Visszatérni a hagyományos, önellátó paraszti kultúrához

Hazatalálás – ezzel a címmel indult elõadássorozat novemberben Nagybányán, amelynek eddigi vendégei és elõadói Géczy Gábor – az önfenntartó települések egyik mintájaként emlegetett Magfalva alapítója – és Vukics Ferenc – a barantamozgalom (magyar harcmûvészeti stílus) egyik megalapozója – voltak. Az elõadásoknak a Teleki Magyar Ház nyújtott otthont.

Az alábbiakban egy Géczy Gáborral 2009-ben készült interjúból idézünk. 

„…megpróbáltak eltemetni bennünket,

nem tudták, hogy magok vagyunk…” (mexikói mondás)

– Honnan indult s hogyan jutott el Magfalva alapításának gondolatáig?

– Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébõl származom, Csengeren születtem. Diplomámat a Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika–fizika szakán szereztem 1989-ben. 1990-ben Akadémiai Doktori Ösztöndíjat nyertem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Természetföldrajz Tanszékére. Itt a természetben elõforduló önhasonló alakzatokat (fraktálok) vizsgáltam. Ez vezetett arra, hogy felfigyeljek bizonyos – a természet minden szintjén felbukkanó – alapformákra. 

Megdöbbentett, hogy ezek az univerzális formák alapmotívumként szerepelnek a természeti népek ábrázoló mûvészetében és a magyar népmûvészetben is. Az ezeket ismerõ népek belesimultak a tájba, melyben éltek, hihetetlen tárgyi és szellemi tudást birtokoltak, ellentétben a ma „magascivilizációk”-nak tartott kultúrákkal. Kutatóútjaimon sorra vizsgáltam Egyiptomot, Mezopotámiát, Görögországot stb., és mindenütt azt tapasztaltam, hogy a táj és a tájban élõ ember harmonikus kapcsolatának megbomlása miatt sivatagosodtak el ezek a területek. A mi világunk is e felé halad, ezért hoztuk létre a MAG-ot és kezdtünk bele Magfalva építésébe.

– Mit jelent a MAG rövidítés?

– A MAG szó a Mintaként Alkalmazott Gondviselés elnevezést rövidíti, de benne van a névben az a stratégia, amit a természet használ a túléléshez. Ha közelít a sötétség, jön a tél, a teremtés összegyûjti az élet továbbviteléhez szükséges legfontosabb anyagokat, tudást, energiát és magokat alkot. Ezek a magok hosszú ideig – néha évezredeken keresztül – õrzik az élet mintáját, majd ha újra kedvezõvé válnak a körülmények, kicsíráznak és újjáteremtik az életet. A magyar nép nevében (azaz feladatában) is benne van a mag. 

A MAG-ot tudóstársaimmal, barátaimmal hoztuk létre 1997-ben. Ekkorra már világosan látszott, hogy az a fajta fogyasztói civilizáció, amelyben élünk, még a mi életünkben összedõl. Elsõdleges célunk az volt, hogy a katasztrófa elõtt minél több ember függetleníthesse magát a nagy ellátó rendszerektõl (gáz-, víz-, villany-hálózatok, nagyüzemi mezõgazdaság és élelmiszeripar, egészségügy stb.), esélyt adva magának és a családjának a túlélésre. 

Erre a legkézenfekvõbb megoldást a hagyományos, önellátó paraszti gazdálkodás nyújtja, amely évezredeken keresztül bizonyított, amelyben még nagyszüleink is éltek. Ez az életmód nemcsak egészséges, tiszta élelmiszert, kényelmes, otthont adó házat és emberhez méltó életet jelentett, hanem – mivel a házépítéstõl a mezõgazdasági munkákig mindent kalákában végeztek – közösséget is. Ez a közösségi lét, és az általa nyújtott védelem és biztonság hiányzik ma mindnyájunknak. Ezt próbálja a MAG visszaadni az embereknek. 

A MAG önszervezõdõ, önvezérelt önellátó közösségek hierarchikus rendszere. Egyetlen cél tart össze bennünket: ma az emberek többsége a másikból él, mások rovására sikeres, mások munkájából gazdagszik meg. Mi igyekszünk másokért élni. Jelenleg kb. 50 MAG-közösség van határainkon innen és túl.

– Honnan jött az ötlet, hogy egy falut építsenek?

– Ez a XXI. század nagy kísérlete: képesek vagyunk-e újra emberi közösségeket alkotni, melyet a félelem (pénz, politika, hatalom…) helyett a szeretet épít fel és tart egyben? Évezredekig ilyen közösségek alkották az emberi társadalmakat, ezt próbáljuk meg újra felépíteni. Három éve megvettünk egy 50 hektáros területet Monor és Gomba között, itt próbáljuk megvetni a lábunk. Az általunk elképzelt falu kb. 10 házból fog állni, melyekhez 5 ha földterület tartozik. A telek (kb. 1 ha) minden lakónak saját tulajdona, a szántó (1 ha), a legelõ (2 ha) és az erdõ (1 ha) osztatlan közös tulajdonban marad. Ez az erdõ- és legelõbirtokosság segíti a közös gazdálkodást (csorda, ménes, épületfa, tüzelõ...).

A falu lakói a faluépítõ közösség soraiból kerülnek majd ki. Ha elkészül a falu, eleinte csak pár család fog kiköltözni, a többiek pedig fedezik majd költségeiket (üzemanyag, telefon stb.), cserébe az ottlakók egészséges élelmiszereket adnak, rendben tartják a többiek portáit is. A falut olyan mintának szánjuk, amely – reményeink szerint – segíti a helyi MAG-okat a saját falujuk felépítésében. És ezek a falvak egyszer majd összeérnek… 

A mintaadást tartjuk legfontosabbnak. Azt hogy kijön ide valaki, megtanul földházat építeni, vermet ásni, önállóan gazdálkodni, és ez a tudás nem avul el soha, és az övé marad. Alapelvünk, hogy a falu önellátó, önvezérelt, a természettel együttmûködõ egység legyen, kizárólag természetes, helyi építõ anyagokból épülhet fel (30 km-es körzeten belülrõl próbáljuk beszerezni az építõanyagot), a gazdálkodásban hagyományos fajtákat és eljárásokat használunk. Mangalicát, hucul lovat, kopasz nyakú tyúkot tartunk, saját búzából saját magunk sütjük a saját kemencénkben kenyerünket. Régen a falun élõk mindent meg tudtak termelni, csak a petróleumot és a sót hozták kívülrõl. Ezeknek az ismereteknek újra közkinccsé kell válnia, anyanyelvi szintû tudássá. 

Elhitették a parasztokkal, hogy az õ tudásuk már elavult, csak az a jó, ami városról jön, és a parasztok sajnos elhitték. Nem vették észre, hogy a televíziótól a banán ízû tamponig csupa felesleges bóvlit kapnak az értékeik helyett. Nem vették észre, hogy lassan mindenki beteggé és boldogtalanná válik körülöttük a „szép új világ” halálos ölelésében. Vissza kell adni a parasztság tartását, meg kell mutatni, hogy a tudásuk valódi érték, nem avul el, és nem válik szemétté, mint a jogi, számítástechnikai, orvosi stb. ismeretek többsége. Minél egyszerûbb valami, annál maradandóbb, és ami a legegyszerûbb: az örök!

– Mostanában egyre többet hallani a bárkáról, mi az?

– A bárka program egy nagyszabású túlélõ program, legutóbb egy Noé nevû úriember vezette… Ha közelít a tél, egyre sötétebb és hidegebb lesz, az élet burkot – bárkát épít magának, hogy túlélje a számára kedvezõtlen idõszakot. A Biblia szerint az emberiség telét is egy bárkában vészeltük át, amikor az Isten letörölte a Földrõl a tévútra tévedt emberiséget. Kísértetiesen hasonlít a mostani helyzet az akkorihoz, számos természeti és társadalmi folyamat arra utal, hogy tévedéseinkért nemsokára fizetnünk kell. 

A jelen kor embere egyre kiszolgáltatottabb, egyre függõbb a civilizáció által létrehozott ellátó rendszerektõl. Minél bonyolultabb egy rendszer, annál inkább hajlamos az instabilitásra, a kaotikus viselkedésre, az összeomlásra. Házainkat régen a faluszéli erdõbõl hozott tüzelõvel fûtöttük, ma több ezer kilométerrõl kapjuk a földgázt, a villanyt... Régen a konyhakertben megtermett minden, ma a világ szemetét esszük a külföldi áruházláncokból…

A folyamatosan bonyolódó, idegen érdekeket kiszolgáló pókháló lassan már emberi létünket is veszélyezteti. Régen az emberek teremtettek, és élvezték teremtésük gyümölcsét: a termést, ma mindenki csavar egy – az egész emberiséget elpusztító – gépezetben. A pók kiszolgálására csapdába esett, körbenyálazott áldozatok kellenek: a gépezet a hitelek, és számlák csapdájában vergõdõ emberek életerejét szívja.

A pókhálóból önerõbõl nehéz kiszabadulni, mert a pók már belénk fröcskölte mérgét, eltunyultunk, elpuhultunk elõdeinkhez képest mind testben, mind lélekben. Magunktól képtelenek lennénk változtatni szokásainkon, mindenki rabja az angol vécének és a falból folyó meleg víznek. Ezért segít minket a Teremtõ a pókháló elpusztításával. Az egyre szélsõségesebbé váló idõjárás, az egyre több konfliktussal járó emberi kapcsolatok hatását nem tudja követni a pókháló. Az egyre nagyobb árvizek elmossák a gátakat, az egyre nagyobb forróságok felisszák a vízkészleteket, az egyre több helyen fellángoló háborúk megeszik a globalizációt. Valamit bízzunk a Jóistenre is! 

De fel vagyunk készülve az Özönvízre? Melyikünk tudna ma villany, gáz, gyógyszerek nélkül élni? Hányan tudnánk egy kályhát megépíteni, szappant fõzni, vagy egy tehenet megfejni? Hányan ismerik a gyógynövényeket, az ehetõ vadnövényeket? Hány embernek van ma valós, a természetben használható tudása? Ki tud ma bárkát építeni?

A bárka program célja, hogy minél több lehetõséget adjunk egy családnak vagy nagyobb közösségnek az önellátásra. Ha valaki csak annyit megtesz, hogy kályhát épít, és kutat ásat, már sokat tett a kiszolgáltatottsága ellen. Ha egy közösségben valaki megtanul hagyományos módon gyógyítani (gyógynövények, csontkovácsolás...), már csak súlyosabb esetekben kell külsõ segítség. 

Ha egy közösség képes arra, hogy egymást segítse, a bankoktól a „szociális hálóig” minden bilincs lehull róla. És határ a csillagos ég! 

A hagyományos paraszti kultúrában minden ember elsõsorban paraszt volt: értett a növényekhez, állatokhoz, házépítéshez, de ezen felül mindenki valami többletet adott a közösségnek: bíráskodott, kovácsolt, gyógyított, vagy a lelkeket terelgette. Mindenki a helyén volt, mindenki a dolgát végezte, mindenki része volt az egésznek, ezért egészséges volt.

Nem kell újra feltalálnunk a meleg vizet, a hagyományok felelevenítése mindenben segítséget nyújt. A népi gyógyítástól az évköri ünnepekig, a piacok szervezésétõl a közbirtokosság (erdõbirtokosság, legelõtársulat stb.) mûködtetéséig minden tudás megtalálható néprajzi gyûjteményekben, vagy a köztünk élõ öregek emlékezetében. 

– Hogyan képzelik el a megvalósítását?

– Egyetlen olyan rendszert ismerünk, amely évezredek alatt sem élte fel környezetét, bizonyíthatóan gazdagította az élõ tájat, és emberi életet biztosított tagjai számára: ez a hagyományos, önellátó paraszti kultúra. Az önellátó paraszti kultúrákat mindenütt ugyanaz a betegség sorvasztotta el, megjelent a rákos daganat a tájban: a nagyvárosi lét. A daganat minden életerõt elszívott a tájból (embert, táplálékot, nyersanyagot) és méreganyagaival (árutermelõ gazdálkodás) a maradék egészséges tájat is tönkretette. A nagyvárosok kiszolgálására jött létre a pókháló.

A betegség létrejöttét megismerve a gyógyítás viszonylag egyszerû:

– el kell sorvasztani a daganatokat (ki kell költözni a nagyvárosokból)

– nem kell több mérget beengedni (ki kell lépni az árutermelésbõl)

Mindkét feltétel teljesül, a hagyományos módon, földbõl élõ, önellátó és önvezérelt vidéki falvaknál. Nyilván mindenkiben felmerül, hogy akkor miért menekülnek faluról az emberek? A falusi emberek többsége ma nem a földbõl él, hanem éhbérért városba ingázik, faluját csak alvóhelyként használja. Az egyre kevesebb földbõl élõ vidéki ember az árutermelés rabja: búzáját 30 forintért veszik meg, majd visszavásárolja a 300 forintos kenyeret (kb. fél kiló búzát tartalmaz). A traktoráért 1000000 (azaz egymillió) kiló búzát (100 vagonnyi) ad. A kegyelemdöfést a népétõl elszakadt hatalom adja meg, aki elveszi a falutól a postát, iskolát, közigazgatást, persze a „fejlõdés” nevében. De „az élet él és élni akar”, ezért egyre több falu próbál önellátóvá válni. Csak rá kell erõsíteni a magától beinduló önvédelmi folyamatokra: ez a Bárka Program.

– Mik az akadályok?

– A legfõbb akadály saját lustaságunk és a belénk csepegtetett kishitûség (kicsik vagyunk, nem engedik, turáni átok stb.) de a természet – szerencsére – hamarosan nyakon csap bennünket. A második akadály a belénk nevelt mítoszok, a technikai fejlõdésbe vetett hit, a munkahely szükségessége, a nyugdíj, a „tanulj, hogy érvényesülhess” hibás mintái. Az akadályok harmadik csoportja külsõ: pl. az EU állítólagos elõírásai, melyek ma lehetetlenné teszik egy falu normális mûködését, de még az egészséges táplálkozást is. Õk a pókháló alkotóelemei. Legegyszerûbb megoldás: nem beléjük gabalyodni. Ezt a hálót nem önellátó gazdaságokra tervezték, ha nincs elszívható pénz a rendszerben, nem tudnak mit kezdeni a közösségekkel.

– Mik a legfontosabb feladatok?

– A legfontosabb a bárkát építõk összegyûjtése, és közösséggé kovácsolása. Erre a természet az esõcseppeket mutatja mintául. Az esõcseppek a tengerbõl emelkednek fel, és útjuk végén oda térnek vissza. A földre hulló esõcseppnek önmagában nincs esélye arra, hogy a sok ezer kilométeres utat megtegye, ezért összefog a többiekkel. Az esõcseppek erekké, patakokká duzzadnak, a patakok folyóvá terebélyesednek, így együtt végül elérik a tengert. 

Ehhez olyan közösségi helyekre (mag-házakra) van szükség, amely a közösségi ünnepektõl a kályhaépítõ tanfolyamig, a helyi piacoktól a gazdakörökig mindenkinek otthont nyújt, mindenki magáénak érzi. Ezeknek a házaknak a közösség erejébõl, a közösség adományaiból és munkájából kell felépülniük, mert a közösséget a közös cél és a közös ritmus (a rítusok) szervezi eggyé. A pályázatokkal, „támogatásokkal” ez az erõ vész el. (agrarunio.hu)

Bányavidéki Új Szó