Találkozásom Dudás Gyulával

2015 õszén és az õszi idõszak legszebb havában, októberben, mely hónap színes, tarka-barka világát a festõmûvészek nagyon szeretik, elvesztettünk egy barátot, egy ízig-vérig barátot, aki mind a gyerekekkel, mind a festõmûvészet iránt érdeklõdõ felnõttebbekkel közös hullámhosszra tudott hangolódni. Hogy hirtelen távozását körünkbõl ne felejtsük el olyan hamar, pár perc idejéig olvassuk el Fóris Henrietta két évvel ezelõtt készült interjúját. (V. Gy.)

- Életének melyik szakaszában döntötte el, hogy festõmûvész lesz?

- Nem dicsekedhetek azzal, hogy csodagyerek voltam, elég késõn kezdtem el rajzolni. Úgy volt, hogy én hét elemit végeztem, és tekintettel arra, hogy jó hangom volt, a tiszteletes úr meggyõzte a szüleimet, hogy írassanak be a nagyenyedi Bethlen Kollégium Tanítóképzõ Intézetébe, mert annak idején a képzõ adott tanítói és kántori diplomát, tehát reformátusok lévén, lett volna tanítói és kántori diplomám, úgy, hogy ezért 1943-1944-ben két osztályt jártam ott. Aztán jött a ,,dicsõ” felszabadulás 1945-ben, és felköltöztünk Kolozsvárra, mivel édesapám, kõmûves lévén, ott kapott munkát. Akkor én átköltöztem Kolozsvárra, és így kevesebbe kerültem, mert hazulról jártam suliba. Tizedik osztály közepe fele, tizenegyedikben egy adott pillanatban azon morfondíroztam, hogy a fene egye meg, a kollégáim olyan szép rajzokat csinálnak és nekem nem megy. Enyeden volt egy rajztanárom - Isten nyugtassa! - Szász Árpád. Szegény Árpi bácsi mindig azt mondta: ,,na fiam, belõled sem lesz soha a büdös életben rajzoló”. Sajnálom, hogy mire végeztem az Andreescut Kolozsváron, meghalt, mert felkerestem volna, hogy megmondjam neki: igaza volt a tanár úrnak, nem lettem grafikus, hanem festõmûvész. A lényeg az, hogy annyira bosszantott ez az ügy, hogy nekiálltam, és fél év alatt az osztály legjobb rajzolója lettem. A jópofa ebbõl az, hogy az osztály felének én készítettem a kötelezõ rajzokat, házi feladatot, a tanárnõ ezekre a rajzokra adott 9-10-est, nekem adott 8-ast, azzal a megjegyzéssel: látszik, hogy fejlõdök, de még sokat kell dolgoznom, hogy utolérjem a többieket. Leérettségiztem 1949-ben, és édesapám felajánlotta, hogy vállalja, bármilyen szakot is választok a Bolyain. Én erre azt válaszoltam, hogy festõmûvész akarok lenni. Ennek az lett a csattanója, hogy kaptam két pofont. Ezek után tanítói kinevezést kaptam egy Árpáston nevû faluban. Itt találkoztam egy festõmûvésszel, aki bátorított a mûvészi hajlamaimban. Így 1951 szeptemberében ott hagytam a szakmai továbbképzõt és hazamentem felvételizni az Andreescura. A felkészítõ után sikerült a felvételi, most már csak édesapámmal kellett közölnöm a hírt. Akkor este õ épp mámoros hangulatban volt. Amikor odaadtam a kezébe az értesítést, nem pofozott meg, hanem a következõt mondta: ,,Az ördög vigye el a dolgodat, látom, hiába csináltam akármit, mert te úgy is a te fejed szerint mentél! Úgy tanulj, hogy ösztöndíjad legyen, és a nyári vakációban jössz hozzám dolgozni!” ,,Igen, édesapám, megyek.” - és én öt éven, öt nyaran keresztül napszámoskodtam, toltam a talicskát reggeltõl estig. Amikor végeztem az akadémiát, Nagybányára  helyeztek ki tanárként 1958. augusztus 25-én. Itt sok fáradozás után és segítséggel elindítottuk a mûvészeti iskolát, és igazgatójává is tettek. 32 évet húztam le ott, 90-ben mentem nyugdíjba.

- Mikor kezdte el mûvészi pályafutását?

- Amikor Nagybányára kerültem, összebarátkoztam Nagy Oszkár bácsi festõmûvésszel, és úgy gondoltam, én az õ alkotásaihoz képest nem tudok újat festeni Nagybányáról. És nem is festettem mindaddig, amíg nyugdíjba nem mentem, csak egy-egy akvarellt, grafikát, de olajba festeni nem mertem. A nyugdíjas éveim alatt kezdtem el festeni nagybányai utcákat. Nekem is tetszett és a barátaimnak is. Így lett egyedi Dudás kép.

- Hogyan készül el egy festmény?

- Elõbb készül pár vázlat, hogy körülbelül, hogy fog kinézni, s mikor elkezdek festeni, akkor felrajzolom egy okkersárgával általában elõbb, aztán vagy feketével vagy vörössel. Így egy kicsit a képeim rajzosak, kontûrösök.

- Mennyi idõt vesz igénybe egy kép elkészítése?

- Attól függ. Van olyan, amikor az ember egy óra alatt befejezi, ha itt a fejben meg van érve, akkor könnyû, ha nincs, akkor sajnos több idõbe kerül.

- Ön nem csak tájképfestészettel foglalkozik?

- Nem, épületeket, személyeket is festek.

- Általában színesek a képei?

- Igen, eléggé színes vagyok, ha észrevették, kevés a sötét képem.

- Életének eseményei visszatükrözõdnek a képein?

- A sötétebb tónusú képek valószínûleg azt rejtik. Optimista vagyok, de azért néha el tudok keseredni is, olyankor eszembe jutnak ezek a dolgok és valószínûleg akkor születnek ezek a sötét tónusú képek.

- Van-e kedvenc képe, amit a legjobban szeret?

- Nem vagyok mostoha, mindegyiket szeretem, tényleg mindegyikhez ragaszkodom.

- Van olyan képe, amelyikrõl azt gondolja, hogy nem tökéletes?

- Igen, de nagyjából a régi mesterek szerint egy kép akkor van kész, amikor a mûvész aláírta. Tehát akkor késznek lehet tekinteni. De van olyan eset, hogy évek múlva rájövök, hogy azért itt-ott még festhettem volna.

- A kommunizmus ideje alatt voltak korlátok?

- Annak idején pártunk és kormányunk diktálta, hogy mit fessünk és mit nem. Hát ezért kaptam is pár fegyelmit. Havonta egyszer vagy a párttól vagy a kultúrháztól meglátogatott egy elvtárs a következõ szöveggel: ,,Ha az elvtársak nem úgy dolgoznak, ahogy mi követeljük, vegyék tudomásul, hogy innen ki lesznek rakva, repülnek, mint a pinty, ne felejtsük el, ezt a pártunk és kormányunk adta maguknak.” Egy darabig tûrtem, aztán annyira idegesített, kiborított, volt olyan eset, hogy elmentem a kapuig és annyi erõm nem volt, hogy bemenjek a mûterembe. És mit adott Isten, ekkor jutottam hozzá Németh László örökségéhez, és felépítettem saját, modern mûtermemet.

- Mi az alkotótábor, mi a lényege?

- Van egy szponzor. Lehet egy vállalat vagy egy kultúrintézet, összegyûjt több városból vagy országból mûvészeket, és itt a helyi jelleget próbáljuk meg képben visszaadni. Azon kívül minden tábor kiállítással zárul és az az érdekes, hogy annyi ország képviselteti magát, mindenki hoz valamit magával hazulról, és az ember látja, hogy annyi kép között körülbelül, hogy hol áll, hol a helye, így le tudja mérni a saját pozícióját. Tapasztalatgyûjtés is egyben.

- Tárlatai közül melyik volt a legsikeresebb az ön szemében?

- A veszprémi, mert anyagilag is jó volt. De volt nekem Németországban is kiállításom, a Rotari-klub - a felsõ tízezernek a klubja - hívott meg, aztán kisült, hogy a helység, ahol voltam, ott lakott két egykori növendékem. A lényeg az, hogy miutántól ez kiderült, náluk laktam. Vagy hat hetet töltöttem ott, ott festettem meg a munkákat. Érdekes volt a megnyitó, mert az összes képemet megvásárolták.

- Ha visszapörgethetné az idõt, választana másik szakmát?

- Nem választanék, de visszamennék, és ugyancsak ezt a pályát választanám.

- Ezek szerint elmondhatja, hogy elégedett az életével?

- Igen, ha festek, mintha nem volna semmi körülöttem, olyankor mindig regenerálódom.

- Ön szerint elengedhetetlen a tehetség ahhoz, hogy valakibõl mûvész legyen?

- Kell tehetség, de óriási szorgalom is szükségeltetik. Ezek szerint igaz az, amit mûvészettörténelem tanárom mindig mondott: ,,A tehetség nem minden, a tehetségnek párosulnia kell akarattal és szorgalommal.” Nagyon sokat kell dolgozni azért, hogy az ember oda jusson, hogy tényleg értékes dolgot csináljon.

- Milyen pályaválasztási tanácsot adna a VIII. osztályos tanulóknak?

- Válasszátok, amit szerettek, mindenki lehetõleg, és tartsatok ki a választásotok mellett. Az is fontos, hogy szeretni kell az adott szakmát, mert ha valamit szeret az ember, akkor azt könnyen csinálja.

Nagybánya 2013. február 17.

Kérdezett: Fóris Henrietta

Bányavidéki Új Szó