ÜNNEPEINK

Nagy ünnepeink között tartjuk számon már évszázadok óta a Szent István ünnepet. István király (997-1038) az elsõ nagy magyar államférfi. Európa egyetlen nemzetének sincs olyan uralkodója, aki nagyobb átalakulásokat, változásokat vitt volna végbe nemzete lelkében, társadalmi és gazdasági berendezkedésében, mint a magyarok elsõ királya, István. Válságos idõkben állt a nemzet élére. Nélküle talán elpusztult volna a magyar, mint ahogy eltûntek itt, a Duna-medencében elõdei, a hunok és avarok.

A nemzet nagy többségének ellenére István az európai mûvelõdés útjára kényszerítette a magyart. Õsei hitéhez ragaszkodó, harcias nemzetét beolvasztotta a keresztény munkáséletet élõ népek közé anélkül, hogy a magyarság faji és állami függetlenségén csorbát ejtett volna. Intézkedéseit a rákövetkezõ századok igazolták, ezért nagy uralkodó õ minden idõ mértékével mérve.

Fiatalon, talán húszéves korában lépett a trónra. A krónikák szerint alacsony termetû volt, de edzett, erõteljes. A krónikás papok keresztény erényeit emelték ki. De István elsõsorban államférfi volt, középkori nagy államférfi. Korlátlan hatalmat követelt magának, de azt nem egyéni érdekeinek elõmozdítására használta, hanem az egész nemzet javát szolgálta vele. Pontosan megtervezte tennivalóit, s terveit vasakarattal hajtotta végre. Szándékát, ha lehetett, szépszerével vitte keresztül, de ha másképp nem ment, kemény kézzel, éles karddal törte meg az ellenállást.

Szüksége volt idegenekre tervei megvalósításában. Nem csak (francia, német, szláv) térítõpapokra, hanem külföldi keresztény lovagokra is, akik csak tõle várhattak jutalmat, s így feltétlenül mellé álltak a pogányság elleni küzdelemben. Késõbb földmûvelõk, iparosok, kereskedõk is jöttek külföldrõl. A király szívesen látta, s oltalmába vette õket. Tudta, hogy tanítói lesznek a magyarságnak, s elõmozdítják az ország gazdasági felvirágzását.

De az új magyar életet nem az idegenekre építette, hanem a megkeresztelkedett magyarságra. A megtérõkre bõven szórta kegyeit, de a pogányságot sem írtotta tûzzel-vassal. Jól tudta, hogy a pogány istenek nem halhatnak meg hirtelen halállal a pogány magyarok szívében. Aki nem akarta elfogadni az új vallást, pogány maradhatott, ha békében élt, és nem akadályozta a térítés munkáját. Aki viszont megkeresztelkedett, annak kereszténynek kellett maradnia.

Ezzel a megértõ eljárással érte el, hogy tulajdonképpen csak egy nagy pogánylázadás tört ki ellene Koppány vezérlete mellett a Dunán-túlon.

A kereszténység átvételével járó külsõ veszedelmeket is igazi államfõi bölcsességgel hárította el a király. II. Szilveszter pápától (993-1003) kapott ugyan koronát, de a királyi címet s a korlátlan királyi hatalmat saját erejébõl szerezte meg. Új rangját nem kérte sem a német, sem a bizánci császártól, mint az akkoriban szokás volt, s így nem is volt hûbérese a két hatalmas császár egyikének sem.

A keresztény valláshoz belsõ meggyõzõdéssel és mély áhítattal ragaszkodott. Korán hozzáfogott nagy mûvéhez, az Egyház megszervezéséhez. Ezzel egyidejûleg átszervezte az állam rendjét is. Bölcsen tudta, hogy nem elegendõ megnyerni a nép lelkét az új vallás számára, hanem földi jólétérõl, társadalmi rendjérõl, gazdasági életének felvirágoztatásáról is gondoskodnia kell. Külföldi minták után alkotott törvényeivel átalakította az egész igazságszolgáltatást. A honvédelem alapjává a vármegyéket vagy várispánságokat tette, amelyek kiépítésén sokat fáradozott. Az országban lévõ óriási gazdátlan földterületeket az állami javakhoz csatolta, s a maga nagy birtokaival együtt vármegyékre osztva, királyi kezelés alá vette. Az állami javak jövedelmét az állam szükségleteinek fedezésére fordította. Az ország területének kétharmad része a király legfõbb igazgatása alatt állt, állandó hadsereget adott, s hatalmát megdönthetetlenné tette. Olthatatlan munkakedv lobogott István királyban egész életén át. Városokat alapított, s azok jóakaratú támogatásával gyors virágzásnak indultak. Gondoskodott szárazföldi és vízi utakról, a közlekedés biztonságáról, pénzt veretett és rendezte a vámokat. Oltalmazója és gyámolítója a nemzet minden rétegének. Fontos ügyekben meghallgatta ugyan a Királyi Tanácsot, de a döntés jogát fenntartotta magának.

Neve és tettei emlékezete él a magyar nép szívében. Szentté avatása László király (1077-1095) idejében, VII. Gergely pápa jóváhagyásával történt a székesfehérvári Bazilikában, augusztus 20-án. Hivatalosan XI. Ince pápa nyilvánította szentté. Az István-ünnepkör ideje változott az idõk folyamán, amíg 1991-ben hivatalosan is augusztus 20-a nemzeti ünneppé avattatott.

István kultusza is változott. A róla szóló legendáriumok példaképnek állítják az olvasók elé, akit tetteinkben követhetünk. Templomok, szobrok, festmények örökítik meg emlékét. Települések nevei, megszámlálhatatlan vezeték- és keresztnév emlékeztet szent királyunkra. Szent István-napon énekli a hívõk kara: ,,Ah, hol vagy, magyarok tündöklõ csillaga...”

Vánk Sándor - Bányavidéki Új Szó