Beszélgetés Várady Enikővel az Iskoláinkért Gyermekeinkért Egyesület elnökével

Az idén 15 éves mozgalom és egyesület elnökét kérdezzük az alábbiakban az egyesület tevékenységéről, sikerekről, kudarcokról, kitartásról és feladásokról.

Kedves Enikő! 10 éve vezeted az Iskoláinkért Gyermekeinkért Egyesületet, hogyan tudnád összefoglalni röviden ezt az elmúlt évtízedet?

Igazából csak 8 éve, de tényleg 10-nek tűnik. 10 év akkor is számottevő, ha ahhoz a 100 évhez mérjük, amióta a magyar nyelv a kisebbségi oktatás része lett. Bizony voltak rosszabb idők is. Másfelől azért is tűnik soknak, mert mozgalmas volt, mert sokat változtak a munkánkat meghatározó kihívások. 2011-ben még új magyar osztályokat akartunk létrehozni, ma meg már a meglévőket mentjük.

Melyek voltak a legnagyobb sikerek és melyek a legnagyobb kudarcok?

A sikerek és kudarcok megítélése mindig relatív, attól válik érzékletessé, hogy mennyi munkát fektettünk az adott projektbe, mennyi ellenállást kellett legyőznünk. A Híd utcai iskola létrejöttében is volt szerepünk, ami hatalmas eredmény, mégis nagyobb sikernek éreztem, amikor az egyik kislétszámú óvoda csoportot éveken keresztül meg tudtuk menteni. Meg tudtunk tartani néhány magyar kisgyereket az anyanyelvi oktatás keretein belül Magyarberkeszen, és miután megszűnt magyar oktatás a faluban, az átirányításuk Koltóra is fontos eredmény. Kudarcnak azért nem nevezném a veszteségeket, mert tudom, hogy valóban már nem volt mit tenni többet, az egyesület minden eszközt bevetett, tehát nem rajtunk múlt.

Igen, nehezen éljük meg, hogy a segítő szándékainkat félreértik, sokszor pont azok, akiknek a munkáját kiegészítjük, vagy kritizálják, akik nem értik, mit miért csinálunk.

Azonban, csak hogy a legutóbbi napok történeteire utaljak, ugyanis az egyesület által vásárolt 10 tabletet nehezebb körülmények közt tanuló iskolásoknak osztottunk szét, nincs jobb érzés, mint látni az örömöt a kis arcocskákon, ahogy bontogatják a dobozokat.

Amit az egyesület csinál egy sziszifuszi munka, mennyire működik ma a meggyőzés? Vagy már inkább a népszerűsítés a fő eszköz?

Valóban sok munka, néha úgy tűnik, hogy futjuk a tiszteletköröket a semmiért, máskor pedig kiderül, hogy későbben érik be egyik-másik akciónk. A magot el kell vetni, akkor is, ha terméketlennek látszik a talaj. Igen, több színtéren viselünk hadat a közöny, a rossz beidegződések, a folyamatos ellenszél okozta lemorzsolódás ellen. Néha egyemberként kell előre haladni, néha a kampány a célravezető, s van, amikor kis figyelmességek nyitnak ajtót a zárt falakon. Ezért jó, hogy sokfélék vagyunk mi is, az egyesületi tagok, jó meglátások születnek, alternatív megoldások könnyebben kivitelezhetők.

Sokszor nem értik a szülők, miért akarunk mi beleszólni az iskola választásba, ami az ő belső dolguk, és mindenki szentül hiszi, hogy ő tudja a legjobban mi a legjobb a gyermekének. Ez igy is van, ha valaki igazán széleskörűen informált, ebben a kérdésben azonban rengeteg olyan tényező van, amit bizony nem tudnak a szülők, viszont nekünk hosszú évek megfigyelései, ankétjai támasztják alá az érveinket.

Például arra senki nem gondol, hogy milyen lelki törést szenved az a kamasz, akit hirtelen kiszakítanak a közösségéből, az anyanyelvi komfortból, és idegen, nem egyszer ellenséges közegbe kerül, magára maradva, nehézségeit persze a szüleivel nem tárgyalja meg, aki pedig a leromlott eredményeket annak tudja be, hogy a gyerek kemény versenytársakkal küzd.

Sajnos azt sem tudják előre vetíteni, hogy hiába érettségizik egy „menőbb” osztályközösségben, az önbizalma hosszú évekre meg van tépázva és nem hozza azt az eredményt az egyetemen, a pályáján, amit enélkül a törés nélkül elérne. Pszichológusok hada bizonygatja, hogy tizenéves korban a jó közösség mekkora felhajtó erő tud lenni, míg a kirekesztés (ami nagyon gyakori) életre szóló sebeket, frusztrációt okoz.

Mi életpályákat követünk, néha testvérek útját hasonlítjuk össze, általános sikermutatókat figyelünk és tárunk a szülők elé. A családok nagyon különbözők: van, ahol a szülők autoritása megkérdőjelezhetetlen és van, ahol éppen ellenkezőleg, teljesen szabadon dönt egy 13-14 éves kamasz. Állítom, hogy ez a rosszabbik forgatókönyv. Nem tudjuk milyen befolyások érik az online világból és nemcsak. Egy 14 évesnek még nincs teljesen kifejlett értékrendje és élettapasztalata. Vannak késztetései, adottságai, érdeklődési körei, amiket meg kell ismerni, körbejárni, kideríteni az irányt. A közösségi élmények jövő formáló ereje azonban vitathatatlan. Jó lenne, ha a családok együtt gondolkoznának erről a kérdésről. Ebben próbálunk partnerek lenni.

Hogyan látjátok, van valós eredmény, lehet-e egyáltalán mérni a munkátok eredményét?

Nem tudom hogyan lehetne mérni az eredményt, nem tudom mi lenne, ha nem létezne az egyesület. A nagy rendszerek tehetetlenségi ereje, mint a gleccserek, lassan így is, úgy is, morzsolják a közösségünket, de hisszük, hogy kis akadályokat helyezünk a nagy görgeteg útjába és késleltetjük a folyamatot.

Kevés ez? Vagy elegendő? Az fontos, hogy nem ülünk karba tett kézzel. Látjuk, hogy van egy jól működő csapat, akik jól érezzük magunkat együtt ebben a munkában, együtt izzadunk és együtt örülünk a kisebb-nagyobb eredményeknek.

Melyek a legfőbb gátak, nehézségek a tevékenységetekben?

Nehéz ezt a munkát csak önkéntességi alapon csinálni, nehéz azért is, mert mindegyik egyesületi tag a maga hivatásában, családjában és sokszor még más közösségi feladatokban is elhivatott, elfoglalt ember, erővel kell kiszakítanunk magunkat a többi tevékenységünktől, hogy teljes figyelemmel itt is tudjunk dolgozni.

A Sütő András-díj, az  Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének kitünetésének átvétele 2018-ban

Sokszor gond az anyagiak hiánya, de szerencsénkre vannak pályázási lehetőségek, amik nélkül tényleg semmire sem mennénk: Bethlen Gábor Alap, Communitas, Márton Áron Alap stb. Itt kell megköszönjem a nagybányai vállalkozók és magánszemélyek anyagi támogatását, akik az évek alatt szponzorjaink voltak.

Hogyan látod a jövőt, van-e jövő, meddig...?

Jövő addig van, amíg hiszünk benne. Amíg magyar gyermek van Nagybányán és Máramarosban, aki anyanyelvén szeretne tanulni. Amíg lesznek olyan emberek, akik feláldozzák a kevés szabadidejüket, hogy ezért dolgozzanak. Az évek során sokan megfordultak az egyesület soraiban, de mindig volt 8-10 ember, akire lehet vagy lehetett számítani. 

Megpróbálom felsorolni egykori és most is aktív tagjainkat és köszönetet mondani:

Lapsánszki Edith, Nagy-Jenei Zoltán, Nagy-Jenei Erika, Pintér Zsolt, Bodor Ágota, Dávid Lajos, Markó Hajnal, Moldován Ildikó, Bálint Beáta, Lengyel Krisztina, Madarassy Kinga, Lapohos Ella, Major Kinga, Vári Renáta, Asztalos Ilona, Hitter Annamária, Papp Zsolt, Kovács Richárd, Venczel Piroska, Lakatos Nella, Bendel Gizella, (remélem nem hagytam ki senkit), valamint azoknak a pedagógusoknak, szülőknek, akik kérésünkre részt vettek és besegítettek különböző tevékenységeinkbe.

Ugye, hogy nem kevés? Ugye, hogy van jövő ...?

Az Iskoláinkért Gyermekeinkért Egyesület tagjai a Teleki emlékplakett arany fokozatának átvételekor, 2019-ben