Nyáry Krisztián a Teleki Napok 2015 vendége

Nyáry Krisztián szerint mindig lehet helyesen cselekedni. - Május 16-án, szombaton délelõtt, a Teleki Napok konferencianapján lesz vendégünk Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész – és könyvei: az „Így szerettek õk”, meg legújabb kötete, az „Igazi hõsök”, amelyekben több jeles bányavidéki vonatkozású személyiséget (Pap Simon, Tersánszky J. Jenõ, Németh László, Petõfi Sándor) is szerepeltet. Az alábbiakban egy pécsi könyvbemutató után készült interjút olvashatnak.

– Harminchárom történetet olvashatunk az új könyvében, az összekötõ kapocs köztük a hõsiesség. De az tagadhatatlan, hogy van különbség ennek mértékében – már ha lehet így fogalmazni…

– Értem, mire gondol: ha hõsnek nevezzük Ocskay Lászlót, aki több száz vagy ezer zsidót mentett meg a második világháború alatt, akkor hõs-e Rátz László, aki „csak” a világ legnagyobb tudósait tanította a Fasori Evangélikus Gimnáziumban? De erre egyszerû a válaszom: amikor én rájuk találtam, s amikor elkezdtem ezen a könyvön dolgozni, akkor õket éreztem hõsöknek.

– Meséljen ezekrõl a rátalálásokról!

– Az az igazság, hogy én így vagyok bekötve: érdekelnek az életrajzok. Ha például látok egy szép épületet, akkor azonnal arra gondolok, hogy ezt vajon ki tervezhette. S nem csak gondolok rá, hanem utána is nézek. Több történetre is így akadtam rá, hallottam valamit, olvastam valamit, és utánajártam, könyvtáraztam, kutattam.

– Az elõzõ köteteiben fontosnak tartotta, hogy olyanokról írjon, akik már nem élnek. Ez most is lényeges szempont volt?

– Igen. Úgy gondolom, ahhoz, hogy valakit hõsnek nevezzünk, kell egyfajta idõbeli távolság. Mondok egy példát: Feinsilber Róbert bácsi a szegények megmentõje volt, de ugyanakkor mégis csak egy szélhámos. Nála például nem egyszerû megítélni, hogy a mérleg merre billen – a maga korában sokak szemében a szélhámosság dominált, inkább ezt emelte ki mindenki. Igaz, most sem biztos, hogy egyértelmû a helyzet: én úgy éreztem, hogy õ mégis csak inkább egy hõs, de lehet, hogy más nem így gondolja.

– Ha már a többség szóba került: a könyv elõszavában azt írja, hogy önt a kemény helyzetben is helyesen döntõ kisebbség érdekli. Ez rendben is van – de az is fontos, hogy a nem-helyesen döntõk miért nem lesznek jók, nem?

– Mert erre szerintem könnyû a válasz: egyszerûbb a tömeget követni. Ha például fekszik egy ember a nyílt utcán, akkor tízbõl heten szó nélkül elsétálnak mellette. Azt mondják, hogy biztosan részeg, és ennyi, magának köszönheti, hogy itt fekszik, én mosom kezeim. Egyszóval felmentjük magunkat anélkül, hogy belegondolnánk a következményekbe. Az egyszerûbb utat választjuk. Az a három, aki viszont lehajol ehhez a földön fekvõhöz, na, õk az érdekesek.

– Ez a példa, ha jól sejtem, egyben válasz volt a következõ kérdésemre: nevezetesen, hogy van-e lehetõség hõsnek lenni most, amikor nem kell úgy embereket menteni, mint a nyilas korszakban, amikor nem kell harcolni az osztrákok ellen, mint az 1848-as szabadságharcban, és így tovább.

– Hõsnek lenni mindig van lehetõség. Mi is lehetünk hõsök. Akár minden nap. Apróbb döntési helyzetekkel ugyanis naponta szembesülünk. S jónak lenni tényleg jó. A könyvben megírt történetek egyik fontos tanulsága az, hogy még a legszörnyûbb helyzetben is van lehetõség arra, hogy a helyes utat válasszuk – a hétköznapokban ez a választás csak látszólag tûnik nehéznek, valójában a legritkább esetben kell az életünket kockáztatni hozzá. A történetek figyelmes olvasója esetleg azt is észreveszi, hogy néhány szereplõ mintha hajszolná a kalandot, mintha akkor is megpróbálna jót cselekedni, amikor más már biztosan feladná. Ez valóban így van, s a magyarázat egyszerû: amikor jót teszünk, az felér egy endorfin- és adrenalin-bombával. Úgyhogy bizonyos szempontból egyszerû a képlet: próbáljunk meg mi is minél jobb embereknek lenni.

(http://www.bama.hu)

Nyáry Krisztián a kilencvenes évek elsõ felében végezte el a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom-mûvészettudomány szakát, 1995-tõl egyetemi tanársegédként dolgozott itt. Néhány év után azonban felhagyott a tanítással. Azóta kommunikációs tanácsadóként dolgozik, de vezetett pr-ügynökséget és közvélemény-kutató intézetet, volt állami szervezet kommunikációs igazgatója. Márciustól a Magvetõ Kiadó igazgatója. Hobbija ugyanakkor az irodalomtörténet maradt – 2012 elején barátai szórakoztatására kezdte publikálni a Facebookon magyar írók és mûvészek szerelmi életérõl szóló képes etûdjeit, amivel néhány hónap alatt nagy népszerûségre tett szert. Ezen írásokból két könyv született (Így szerettek õk I-II.). Új könyvében 33 magyar embert állított történetei középpontjába.