Szalonnasütés a Borkútnál 1950-ben

Amikor Nagybányán megnyitották a McDonalds éttermet, azon töprengtem, hogy vajon hányan mondanak le a szabadban való szalonnasütésrõl a hamburger kedvéért? Azóta megnyugodva tapasztaltam, hogy fõként a középnemzedék és az idõsebbek továbbra is ragaszkodnak a viszonylag olcsó szabadtéri szalonnasütéshez.

Megsárgult gyermekkori naplómban bukkantam rá egy régi felsõbányai  szalonnasütés leírására.

1950-ben egy augusztus eleji napon nagyszüleimmel vágtam neki boldog várakozással a Borkúthoz vezetõ útnak. Indulás elõtt nagymamám a kamrában csüngõ füstölt szalonnából tett be egy darabot egy kosárba. Nagyapám egy tokba dugott éles késsel fegyverezte fel magát. Ezzel nem rablóktól akart megvédeni minket, hanem nyársnak való ágat vágott és hegyezett vele.

Amikor megérkeztünk, már két kiránduló falatozta a frissen sütött szalonnát.

Hamar találtunk helyet a szalonnasütéshez, mert a tûztõl elfeketedett, felperzselt föld  jelezte, hogy ott évtizedek óta szalonnát sütnek.

Miután leültünk egy öreg bükkfa árnyékába, teleszívtuk tüdõnket a hûvös völgy avar- és gombaszagú levegõjével, hallgattuk a falevelek susogását, a rigók énekét és a kötélpályán haladó csillék kattogását.

Amíg nagyapám felkapaszkodott az erdõbe, hogy száraz gallyakat és nyársnak való ágakat vágjon, én a többi gyerekkel a bükkös szeszélyesen kanyargó ösvénye mellett bújócskáztam.

Akkor szaladtam vissza a tisztásra, amikor nagyapám a gallyakat rakta egymásra. Családunkban õ volt a szalonnasütés tapasztalt, elismert mestere.

Nagymamám felvágta a Bónis-pékségben sütött kenyeret, egy vászonterítõre helyezett fehér papírra hagymát, paradicsomot és paprikát tett, nagyapám pedig felvágta a szalonnát, majd a nyárs hegyére tûzve forgatta azt a tûz felett és a szalonnazsírt a kenyérre csöpögtette. 

Nemsokára mohón faltuk a sült szalonnát és a kenyeret, szomjúságunkat pedig a Borkút ásványvízével csillapítottuk. Nagyapám a kertjében termett hosszúszilvából fõzött kisüstit iddogálta. Miután a tûz kialudt, a kirándulók magyar nótákat daloltak, vagy a Sej-haj Rozit, a  Nem adlak másnakot, a Te vagy a fény az éjszakábant énekelték.

Amikor Illés Öcsi feljött a Borkúthoz, többen táncra perdültek. Öcsi felvehette volna a versenyt Tabányi Mihállyal, a budapesti harmónikavirtuózzal, mert ujjai boszorkányos gyorsasággal futkároztak a csillogó billentyûkön.

Életem alkonyán nemcsak a szalonnasütés, a játékok miatt emlékezem szívesen arra a régi augusztusi napra. A kirándulással egybekötött szalonnasütést azért is értékelem, mert erõsítették az együvétartozás tudatát, szorosabbra fûzték a különbözõ életkorú és foglalkozású felsõbányaiak közötti kapcsolatokat.

Az a nap, akárcsak gyermekkorom nyarainak többi napja gyorsan elszállt. Nagyszüleimmel akkor indultam vissza cserepes muskátlival díszített ablakú otthonuk felé, amikor az alkony árnyai már hosszúra nõttek, és a feltámadt déli szél az esti harangszót sodorta felénk. Bár a zivatar azon a napon elkerülte a Borkút-völgyet, néhány kiránduló mégis elázva tántorgott haza.

Boczor  József

Bányavidéki Új Szó