levettetheti vele...

A híd közepén megállottunk. Kelet felé, ahonnan a Zazar folyt, a rikító sárga köves medrének közvetlen szélén malomárok húzódott és látni lehetett gyönyörű, ősi tömörségében, fehéren lángolva, teljes épségben az egykori pénzverde építményét a várfallal és kerek, zömök bástyájával. Az ég alján a lila bércek és az előtérben, a folyó másik oldalán, sötét, mérgeszöld lombtenger. Ezt elöntötte a kora délutáni nap. És valami felséges színtobzódással kápráztatta el a szemet az egész... 

Elmentünk a pirossüveges kálvinista templom mellett a Híd utcán, amely a kálvinista Róma, Debrecen nagytemplomának mintájára épült. Csak nem két, hanem egy toronnyal. Aztán már a piac nyüzsgése tárult elénk. Ez a négyszögű, gömbölyű Zazar-kövekkel kirakott, manzard födelű, egyemeletes házak körítette piac, valami meseszerű, ósdias bájt lehelt a szemlélőjére, mozgadalma nélkül is. A vására azonban, így megfogyatkozva, határozottan olyan benyomást keltett, akárcsak művészies érzékű rendező vonultatta volna föl tolongását. A piac közepén öreg, irdatlan homokkövekből összerakott kút. Körötte óriás, százados platánfák. A platánok alatt kisded csacsifogatok. Ezeknek terhe a híres borkútas korsók. A csacsifogatok kocsisai csupa asszony. A borkutasnők, mint Bányán nevezték őket. Igaz, volt egy (itt nem ismételhető) mulatságosabb köznevük is. És több eredeti, nagybányai élc is választotta tárgyául őket. Például: ha egy nő álszenteskedett, azt mondtak rá, olyan finom, mint Borkutas Mári, a szamarait is magázza, de azért a nyakuk közé csördít! Vagy amikor Borkutas Máriától azt kérdezték, minek állanak a kitűnő vizű kút közelében a borkúttal, hogy rontsa az üzletüket?... Hát Mári azt felelte: - Jobban láthatják az emberek, hogy a borkutam mellett mire való a kútvíz, ha a szamaraimat itatom belőle! Aztán a híres nagybányai fazekasipar remeklései, a tarkabarka cserépholmik ott sorakoznak közvetlen a borkutasok mögött. Másutt a környékbeli oláhok rikítószínű, általvetős, tüszős, gubás, katrincás sorai. Mellettük a koltói magyarok fekete kötényes, kék zekés népe. És a többi jellegzetes vásári figurák, üstös, kanalas, teknős cigányok. A köteles, csizmás, ködmenes sátrak. Fura, magaskasos szekerek... 

S a jellegzetes nagybányai tájszólás. Itten nem azt mondják: körüljárom a piacot, hanem: kereken járom a piacot! Nem azt mondják: elölről, hanem: elülrünnen. A cuclinak: zörbölő, vagyis szörpölő a neve bányaiasan. A fakantát: rücsőnek hívják, a deszkakerítést: berenának, a patakot: ároknak. A bányai nem mondja: éjfél felé, hanem: tova éjfélkor. Ellenben a felé vagy fele szót odafele ragasztja mindenfele, ahol másutt nem használják, például: hallgassuk csak megfele ezt is!

És a nyüzsgés mögött a Szt. István építette ezeréves, magányos, kockakőből rakott torony.

 

RÉTI ISTVÁN: Egy város jellemképe (részlet)

A Hunyadi János építette Szent István tornyot 1869-ben villám gyújtotta fel egy nyári éjszakán. Hozzámtartozóktól hallottam elbeszélni, akik szemtanúi voltak a katasztrófának elejétől végig, a Főtér egyik szemközti házának emeletéről, lakásuk ablakából nézték a szörnyű istenítéletet. Este 10 órakor történt. Félelmes, fekete felhős éjszaka. Utcalámpák nem égtek. Villám villámot ért, látták, amikor egy sugár a torony magas barokk-süvegébe vágott. «Ég a nagytorony!» szállott a rémület kiáltása. Száraz vihar, egy szem eső sem. Az orkán kavarja a lángot, szórja a pernyét, viszi a szikrát messzire, kigyullad itt is, ott is egy-egy ház a város szélén. A nagy szél a közeli épületeket, csodálatoskép a szomszédos Szentháromság-templomot is megmenti, másfelé viszi fölöttük a tüzet. Az utcára szaladt emberek kis fekete árnyai rémülten tódulnak, rohannak ide-oda, a kis tüzek felé, a kis otthonokat menteni, a főtüzet oltani nincs mód, nincs tűzoltóság, nincs fecskendő, nincs víz. A Nagytoronyban az égő tető alatt jajgatnak a félrevert harangok. Aztán rendre elhallgatnak. A tűz terjed lefelé a két méter vastag falak között. Mint egy kőtokban ég a torony egész belső faszerkezete, tetőtől földig, a lépcsőzet és az emeletek gerendázata, deszkázata. A csúcsíves ablakokon mind alantabb csap ki a láng, a harangok egymás után fájdalmas jajdulással hullanak le, törnek össze, olvadnak meg a tűzben. Az emberek a hangjuk után megismerik, mikor melyik zuhant le. Legutoljára a legnagyobb. Napok multán is a zsarátnokban összeolvadva ízzik az érc.

Az eseménynek epilógusa is van. Az összeolvadt harangokból egy újat öntenek. A fernezelyi kohóban főzik, kavarják a folyékony ércet, a város közönsége hordja, dobálja belé ezüsttárgyait, evőeszközöket, gyertyatartókat, ezüstforintosokat, hogy: az új nagyharangnak szebb hangja legyen. És megszületik a legszebb hangú nagyharang. Zengő, komoly szava végtelenbe szárnyal minden ünnepen, karácsony éjszakáján, az új évek első óráján s a halottak utolsó útján. 1918-ban aztán meghal Ő is, a Nagyharang: rekvirálják, összetörik, elviszik ágyúnak. Fent a toronyban, a helyén kell összezúzni, hogy lehozhassák; az ütések alatt utoljára hangzik fel, törik meg a hangja. Óraszám hallják az emberek, megrendülten, a haldokló harang segélykiáltásait.

 

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ: A félbolond (részlet)

Szenvedéllyel kirándultunk. Hetenként legalább három napot, de a szombatot okvetlen Nagybánya környékének valamelyik zugában töltöttem. Egyik nap fölmásztunk a Kereszt-hegyre. Ez a hegy szabályos kúp alakú, erdős hegy, valahogy a legnagybányaibb mind közül. Amikor egyszer a határból pillantottam rá, szinte fájt, hogy onnan nem szabályos kúpnak festett, hanem egy nagy púp állott ki a hátából. Tiszta időben a Kereszt-hegy tetestetejéből füstfelhő gomolyog ki, akárcsak egykori tűzhányó korába álmodná vissza magát. A füst persze onnan származik, hogy a Kereszt-hegy csúcsán van a környék legnagyobb aknája és a bányában működő emelő- és más gépek, szellőztetők füstje száll kifelé az akna száján. Akik lenn jártak ebben a félezer méter, vagy talán több mélységű  pokolszájban, azt mondják, belőle fényes nappal is látni a csillagokat.

Én csak kívülről, felülről bámultam le ebbe a füstös, óriás aknába, az elkerített szájából. És Jukesz Ildikóval csókolództunk a korláthoz támaszkodva, amikor a társaságunk kissé tovahaladt. Bár ennek akkor már igazán nem volt semmi különösebb emlékezetességi jellege.

Csókolództunk a Virág-hegy alatti klastromréten is, aminél gyönyörűbb lankát alig láttam. A Virág-hegy szőlőábrás és tonzúrás barátfejhez hasonló tetején is csókolództunk Ildikóval. Ugyancsak a mögötte emelkedő Kopasz-hegy vagy oláhosan Plestyora ormán is, meg az úgynevezett Szűzkövön és Morgón is.

Az ezer méteren jóval fölüli Rozsály, havasi epres, sziklás havasi legelőin szintén. Be szép volt ez!

 

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ: A félbolond (részlet)

Az a különös ennek a Nagybányának a környékében is, hogy akármely irányban indulsz el, mindig valami meglepetés fogad! Valami egészen más világ, mint amit már ismersz.

Fernezelyen fémkohó van és kénsavgyár. Füst és fekete kocsik, kormosképű emberek, fekete gépházak. Olvasztott érc vörös folyama lobog ki a sötét, óriás kemencék száján. A szűk völgy oldalán sötétzöld erdőfoltokba világossárga hegyomlások hasítanak bele. Barna, tiszta hegyipatak rohan alá a völgy aljában. Szálfákat szállíttatnak vele, amik patak gátjainál emeletmagasra torlódnak.

Fernezelyről például, a gyümölcsfák fölött, a hegyoldalban vágtunk át a város másik végének. Hát gesztenyeerdőben leltük magunkat. Százados terebélyek szelídgesztenyéből! Ki gondol ilyesmire, hogy magyarhonban ez is van?

Máskülönben a fernezelyi fémkohókból esténkint a havasi légvonattal kivonuló, igézetes, átlátszó kék füstfelhő, fekete foltokat írt ki a hegyoldalak zöldellő gyümölcsöseiben. A birtokosok pörlik a kincstárt. Aztán pörlik ugyancsak a Károlyi grófokat is, akiknek a bércre telepített szarvasállománya szigorú télen levonul és lerágja a gyümölcsösök zsenge ágait. A Nagybányán éppen nem hiányzó rossz nyelvek szerint ezek a károk különb jövedelmet biztosítanak, mintha legbusásabban teremnének a gyümölcsöseik.

Voltunk egy nagy kiránduláson a Lápos folyónál. Hát ez a vidék tiszta alföld, ha a hegyláncolatoknak hátat fordítasz. Ménes, marhacsordák, gémeskutak, lusta, kanyargó erecske, zsombékosok, tocsogók gólyás, vadrécés világa fogadott. Voltunk egy erdőben, ahol talán ezeréves tölgyek, csőszkunyhónyi csókafészkekkel, úgy állnak egymástól húsz lépésre is, és a lombsátruk mégis összefolyik fönn. A tövük körül pedig a vad nárcisz olyanná teszi a dús füvet, mintha művészien szőtt szőnyeg volna. Az ártereken errefelé megesik, hogy az ottrekedt hal megrohad a pocsolyákban, és már a disznócsürhe vagy konda is csak ímmel-ámmal csámcsogja.

A tájnak másik része gyönyörű dombvidék, kőfalas tanyákkal. Láttunk egy hatalmas, lenge, költői nyírest, ahol a dombok telis-tele voltak rókalyukkal, akárcsak tenyészdéjük lett volna itt a vörös komáknak. 

Jártunk Felsőbányán. Ez, ha lehet, még Nagybányánál is jellegzetesebb kis város. Itt az aranyat egy összevissza omlott kopasz hegyen, szinte a város belsejében, a föld színén lelték a polgárok, a lávakőben. Mert ezek a hegyek mind vulkanikus eredetűek. Itt találódik a gelét is, amivel a cserépfazekakat mázazzák. A felsőbányai fazekasok valaha az egész országnak szállítottak ernyős szekeren.

Felsőbánya népe arról híres, hogy nagyon dalos és nagyon verekedő. Azonkívül a felsőbányai asszonyok nagyon szépek, nagyon élelmesek. Például gyümölccsel, borral, háziipari dolgokkal kereskednek környékszerte, házalásos alapon. Csintalan és gúnyos költészetnek a legnagyobb gyűjteménye az egész országban Felsőbányán van. A népköltészet utánpótlásról is gondoskodik itt még mindig.

Fölmásztunk a hegyeshegyi csorgóhoz és a Feketehegy oldalában lévő Boldi-tó nevű tengerszemhez. Ebben a tóban valami piroscsíkos, kicsike halfajta van, talán pisztrángféle.

Pecázva, gombostűhoroggal kirántottunk belőle Jukesz Ildikóval egy uzsonnára valót. Aztán egy arra tévelygő erdővéd útmutatására, akinek joga lett volna minket megbüntetni az orvhalászatért, nyárson sütöttük meg a halat, szalonnadarabkákat tűzdelve hozzá. Pompás volt!

Hogy csókolództunk is Ildikóval?

Persze hogy!... Kivételesen a pázsiton heverve a tó partján.

 

TABÉRY GÉZA: A festők, aranyrabszolgák, és a víg fürdővendégek városa (részlet)

Fekszem patakparton a híres kobalt ég alatt. A nap úgy tűz le, hogy az alélt strandolók mindegyike egy-egy agyonsújtott, barna áldozatnak tűnik. A lustaság áldozatainak. S a dús, zöld patakpart, a minoriták rétje a Kereszt- és Virághegy alatt, a csodálatos vonalú hegysor közvetlenül fölöttünk, úgy égeti be magát a szembe, mint a nap barnító heve a bőr pórusaiba. Messze a Zazar apadt habjai csörögnek sivár, tar köveken. Itt közvetlen közelben a Ravasz patakkal egyesült Szentjánospatak zúg, kissé távolabb a Fokhagymás-patak. S fejünk felett százados fáknak lombjai...

 Csoda-e, hogy amíg idejövünk, a rét bokrai között szinte tíz-húsz lépésre bukkanunk kék munkásruhába, nagy parasztszalmakalapba és szandálba egyenruházott olajfoltos, furcsa emberekre?! Az egyik állva bökdösi maga előtt a kifeszített vásznat. Festő! A másik ülve, a térdére fektetett deklin rajzolja a Morgó-hegyet, melyről mindenki tudja, hogy eső vagy jó idő egyként az ő iromba gerince mögül várható. S az ülve foglalatoskodó fiatalember is festő! Napernyő alól kutatva nézi a hegyeket, pardon: a "motívumokat", egy harmadik kékruhás. Festő! A negyedik könnyebb végéről udvarol, az ötödik vitatkozik. Festő, festő, festő!!

 Kobalt ég, festő, patak, buja rét. Ódon házak, festő, fürdővendég. Dalos kedv és nyűtt bányászemberek ólomarca és megint csak festő! 

 

RÉTI ISTVÁN: Egy város jellemképe (részlet)

Nagybánya művészei érezték, hogy «aki sokat markol, keveset fog». A gyönyörű körlátvány nem szorítható be egészében az egy tekintettel átfogott képsíkba, grandiozitását festőileg érzékeltetni csak tökéletlenül lehet. Ezért képrészekre, a festők szóhasználata szerint «motívumokra» bontották azt, «belementek a tájba» és benne éltek. Ezek a különválasztott «belülről» nézett tájszeletek, akár alakos kompozícióval együtt, akár enélkül, tömörebb tömegeket és színfoltokat, dekoratíve is tartalmasabb képet adtak, mint a nagy veduták. Ez a szűk, majdnem zárt képtér - különösen a tájba állított kompozícióknál - a koraibb nagybányai festészetnek egyik jellemző vonásává, majdnem stílusjegyévé vált.

Hogy ez így alakult ki, egyik oka talán abban a körülményben is kereshető, hogy a város gondoskodása mindjárt az első évben a hegyek tövében, a városi Ligetben épített ideiglenes műtermet Hollósy iskolájának. Természetes, hogy ekörül telepedtek le akkor valamennyien, ekörül tömörült a munka, a későbbi években pedig már hagyománnyá lett a két bányászkülvárosban, a szőlők felé keresni lakást és festeni valót, azon a keskeny, még sík területsávon, amely a Zazar folyótól, illetve a várostól északra, kelet-nyugati irányban húzódik el közvetlenül a hegyek előtt. Ha kezdetben nem ide irányítják őket, hanem a délnyugati síkság felé, meglehet, hogy a nagybányai festészet máskép inspirálódik.

Bárha kezdetben legfőbbként a hegyek közvetlen környéke szolgáltatta a festői témákat, később a művészek messzebb, a város másik oldalán is el-elkalandoztak motívumokért. Ferenczy Károly festőileg éveken át csak a lombos hegy-völgyek, szelíd gesztenyések idilli szépségeiben élt, képzeletének később egyszer mégis a Zazar folyó körüli köves, kopár síkvidék sugallt ötletet és hangulatot egyik legnagyobb, legszebb biblikus kompozíciójához, a «József eladatásá»-hoz. Iványi Grünwald Béla még messzebb portyázott a déli oldalon, a Bodonkúton s a kákásmezei cigányputrikon is túl, ahol a tőkési dombok enyhe hajlatain szelíd szántóföldek, rendezett gyümölcsösök, nyíresek váltakoznak bájosan a távoli hegyek halvány keretében. Azonban kirándultak ők, Ferenczy és Grünwald és még előbb Glatz Oszkár, a ritka szépségekért messzebbre, föl a «vadregényes» nagy hegyek közé is. Hetekre, hónapokra felköltöztek a Rozsályra festeni, a vízesések, az óriás sziklafalak, sötét bükkerdők fölött a fenyvesek s a boróka zónájába, ahol tiszta, átlátszó levegő teszi élessé a távoli dolgok rajzát s a havasi legelőkön román pásztorok legeltetik a nyájat.

E távolabbi kirándulások közben azért, a kezdethez híven, a többiekkel együtt ők is többnyire a szőlők közt, az erdőkben, a Ligetben, a világszép Klastromréten, a völgyek szelíd hajlataiban, vagy a közeli hegytetőkön az óriási szelídgesztenyék árnyékában kószáltak, gyönyörködve és festegetve. Csak amikor a jelen század tízes éveinek elején a város a festőkolónia számára a Zazar lapályához közel nagy kertet adott s benne műtermeket és lakásokat épített, akkor kezdett megváltozni a tájmotívumok jellege a képeken. Az ottan fejlődött fiatalabb festőnemzedék, valamint az évente odalátogató alkalmi nagybányaiak, a képmotívumok túristái, egyre többen «ábrázolták» Nagybányát erről az újabb oldaláról is. Érdeklődésük a lapályos részek s a város «látképe» felé fordult, sokszor megismételve ennek egyes ismert motívumait. A református templom vöröskupakos tornya számtalanszor szerepelt ezeken a képeken.

Aránylag azonban kevés volt az, amit a művészek a tulajdonképpeni városról s az ottani emberek életéről az érzelmi emlékezet számára festőileg följegyeztek. Kevés festmény őrzi a kisváros utcáinak, házainak képét, multjának gyérülő emlékeit, történetének halványuló hangulatát. Etnográfiai vagy folklorisztikus érdeklődésnek semmi nyoma; a 70-80-as évek népies zsánere, a magyar tárlatoknak akkor kedvelt és jellemző műfaja, a nagybányai művészetben idegen. És hogyha akadna is egy-két vászon, pl. Thormánál, Grünwaldnál, Ferenczynél, amely tárgyánál fogva ide lenne sorozható, - az sem tárgyi, hanem festői célzattal készült, az sem népéleti jelenetábrázolás vagy elbeszélés, hanem kép: főleg és elsősorban önmagáért való vizuális tartalom.

A város bizonyos erkölcsi kötelességet érzett a kulturális értékkel szemben, amely nevét ismertté tevé, tehát súlyosabb anyagi eszközökkel is szükségesnek látta idekötni a kolóniát, mint csupán közönségének bizonytalan vásárló képességével. Ez okból történt, hogy olcsó bérműtermeket épített a festőknek és több nagy műtermet a festőiskolának; különféle kedvezményeket és évi segélyt adott, illetve eszközölt ki az államtól a telepnek. Majd 1912-ben összegyűjtötte a nagybányai képek legjavát s egy valóban példátlanul szép és nagy kiállítást rendezett ezekből, országos keretek közt. A festők ezután még nagyobb számban keresték fel nyaranként a várost és a budapesti Képzőművészeti Főiskola is a nagybányai szabadiskola keretében rendezte szünidei tanfolyamait. Csak a háború utáni összeomlás pusztította el ezt a szép és természetes virágzást.

Az ország központjától oly messze fekvő kis városnak megértő magatartása a magyar festészet nagyjelentőségű mozgalmával szemben régi eredetű műveltségre vallott. Kis társadalma, hagyományos művelődési hajlamával, a világ folyásától meglehetősen elszigetelten alakult ki. A város történetének több volt a belső tényezője, mint a külső. Félreesett a történelem nagy országútjától, sorsdöntő csaták, fontos politikai események itt nem játszódtak le. Mindemellett teljesen benne élt az ország ideghálózatában, a haza sorsát, lelki és fizikai életét mindig és rögtönösen együttérezte, még azokban a vasútelőtti időkben is, amikor hírek és eszmék útja, terjedése oly lassú és nehézkes volt.

 

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ: A félbolond (részlet)

Nagybánya! Nagybánya!

Érdekes, hogy nemrég édes, eleven álmot álmodtam róla. Úgy tetszett, azokban a napokban, amikor már magam maradtam, elbolyongok céltalan egy délután a városban... A Zazar mellett egy füves térre jutok. Közvetlen a folyó mellett, a burjánnal benott szeméthalmokon fodormenta és vadparadicsom szaglik... Ebben a városban még a szemétnek undorító hatását is valami kedves vagy érdekes dolog enyhíti... Ott állok álmomban és elmerülve nézem a tájat. A tér egyik oldala hosszú, öreg zsindelytetos kofal, benne fekete ajtó és mögötte egy óriás, lenge nyír. A kőfal a kisded oláh templom temetőkertjét keríti be. Háttérben a fernezelyi hegyek és mögöttük a Fekete-hegy... a bércek... Álmomban egyszerre észreveszem a nyírfán, hogy hajlós ágain, mint a gyöngyfüzér, fehérbögyű fecskék ülnek és most nagy csicsergéssel röppennek szét. A kék ég csupa vergődő, fekete ponttal tele... Gyűléseznek a fecskék, mert költözni akarnak jobb hazába a tél elől!... Sírok álmomban. De nem kínzó ez a megindulás! Mintha valami együgyű dallam ríkatna meg csak. Ilyen szövegű: oly szép sok minden az életben, de miért éppen a visszaidézhetetlennek fájdalma színezi legszebbre az érzést?...

Már fölébredtem. Az álom eleven emléke összekeveredett az eredeti emléknek képével... És levertséggel bélelt az a gondolatom, hogyha elmennék Nagybányára, már nem lelném meg azt az öreg, fehér kőfalat, sem mögötte a nyírfát... A falat lebonthatták, a nyírfát kivághatták azóta. Esetleg valami szép park, cifra rácskerítéssel, vagy gőzfűtéses, melegvizes palotasor áll a helyén... Hátha nem lelem a Liget fölötti fenyves hegyoldalban a bedeszkázott szénatartóból való festőiskolát sem, aminek fala tele karikatúrával, ami egy darab művészettörténet, ami múzeumba való műemlék?... Hátha a piactér is más? Átépíthették a cintermet is!... A régi emberek butasága passzív volt, csak hanyagoltak. A maiaké azonban aktív. Rontanak, bontanak és dacos építésnek nevezik ezt!... Tehát azt kérdezem magamtól, hogy ha lelkünkben van egy gyönyörű, élettől-teljes kép, ne őrizzük-e meg azt a maga mivoltában?... Szabad-e, okos-e, érdemes-e valami közönyös, rideg új képpel zavarnunk össze emlékünkben?...

 

NÉMETH LÁSZLÓ: Nagybánya

Almaillat ömlött a szélbe,

A levegő éréstől volt erős,

Fény hancúrozott s a lejtő fölébe

Akkor ereszkedett az ősz. 

Reggel volt. A ringló és a körte

Termését ráztuk és a lóhere,

Ameddig árnyat vet a fa, tág körbe

Hullván, gyümölccsel lett tele. 

Kikelve a reggeli ködből,

Ekkor volt, hogy át ágon és bogon

Házak csillantak, tűntek és a völgyből

Rámmosolygott a városom. 

A födele aranypiros volt,

S oly büszke a kálvinista torony,

Nézte, hogy játszva fény az árnnyal mozgott.

S tűnt a ligeti fasoron. 

A szemem is ekkor arra tévedt,

Hol a gyertyán oly vágyvaszökkenő,

S hosszú boltozódó fák közt a lélek,

Ha ott jár az ég felé nő. 

Belátva a baráti tájat,

Kevélység pirult szét arcomon,

"Te vagy a legszebb" szóltam és én szárnyad

Alá menekszem városom. 

"Dajkája a poétakedvnek

Fejedben a boldogság rejtezik,

Boldog aki alján él e hegyeknek,

S napodban megfürödhetik". 

Így beszéltem. És ott a lankán,

Ahogy állongtam, elfogott a bú,

Arra gondoltam, hogy ím, egy két nap tán

S a sors engem másmerre fú. 

"A sors mondám" vén lelkű dáma

Irigyli amit az ember szeret,

Mit szerettem, emlődről, ó Bánya,

Ezért tépnek le engemet. 

De nem addig! Legyen vagy

Eresszen el örökre a dolog,

Idejövök és a Morgó-hegy alján

Házat és szőlőt vásárolok. 

Ház és szőlő! Ni hogy ragadnak

Paripáim a gondolatok...

Egy hulló körte, szerencse, hogy zajt csap

S megzavarja a futamot. 

Ijedten néztem a gyümölcsre

S hogy szemembe visszatért az erő,

Láttam, hogy felhők húzódnak a völgyre

S borultra hajlik az idő. 

Furcsa, bodor szelek pörögtek,

Üzekedtek az asztaló körül,

S én, mint aki a messzeségből jött meg

Zavartan álltam, s egyedül. 

 

(Gödöllő, 1920 januárjában)