Zolopcsuk P. Róbert: nem véletlen, hogy Máramarossziget lett az otthonom

Zolopcsuk P. Róbert 26 éve rajzot tanít a máramarosszigeti kulturális központban működő művészeti iskolában, emellett grafikus, festőművész, valamint helytörténész - INTERJÚ.

Máramarosszigeten született. Gyermekkora óta szenvedélyesen kutat és gyűjt mindent, ami szülővárosához köthető. Művészi tevékenységén keresztül is a kultúra, történelem és az eredeti értékek ápolását szorgalmazza. Máramarosszigetet ábrázoló grafikáival, festményeivel az értékmentést szolgálja. Az RMDSZ Máramaros megyei szervezete 2024-ben értékmentő és értékteremtő munkásságáért Hollósy-díjjal tüntette ki, amelyet alkotói kategóriában nyert el. 

Zahoránszki Brigitta interjúja.

Mikor kezdett érdekelni Máramarossziget helytörténete, építészete? Mi volt az a meghatározó pont?

Három meghatározó pont is volt. Az egyik az anyai nagyapám volt, aki sokat mesélt nekem Máramarosszigetről és az itt élő híres személyiségekről: Szabó Aurél ügyvédről, Dr. Pap Tibor vagy Szőllősy Antal polgármesterekről. Mindig elmondta, hogy ki hol lakott, hol voltak az üzletek, milyen emberek éltek annak idején a városban, amikor ő gyerek volt. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen történeteket hallhattam, ráadásul nagyon érdekelt is minden. 

A másik sorsdöntő történet, ami miatt rajongok a helytörténetért az az volt, amikor egyszer édesapám adott nekem ajándékba pár régi képeslapot, és közöttük volt egy, amin rajta volt a Színház utca. Amikor ideadta, megkérdezte: hol van ez? Ránéztem, és nem tudtam. A sors iróniája, hogy abban az utcában laktunk annak idején. A képeslap a Zárdát ábrázolta, jobb oldalt látszott a Prielle Kornélia Színház. És csak akkor eszméltem rá, hogy az a világ, ami engem körülvesz, az nem is így nézett ki. Aztán nagyon megviselt gyerekként, amikor lebontották a régi Zsidó utcából a házakat. Mai napig emlékszem, amikor édesanyámmal meglátogattuk utoljára a régi zsinagógát, és mondta: fiam, nézd meg jól, mert többet nem fogod látni. Ezt akkor nem értettem, de másnap, amikor arra mentünk el, már nem volt semmi. 

S a harmadik élmény, ami elindított ezen az úton, az 1973-ban történt. Első osztályba mentem, amikor édesanyám megvette nekem Vita Zsigmond Jókai Erdélyben című könyvét. Nyilván akkor még nem tudtam olvasni, de sokszor végiglapoztam, és nézegettem benne a képeslapokat, amelyek Jókai útját ábrázolták Erdélyben. Nagyon sok korabeli metszet is volt benne, amelyek Jókai idejében készültek, sőt, néhány rajzot maga Jókai készített, s ugyanazok a rajzok és részletek megjelennek a könyvben, ahogyan a ’70-es években néztek ki, tehát viszonyította a régit az újhoz. Nekem a régi állapot jobban tetszett, szebbnek találtam. S ez is egy olyan gyermekkori élmény volt, amit úgy idézek fel, hogy megszerettette velem a régmúlt kort.

Mikor készítetted el az első grafikádat?

Elemi iskolában készítettem. Abban az időben volt egy csodálatos tanárom, András Csaba. Ő egy olyan ember volt, amilyet keveset ismertem az életem során. Nagy művész, rendkívül tehetséges alkotó, ugyanakkor kiváló pedagógus volt. Második osztálytól ő tanította nekünk a rajzot, ő vezette az úttörőházban a szakkört, ahova évekig jártam. Sok rajzot készítettem addig is a városról, de ami igazán elindította ezt, az valójában a kilencedik osztályban volt, amikor beiratkoztam a művészeti iskolába, amelyik a Kultúrpalotában működött, és ott két kiváló tanár tanított, Péter-Ütő Erzsébet és Bârsescu Péter. Többször lerajzoltam a Lónyai utat a református templommal, amely egyébként a diplomamunkám is volt. 

Felnőttként évekig tanítottál a kultúrpalotában, amely a város emblematikus épülete, és ahol te magad is tanultál diákként. Mit jelentett neked ez az épület?

26 éve tanítok, de azelőtt a helyi bútorgyár tervezőirodájában dolgoztam egy évtizeden keresztül, ahol a grafikáimra is jellemző precizitás nagyon fontos volt. Aztán megüresedett egy rajztanári állás a művészeti iskolában, és azóta ott vagyok. A kultúrpalotának – ahonnan tulajdonosváltás miatt több éve el kellett költöznünk – megvolt a sajátos varázsa, tekintélyt sugárzott, a gyermekek is nagyon szerették. Sokszor a kislányok azt kérdezték tőlem, hogy ott egy hercegnő lakott? És ilyenkor én mindig elmeséltem nekik a történetét, és ezáltal közelebb érezték magukat ők is a helyhez.

2006-ban megjelent a Máramarossziget című könyved, amely egy referenciamű, csodálatos grafikákkal és érdekes történetekkel. Hány év alatt érlelődött a kiadvány anyaga, illetve ezek pontos rajzok vagy a képzeletedre is hagyatkoztál?

Több évig gyűjtöttem az anyagot és rajzoltam az épületeket. 1989 előtt nehezen lehetett hozzáférni régi képeslapokhoz, fotókhoz, nem volt internet, ahonnan lehetett volna vásárolni, az idősek is ragaszkodtak azokhoz, nem szívesen váltak meg tőlük. Így kölcsönkértem ezeket, és hogy nekem is megmaradjanak, lerajzoltam. Ott, ahol nem látszott a teljes épület, vagy hiányzott néhány díszítőelem, és a grafikáimon én ezeket korhűen tudtam pótolni. Persze idővel sok régi fotót és képeslapot tudtam gyűjteni, és ezúton is köszönöm mindenkinek, aki ehhez bármilyen formában hozzájárult. S a könyv ötlete onnan indult el, hogy megmutassam a fiataloknak, hogy nézett ki Sziget évszázadokkal ezelőtt, hiszen több, a könyvemben fellelhető épület ma már sajnos nem létezik. A grafikák mellé pedig leírtam a történetüket is, olvasmányosan, nem száraz évszámokkal. Ott, ahol ismertem egy-egy érdekes legendát, sztorit azokkal kapcsolatban, azt leírtam.

2006-ban sikerült kiadnom a könyvet, a bemutató a Hollósy Magyar Házban volt, és annyian eljöttek, hogy az utcán is álltak. Örömmel töltött el, hogy érdekelte a szigetieket. Ez az első könyv, amely csak Máramarosszigetről íródott eddig. 2012-ben egy helyi egyesület kiadta román és angol nyelven is. 

Szinte naponta teszel ki képet a közösségi médiába Szigetről korabeli fényképeket, képeslapokat, vagy egy-egy épületéről, ahol felhívod a figyelmet a sokszor romló állapotukra. Mi a célod ezzel?

Életben szeretném tartani azt, hogy mi nem csak egy közösségben élünk, hanem egy bizonyos helyen, ez pedig Máramarossziget, amely sajnos műtárgy és műemlék szempontjából nagyon fogy. Legtöbb esetben épületfelújításkor nem a szándék hiányzik, hanem nincs szakember. Elokvens példa, a régi Koch-Grüber ház, vagy a Lieb-ház, ahogy a szigetiek ismerik. Ennek tulajdonosa, amikor fel akarta újítani a műemléket, az országban sem talált olyan szakembert, aki a gipsz stukkókat felújíthatta volna. A legközelebbi ilyen hely Budapest volt. Román nemzetiségű ember az illető, aki elment Magyarországra, hogy megtanulja, hogy kell kiönteni ezeket a gipszmintákat, a domborműveket, majd hozott felszerelést, anyagokat, és ő maga kiöntötte az összes dekorációt. Minden jószándék megvolt benne a múlt megőrzésére, mert nemcsak megmentette az épületet az enyészettől, hanem eredeti állapotában megőrizte azt, ezért minden tisztelet az övé.

Vannak még Máramarosszigeten ehhez hasonló jó példák?

Vannak. Részleteiben sok épületet felújítottak, és próbálták azokat megmenteni, sajnos ellenpéldákat is tudnék mondani.

Sokszor kritikát is megfogalmazol intézmények vagy magánszemélyek irányába. Sikerült-e ennek köszönhetően műemléket vagy emlékművet megmenteni?

Szabó Aurél sírját. Ő 19. század végén a város egyik legműveltebb polgára volt, ügyvéd, aki a vagyonának felét a református egyházra, másik felét a római katolikus egyházra hagyta. A síremléke legnagyobb Máramaros vármegyében, svéd gránitból készült az obeliszk, a szobrot pedig carrarai márványból készítették, kultúrtörténeti szempontból is értékes. Sok év után sikerült kiharcolnom, hogy az ő sírját ne adhassák el, sőt a két felekezet közösen fel is újította, hiszen Szabó Aurél református főgondnok volt, de mivel a felesége katolikus volt, így ő a katolikus temetőben nyugszik. Ez nekem egy nagy siker és elégtétel, hogy az ő értékes síremléke megmarad ezáltal az utókor számára.

A 80-as években például le akarták bontani a polgármesteri hivatal előtt lévő Mendelovich-házat, hogy parkolót építsenek a párttitkárnak. Én ez ellen felemeltem a hangomat. Utólag visszagondolva nagyon vakmerő voltam, rosszabbul is elsülhetett volna, de végül sikerült, hogy ne bontsák le, persze ez sokaknak szemet szúrt, de az épület megmaradt.

Az évtizedek alatt szép gyűjteményed lett. Melyiket tartod a legértékesebb darabnak ebben a témakörben?

A legértékesebb mindig az, ami nincs meg.

Tervezel még valamit kiadni a jövőben?

Tervben volt a Máramarossziget című könyv második kötetének a kiadása, ez egyelőre várat magára, de folyamatosan gyűjtök anyagot. Érdekes lenne egy olyan kiadvány, amelyben leírom azokat a sztorikat, amelyek a tárgyaimhoz kötődnek, ugyanis én mindent feljegyeztem. Egyszer kaptam egy idős nénitől egy ébenfából készült karmesteri pálcát, elefántcsont volt a két vége. Ez egy nagyon híres szigeti hegedűművészé volt, akit ’44-ben deportáltak Auschwitzba, ahonnan nem tért soha vissza. Deportálása előtt a szomszédnak odaadta megőrzésre a hegedűjét és ezt a karmesteri pálcát. S amikor a néni már nagyon idős volt, a karmesteri pálcát nekem ajándékozta. Valahányszor ránézek, akkor mindig eszembe jut a néni és a hegedűművész szomorú története.

Igazi lokálpatrióta vagy. Gondolkoztál valaha azon, hogy elmenj Szigetről?

Az egész családom itt élt Máramarosszigeten, „megrögzött” szigetiek voltak. Én nagyon szeretek itt lakni, nem is akartam soha elköltözni. Lehet, hogy nem véletlen, hogy hova születtünk, és hogy mi lett az otthonunk. Szeretem ezt a várost. Itt nagyon sok embert ismerek, akitől rengeteg érdekes helyi történetet hallottam, és ezek is egyféleképpen a kollektív memóriát gyarapítják.