Otthon Máramarosban

Nagyon nagy öröm ért, mikor megtudtam, hogy Máramarosszigeten új magyar nyelvű lap fog megjelenni. Örömöm még nagyobb lett, mikor az a megtiszteltetés ért, hogy felkérést kaptam, működjem közre ebben a lapban. Miért ez a nagy öröm? Nagyon nehéz szavakba önteni, hiszen az érzelmek áradata sokszor elsodorja az ész által pontosan megfogalmazott gondolatokat. Öröm számomra, mert ha fizikailag távol is vagyok, lélekben otthon lehetek. Amióta elköltöztem Szigetről, mindig az az érzésem, hogy egy bádogember lettem, amely mozogni tud ugyan, de benne nem dobog szív: az ott maradt Szigeten.

Hiába vagyok Budapesten is itthon, az igazi otthon, az most is Sziget. Az otthont jelentik az utcák, a házak ismert kövei, ablakai, az Iza-part, a Szalaván, a templomok, a temetők. Ezeket képről, hírekből újra fel lehet idézni, lehet látni. De nem pótolhatja semmi azt, ami az igazi otthont jelenti: a szigeti magyar közösséget. Nagyon nehéz úgy élni, hogy nem találkozom ismerősökkel, nincsenek tanítványaim, nem lehet istentisztelet után beszélgetni a templom előtt, nem lehet kimenni a temetőbe a szüleim sírjához. Úgy érzem, az a tény, hogy egy magyar nyelvű lapot olvashatok és közreműködhetek benne, enyhíteni fogja azt a fájdalmat, amit a szigeti közösség hiánya váltott ki.

Ezek a sebtében papírra (számítógépbe) vetett fenti sorok csak egy részét képezik az örömömnek. Nincs annál fontosabb dolog, hogy egy közösség ne bomoljon fel, ne tűnjön el. Ma már köztudott dolog, hogy az ember közösségi lény, egyedül pusztulásra van ítélve. Ha az ember nem érzi, hogy tartozik valahova, ha nincs közös emléke, közös hite, közös tevékenysége, közös öröme, közös bánata, közös küzdelme, az élete sivárrá válik. És mindezt csak úgy tudja elkerülni, ha megőrzi a közössége nyelvét, az anyanyelvet. Ezért is örvendek, hogy a máramarosi magyarság képes újból lapot indítani, mert ez azt jelenti, ennek a közösségnek van ereje a fennmaradáshoz, van szavuk egymáshoz a magyar embereknek, megbecsülik a szüleiktől kapott legszentebb örökséget a magyar kultúrát. Legyen ez a lap egy olyan kézfogás, mint amilyen a mise végén szokott lenni, éreztesse, hogy összetartozunk.

Román János

ehirmondo.ro